Senki sem okolható, ha egy prototípus láttán nem ismeri fel azonnal az abban szunnyadó esetleges távlatokat, azon viszont elmerenghetünk: felkaroljuk, megbecsüljük-e kellőképpen feltalálóinkat, találmányaikat? Áldozunk-e elég figyelmet az ötletekre, vagy megvárjuk, míg a találmány másutt fut be karriert, mi pedig melldöngetve kijelentjük: az is magyar elme szüleménye?
Az egész onnan jutott az eszembe, hogy nemrég a kezembe került egy úgynevezett Radosza-gyűrű. Az elmés szerkezetet kollégám, Radosza Sándor pedagógusból lett újságíró fejlesztette ki, sőt külföldön már szép karriert futott be, sikerrel használják óvodákban, iskolákban. Idehaza még nem figyeltek föl rá igazán… Sietek hozzátenni, nemrég – egy országos felmérés nyomán – a maglódi Vermesy Péter általános iskola igazgatója levélben hívta fel Balog Zoltán miniszter figyelmét arra: igen jók a tapasztalatai a gyűrűről, nagyszerűen segíti a kisdiákok írástanulását.
Én nem tudom megítélni a csodagyűrű „súlyát”, ellenben hallottam néhány magyar feltaláló kálváriájáról. Bíró Lászlónak például annakidején Buenos Airesig kellett elhajóznia a golyóstoll megvalósításáért. (Odaát ma az ő születésnapján ünneplik a feltalálókat, az angol nyelv azóta „biro”-ként említi a tollat.)
Vagy ott van a klasszikus focilabda… Tudjuk-e, hogy miközben Lévay József találmánya, végül egy német cég juttatta a csúcsra? Rubik Ernő először a Magyar Pedagógiai Intézetnek ajánlotta fel a „kockáját”, ám világhírűvé csak akkor lett, amikor a Seven Towns nevű angol cég magyar származású tulajdonosa felkarolta. De visszamehetünk a XIX. századba is: Jedlik Ányos „villanydelejes forgonyát” – a hazai ügyetlenkedés miatt – a német Moritz Hermann Jacobi mutatta be, persze saját ötleteként…
Az ilyesmitől szeretném most megóvni Radosza Sándor gyűrűjét és persze bennünket, kreatív magyarokat. Én szóltam…