A felújított Zeneakadémia nagy múltú Bartók Termében ültünk le beszélgetni, ön gondosan becsukta az ablakot, Terézváros zaja kívül rekedt. Mennyire befolyásolják a kinti világ hangjai? Komolyzenészként és pedagógusként elfogadó vagy inkább kritikus a modern kezdeményezésekkel?
– Ami az akusztikai vonatkozást illeti, mióta felújították az épületet, tökéletes a hangszigetelés, ilyen értelemben zárt világban vagyunk a város közepén. Ugyanakkor magunkban hordozzuk a mindennapi élet zajos lüktetését, ettől nem zárkózhatunk el teljesen, még itt, ebben a csodapalotában sem. Ahogy a mai, modern zene a régebbi korok zenei stílusain alapul, ugyanúgy a modernitás is természetes része az életünknek. Jó példa erre a Zeneakadémia épülete, amely őrzi a múltját – mindaz, ami művészileg fontos, a felújítás során megmaradt –, ugyanakkor a falak mögött a legtökéletesebb és legújabb technológiák szolgálják a mai igényeket. Ráadásul az egyetem több épületben működik, ezért állandóan ingázunk. Aki a fővárosi zenei élet krémjével akar találkozni, az a Király utca és a Wesselényi utca között, a körúton ezt megteheti!
– A kortárs darabok szintén jó ismerősei?
– Különösen a pályám első tizenöt-húsz évében válogatás nélkül játszottam az új műveket, volt köztük remekmű, de voltak felejthető darabok is. A modern zenében nem ritka a disszonancia, a furcsa, nemegyszer kellemetlen hangzás, előfordult, hogy a hangszereket preparálni kellett, és ezáltal különleges effektusokat létrehozni. Azóta sokkal jobban tisztelem az értéket – még most is rettenetesen tudok örülni egy C-dúr akkordnak. Ugyanakkor megtapasztaltam a kortárs zene előnyeit: friss látásmódot alakított ki bennem, ráadásul jót tett a precizitásomnak. A régebbi korok zeneműveiben lehet lirizálni jobbra-balra – egy kis szabadság itt, egy kis szabadság ott –, az ember könnyen megfeledkezik a „rendről”.
„Szerelmes” kották
– Pályája összegzéseként jubileumi koncertsorozatot indított Eckha(rd)tvan címmel. Zongoraművészként számtalan darabot játszik, kiváló muzsikusokkal működik együtt kamarazenészként. Családi indíttatásból választotta a zenei pályát?
– Több zenész van a családban, édesapám is járt a Zeneakadémiára, aztán inkább az orvosi pályát választotta. „Szótáras” nagypapám, Eckhardt Sándor Beethoven-szonátákkal udvarolt a nagymamámnak, kódolt üzeneteket küldtek egymásnak. Szigorú protokoll szerint, csak a szülők jelenlétében beszélgethettek, ezért kottába írták a titkos jeleket. Gyermekkoromban még láttam a hajdani, „szerelmes” kottákat. Tehát a zene jelen volt a családban, természetesnek tekintették, hogy muzsikálunk. Különösen édesanyám forszírozta, hogy fiam, ott a zongora, a bátyád is zenél, csak nem képzeled, hogy te nem tanulsz meg zongorázni?! Hát én nem képzeltem. Pedig nagyon jó iskolába jártam, a Marczibányi téri, akkoriban még Lorántffy Zsuzsanna utcai Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolából ki is akartak rúgni három hónap után, mert sztrájkoltam, semmit nem csináltam. Egész életemben nem tudtam mások akaratából teljesíteni. Alkalmatlan vagyok rá. Ugyanakkor nem dolgozom mások ellenében – tanáraimtól is elfogadtam, hogy jót akarnak, de amíg magamtól nem jöttem rá ugyanerre, addig nem tudtam hiteles munkát végezni.
– Mi fordított a hozzáállásán?
