Százötven éve, 1867. május 22-én kelt Párizsban Kossuth Lajos híres Cassandra-levele. A Deák Ferencnek szóló üzenet – a kiegyezést elítélő kormányzó vádirata – ma is megosztja a nemzetet: szükség volt-e rá, vagy helyesebb lett volna körömszakadtunkig ragaszkodnunk a negyvennyolchoz?
Kossuth a dunai népek konföderációjában hitt, a reálpolitikus Deák a Béccsel való megegyezésben látta a nemzet egyetlen esélyét. Egyikük sem a karrierjét akarta egyengetni, feltétlen hazaszeretet vezette mindkettőt.
(Aligha véletlen, hogy Deák a kiegyezés után semmiféle kormányzati tisztet nem fogadott el az uralkodótól. Nagysága előtt maga Kossuth is meghajolt, temetésére békéltető mirtuszágat küldött turini száműzetéséből.) Akkortájt a politikusok még nem a hazából, hanem a hazának éltek – különös ez a mából nézve. A nagy idők tényleg nagy embereket követeltek, kisugárzásuk az ország közönségére sem volt hatástalan. (Nem tudunk olyanról, hogy bármelyik nemzeti megemlékezésünkön – mondjuk március 15-én – magyar ember kéjes ábrázattal fütyülni kezdett volna a Nemzeti Múzeum előtt… Arról sem maradt fent híradás, hogy ellenzéki magyar képviselő a Burgban kilincselt volna Magyarország elítéléséért, a „7. cikkely” alkalmazásáért.)
Deák és Kossuth kiegyezésvitája nyomokban egy kései István–Koppány-vita: a realitás csap össze a honfiúi daccal. Élve maradni vagy hősként elbukni. Egy végteleníthető nemzeti polémia, amelyben aligha lesz valaha is közmegegyezés.
Magam úgy vagyok vele, hogy becsülöm a rendíthetetlen Kossuthot, de elismerem a deáki bölcsességet:
„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
A két óriás mauzóleuma sóhajtásnyira áll egymástól a Nemzeti Sírkertben. Így van rendjén.