Az ember vágyik a nemes történetekre, ha tehetné, visszakéredzkedne az ántivilágba, ahol még el lehetett igazodni a szavakon, meg az érzelmeknek is élesebbek voltak a kontúrjaik.
A Pál utcai fiúkat az örök időszerűség emeli a magasba. Olvasod a könyvet, és egyszerre bevillan rá valami napi megfelelő. Az a farakás, ott, a grund szélén, lehetne akár egy védőbástya is a déli határon… A rút einstand – ha más szavakkal is – ma éppúgy eleven gyakorlat, mint a gittegylettörténet, legföljebb nem a „múziumkertben”, meg Rácz tanár úr szobájában. Ahogyan mai Gerébjeink is vannak, csak ők már nem a Füvészkertbe járnak grundot elárulni, hanem Brüsszelbe hazát… Több ez a történet, mint ifjúsági regény.
Csupán a szereplői fiatalok, üzenete határozottan nagykorú, lehet mondani, korosztályok fölötti. Mindenkihez szól. A regényalakokban egy idő után magadra ismersz, talán még ideálokra is találsz.
Bármennyire furcsa, nekem a vörösingesek is tetszenek. Áts Feriék, akikből még nem veszett ki a becsület. Akik a háborúk előtt még hadat üzentek. Akiknek nem kellett a trükkel átjátszható grund, csakis a harccal elnyert. Akik gyűlölték az árulót, de szalutáltak a bátor Nemecseknek…
Magyar embernél jobban kevesen érzik át a Pál utcai fiúk ragaszkodását ahhoz a maroknyi földdarabhoz… Mert a történet közepe a grund, az édes grund. A mély történetek mögött mindig ott „a grund”. A magyarság egész történelme a grundról szól. A hazáról.
Erről a megcsonkított, árkokkal, kerítésekkel körülvett, csizmákkal, lánctalpakkal széttaposott földdarabkáról. A hazánkról, amelyet újra és újra kiszemelnek maguknak a kor soros „vörösingesei” – de ezeknek már közük nincs Áts Feriékhez…
„Édes grund”, írja Molnár Ferenc, amitől az olvasó heves kalapálást érez szívtájékon. És így van ez rendjén.