– Tizenegy éves voltam, amikor karácsonyra megkaptuk életünk első sztereó lemezjátszóját, hozzá egy albumot Beethoven összes szimfóniájával. Ki kellett rögtön próbálni, hogyan forog a korong! Csak füleltem: mi ez? Mi ez a zene? Egy pillanat alatt elvarázsolódtam tőle, és ronggyá hallgattam a lemezeket. Az egyik könyvespolcon hátul, a második sorban megtaláltam a Beethoven-szimfóniák partitúráját, kottát tudtam olvasni, hiszen nagyon jó alapokat kaptam az iskolában, némi közöm a zenéhez is lehetett, mert elég könnyen tanultam. Végeredményben Beethoven és a lemezjátszó döntötte el a sorsomat.
– A pedagógusvénája mikor mutatkozott meg?
– Épp egy jubileumi találkozón elevenítették fel egykori osztálytársaim, hogy 1970-ben, Beethoven 200. születésnapján zenei vetélkedőt rendeztem az osztálynak. Hetedikesek voltunk, és én előadást tartottam, muzsikáltam, kérdéseket tettem fel, jutalommal is készültem, tehát komplett Beethoven-vetélkedő zajlott azon az órán.
Tanulj meg hallgatni!
– Így építi fel mostani, interaktív előadásait is…
– Tíz évvel fiatalabb öcsém miatt nekem a gyerekekkel való foglalkozás természetes és nagy öröm volt mindig, de meg kell mondanom, én még olyan emberrel nem találkoztam, aki ne szerette volna a zenét. Hogy kinek mi tetszik, az már különböző, de tőlem még soha nem hallották, hogy csak a klasszikus zenét tessék szeretni – bár a klasszikus zenéről beszélek elsősorban.
– Akkor mivel fogja meg a közönséget, és hogyan tartja fenn az érdeklődést?
– Tanulj meg hallgatni, és tanulj meg hallani, használd a füledet – ezek az én tanácsaim. Célom, hogy a közönséget rávezessem, mi mindenre lehet figyelni hallgatás közben. Merjük beleképzelni magunkat a zeneszerzők fejébe, lelkébe! Legyen véleményünk, akár ítéletet is mondhatunk, mert a klasszikus zenével is lehet ám „gyilkolni”, ártani! Fontos továbbá, hogy a saját nyelvükön beszéljünk a fiatalokkal. A klasszikus zene közvetítésekor alapvető nehézség, hogy a Parnasszusra állítjuk magunkat, mondván, hogy az európai kultúra legmagasabb rendű dolgaival foglalkozunk. Durván hangzik, ha azt mondom, hogy a lakásomban a tapéta Botticelli, a papír zsebkendőm Raffaello, vagy éppen Michelangelo készítette a szalvétámat? Mert mi így élünk tulajdonképpen: minden percben, amikor leülünk a hangszerhez, és előveszünk egy remekművet, a csodák birodalmában járunk. Még akkor is, ha közben dolgozunk ezzel az anyaggal. Kötelességünk leszállni a Parnasszusról! Ha gyerekekről van szó, valamennyire ismerni kell a világukat, a nyelvezetüket. Nem tartom szégyennek, hogy a vetítés is része a műsoraimnak, mert a mai fiatalok vizuálisan élik az életet. A „kütyüket” szintén rendszeresen belefonom a mondanivalómba, csak hogy hallgatóimat megérintse a téma játékossága. És rengeteg asszociációt, váratlan fordulatot viszek bele a műsorokba.
– Azt is meghökkentésnek szánta, amikor a Liszt Ferencről szóló interaktív műsorában egyszer csak macskák jelentek meg kivetítve a vászonra, nem kis fejtörést okozva a közönségnek?
