A mából nézve furcsa, de a magyar országhatárnál szívet melengető dolgok is történtek már. A szűk három évtizede ilyentájt (1989. augusztus 19-én) Sopronpuszta és St. Margarethen (Margitbánya) között megtartott Páneurópai Piknik ilyen volt. Mára történelem.
Akkortájt már hosszú hetek óta napi hírnek számított a nálunk „nyaraló” keletnémet turisták átszökése osztrák oldalra. (Turisták? Dacos, kialvatlan szemű, ágrólszakadt emberek. A végnapjait élő keleti blokk legnyomorultabbjai.)
Azon a határszakaszon már lebontották a szögesdrótot, tűzparancs sem volt érvényben, a sikeres átjutáshoz mindössze annyi kellett, hogy szemfüles legyen a menekülő, meg elég gyors. A határőrbakák legtöbbike csak ímmel-ámmal eredt a nyomukba; akkor is csak azért, mert ezt kapta parancsba. Akkor, a piknik napján keletnémetek százai zúdultak át a „halálsávon” Ausztriába, a szabadság felé…
Az egész onnan jutott az eszembe, hogy nemrég a határközeli Felsőcsatáron jártam Goják Sándor Vasfüggöny Múzeumában. A magángyűjtemény gazdája egykor határőrként szolgált a környéken, szemtanúja volt a ketreckészítés minden trükkjének. Aki még mindig hisz a szocializmus „emberarcúságában”, nézze végig ezt a szabadtéri vasfüggöny-bemutatót…
A múzeumkert végén néhány méternyi „mai vasfüggöny” is látható, ilyen feszül – kénytelen feszülni – jelenleg a déli határon.
Míg az előző az embert őrizte, aki szabadult volna a rabtartó országból, a másik az országot vigyázza, ahová beszabadulna a hívatlan tömeg. Az előzőt gyűlölte, a mostanit üdvözli a nagy többség.
Ha zongorázni tudnám a különbséget!