A szánalmas zsíros kenyér – Rezeda Kázmér komoly anyaggyűjtésbe kezdett, mert elhatározta, írni fog a zsíros kenyérről. Hetekre eltűnt, messzi utakra kélt, távoli, elfeledett helyeken kutatott, gyűjtött, megfigyelt, összegzett, elméleteket állított fel, és megcáfolta őket, aztán szedte a sátorfáját, és továbbállt. Öreg sekrestyékben, poros antikváriumokban kutakodott, napokra elnyelte őt valamely réges-régen elhagyott könyvtár.
És gyűlt az anyag, és Rezeda Kázmér úgy érezte, lassan nekifoghat az írásnak, de akkor, egy messzi, falusi korcsma ivójának hátsó részében, a kemencesutba vetve rálelt egy megsárgult, porladozó pergamenre. Nem lehetett pontosan eldönteni, hogy János vajda vagy Kádár János idejéből maradt ott, csak azt, hogy az iniciálés, nagy kincs még az elsüllyedt Gutenberg-galaxisban született egykoron.
Ez állt rajta:
Kelt Krisztus után 1…-ben (itt olvashatatlan volt az írás), Magyarországban, szerzette… (itt sem volt olvasható a szöveg egy pörköltpacától) szerzetes-garabonciás őfelségéről, a zsíros kenyérről imigyen: van a hűtőszekrénynek egy végső, letisztult állapota.
Amikor már nincsenek bizonytalanságok, kérdések, nagy elhatározások, kihívó, talmi, kéjes dőreségek, nincsenek bacchanáliák és orgiák, sem tisztes, szükség markolta, józan belátások; olyan állapot az, mint amikor menni kell.
A hűtőszekrény végső, letisztult állapotát nehéz észrevenni, nehéz tetten érni. Komédiás a hűtőszekrény, jelmezes, álarcos csepűrágó.
Mindig van benne valami.
Leginkább ott, az öblös hasában. Ott bújik meg a végsőkig összefarigcsált alig sajt vagy nem sajt. Az alig sajt vagy nem sajt a sajt visszfénye, szánalmas mása, maradéka, egy bohózat. Összetöpörödve, megbüdösödve, elaszva, szőrösen, sebeit szemérmetlenül kitárva fekszik az alig sajt a hűtőszekrény hasában. Ő az elfelejtett agg, akit még a halál is rest elvinni.
Az alig sajt együtt él a megvénült szalonnával.
Elsőre nem is hinnénk, de ebben a kapcsolatban a sajt a férfi, és az avas, reves, rettenetes szalonna az asszony.
Együtt élnek. A két gonosz. Fogatlanul, rémes vigyorral, mint az utcalakók. Összekerültek még az idők kezdete előtt, amikor egy bőségtől eltunyult, felelőtlen kéz közös papírba tette őket, fiatalon, illatosan, lágy húsúan, puhán, élettől duzzadóan – fizetés napján.
Aztán együtt öregedtek hozzá a zsírpapír széléhez, együtt asztak, és gyűlölték egymást, de leginkább a létezést. A hóvégét…
Szomszédjuk is van, mindig van. Szomszédjuk a velük együtt vásárolt és szintúgy elfeledett mustárosflakon. Fejjel lefelé áll a mustárosflakon, mert bár öreg, mégis vidám, bohém fickó. Különösek ezek a vén bohémek. Rosszul borotvált ajkuk felett ápolatlan, visszataszító szőrpamacsok nőnek, mégis szeretetre méltók. Éppen ilyen a tótágast álló mustárosflakon. Ott van szája körül a megfeketedett, kirepedezett mustármaradék, és mégis: előbb-utóbb mindig sor kerül a mustárosflakonra, ő is fellép a halála előtt.
A hűtőszekrény hasa aljában lakik még ráncos, kiszáradt sárgarépa, egy hónapja kinyitott májkrémes konzerv, félig megéve, rejtélyes okból tárolva. Öreg anyókák tárolnak így dolgokat, ahogy a hűtőszekrény hasa alja a félig megevett májkrémes konzerveket.
És vannak aztán a végső, letisztult esték.
Ám ezeket a végső, letisztult estéket megelőzik amolyan előesték, a végső letisztultság előszobái, mondhatnánk akár, hogy figyelmeztető jelei, amelyeket persze senki nem vesz komolyan. Pedig ezeken az előestéken kerül sor a hűtőszekrény hasa aljában lakó vénségek pusztulására.
A hóhér, az ítélet-végrehajtó, aki persze maga is belepusztul a végén, nos, a hóhér tehát az utolsó két tojás. Kokott a legutolsó két tojás. Sohasem lehet tudni, mikor születtek. De egyszer megszülettek, és akármikor is, tudnak csábítóak lenni, s elkelnek végül, nászuk alkalmával pedig végeznek a többi elaggott hűtőlakóval.
Az előestéken kelnek el a tojások. Mert az előestéken odaáll az ember a hűtőszekrény ajtajához, és kinyitja azt. Fontos körülmény, hogy honnan érkezik az ember olyankor a hűtőszekrény ajtajához. Jöhet az ember a szerelmétől, szívében és lelkében beteljesült szerelemmel. De mint tudjuk, a lélek erős, ám a test gyenge, ezért ilyen alkalmakkor a test is telve van beteljesült szerelemmel, és végtelen űrt érez, mondhatni, hogy mondhatatlan űrt. Olyankor enni kell, no, ezt akartam mondani, csak fecsegő lettem az utóbbi időben.
Aztán érkezhet még az ember a hűtő ajtaja elé a hálószobából is, egyenesen az ágyból. Mert vannak előesték, amelyek egyszerűen úgy kezdődnek, hogy „na, ennék még valamit…”. Ezen a ponton az előesték kísérteties hasonlóságot mutatnak a „korrekt zsíros kenyér” estéivel, de arról majd később. Most térjünk vissza az előestékhez és a szánalmas zsíros kenyérhez! Ezeken az estéken érkezhet még az ember a hűtő ajtaja elé a Gregorian mellől, amelynek lábaihoz kuporodva írt éppen valamit, ami talán fontos, legalább annak, aki írta; vagy lehet érkezni éjszakai moziból nagyon rossz film után; éjszakai sétából, amelyből nem lett sem beteljesülés, sem katarzis; egyszóval sokfelől, sokféle hangulatban.
És akkor odaáll az ember a hűtőszekrény ajtaja elé, és kinyitja azt. Mindig nagy reménység száll át olyankor a helyiségen. Ettől olyan szép, de legalább olyan elpusztíthatatlan az élet. Az ilyesféle reménységektől. Amelyek átszállnak a helyiségen, amikor odaáll az ember a hűtő ajtaja elé, és kinyitja azt. És belenéz.
Folytatjuk