– Igen, Liszt édesapja ugyanis elvitte Bécsbe fiát a Beethoven-tanítvány Carl Czerny osztrák zenepedagógushoz, aki leírja a találkozást, hogyan dülöngélt a zongoránál, akár egy részeg, a fiatal Liszt, az ujjrendje is összevissza volt az istenáldotta tehetségnek. Itt járok a történetben, amikor megjelennek a macskák, mert Czerny, aki aztán egy évig ingyen tanította Lisztet, kóbor macskákat gyűjtött. Ha más nem marad meg a gyerekben az előadás után, csak annyi, hogy a kóbor macskás bácsi vitte el Lisztet Beethovenhez, aki a legenda szerint homlokon csókolta az ifjú tehetséget, már nem beszéltem hiába. Liszt mindig arra hivatkozott, ez a csók döntően hatott pályaválasztására. Ez a lényeg! Milyen apró mozzanatokon múlnak a döntéseink! A történetek fontosak. De én nem zenetörténetet akarok tanítani, csak felkelteni a kíváncsiságot.
– Múlt vasárnapi ünnepi koncertjére hogyan készült?
– Mozart–Schubert-est volt, és azzal készültem, hogy nem beszélek.
– Hogyhogy?
– Ez valóban meglepetés az én esetemben, de most a hangokkal akartam hatni. Különlegességekkel. A műsorban felhangzó ritkaságok közt szerepelt a török indulós A-dúr szonáta
– a legnépszerűbb Mozart-dallam is –, csakhogy nem a megszokott formában! Pár éve az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében Mikusi Balázs felfedezte az eredeti kézirattöredéket, mely több helyen is eltér az eddigi kiadásoktól, így aki ismeri a Mozart-darabot, az helyenként bizonyára felkapta a fejét. Egyfajta összegzésnek szántam a Foglalat, avagy a Schubertbe zárt Mozart című estet: nekem viszonylag kevés szólókoncertem van, és úgy érzem, mindazt, amit szeretek, amit gondolok és tudok, ezeken a darabokon keresztül elmondhatom. Hosszú érési folyamat eredményeként tartok itt. Rengeteg buktatón mentem keresztül az életben.
Csak a zene
– Kívülről csak a siker látszik. Talán a pályaelhagyás is eszébe jutott?
– Nagyon sokáig nem voltam biztos abban, hogy jól választottam. Az iskolában a földrajz volt a mindenem, geológuspályára készültem, miközben folyamatosan kamarazenéltem. Négy hónappal a felvételi időpontja előtt egyszerűen úgy döntöttem, megpróbálom a zenei pályát. Bekerültem a konziba, olyan osztálytársakkal, akik már hét-nyolc éve erre a pályára készültek. Technikai téren nagy hiányosságaim voltak, ugyanakkor fejben hihetetlenül elöl jártam a többekhez képest. Óriási kontrasztként éltem meg, hogy hiányos eszköztáram miatt képtelen voltam megvalósítani, megszólaltatni az érzéseimet. Az ember ilyenkor szívesen feladja, de én úgy éreztem, mégiscsak a zenével kell foglalkoznom. Később, a tanításban már jól ment a zongorázás. Amikor segíteni kellett, ráhangolódni a másik emberre, az nem okozott gondot. Végül rákérdeztem: hogy is van ez? Ha nem magamról van szó, akkor minden rendben van? Amikor tanítok, akkor megy, de ha egyedül gyakorlok, akkor már nem? Innen kellett szépen, lassan eljutnom a mostani szintre.
– Maradt még önben hiányérzet?
– Zenei téren teljes az életem. Az ismeretterjesztés, az előadó-művészet, a pedagógia gyönyörűen kiegészítik egymást. Fiatalok között vagyok, akik fiatalon tartanak – hiába mondom nekik, nem hiszik el, hogy én belőlük élek, tőlük tanulok. Képességüktől függetlenül mindegyikőjüknek van legalább egy-egy olyan pillanata, amelyikre azt mondom, hogy ez nekem eszembe nem jutott volna! Eddigi pedagógiai tevékenységem elsősorban Magyarországra korlátozódott, de most tágul ez a kör. Iskolát már nem alapítanék, de a magyar zeneoktatási modellt külföldön is szívesen propagálom.