A szabadság ünnepnapja nekem idén is a Fiumei úti temetőkertben kezdődik majd. Diákkorom óta mindig itt talál ez a márciusi reggel. Akkortájt még szegény apámmal barangoltunk a parcellák közt, évek múltán a párommal, később már a gyerekekkel együtt jöttem; bár voltak esztendők, amikor magányosan, el-elmerengve sétáltam a sírok között – igaz, ehelyütt soha sincs egyedül az ember.
Három mauzóleum, három bástya őrzi itt 1848 emlékezetét: Kossuth Lajosé, Deák Ferencé, Batthyány Lajosé. Mindig náluk kezdem a sétát. Három oszlop: bátorság, bölcsesség, mártírhalál – a szabadságharc „kellékei”. Túl korán nem érkezhet ide a látogató, a márványlépcsők mellett már kora reggel ott virít egy-egy szál virág, lobogó mécses, nemzetiszínű szalag. Sokan vagyunk ilyen visszajáró, csöndben emlékező, „temetős márciusiak”. Míg a lábam bírja, mindig jönni fogok…
A kormányzótól kőhajításnyira áll Görgey Artúr kovácsoltvas keresztje. El sem hinné az ember, mennyi virág borítja a bálványkatona sírját. (Kilencvennyolc esztendőt élt a tábornok – nem, dehogy volt áruló! Maga is áldozat volt, méltatlanul bemocskolt hős.) A Deák-mauzóleum lábánál egy másik legenda, Klapka György, a bevehetetlen komáromi vár kapitánya, mellette Erkel Ferenc zeneforradalmár. Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője néhány parcellával távolabb pihen.
Szerzőtársa, a Szózat írója, Vörösmarty Mihály távolabb fekszik, nem messze Arany Jánostól; méltatlanul szerény kriptája a Fiumei út innenső oldalán – istenem! – roskadozik. Hosszú a séta, számlálni is alig győzöd a szabadságharc hőseit. Az 1849-ben nyílt sírkert első halottjai Buda bevételénél elesett magyar honvédek voltak. Itt, Kossuthék mellett talán még a „kis hősök” is nagyobbakká lettek.