Iránban ritkán fordult elő, hogy a legfőbb vallási és politikai vezető képét az utcán széttépjék, és a tüntetők a „le a diktátorral!” jelmondatot harsogják. Különösen nem vidéken, ahol az eddig a hatalom fő bázisának számító néptömegek élnek.
Tavaly év végén Meshedben, az ország második legnagyobb településén, a síiták nagy zarándokhelyén törtek ki a tüntetések, ezek többtucatnyi városra átterjedtek. A tüntetők előbb a drágaság ellen tiltakoztak, majd előkerültek a politikai követelések is.
Vannak olyan elemzők, akik azt állítják, hogy a megmozdulás mögött a konzervatív síita erők álltak, ugyanis így akartak gondot okozni a reformista szárnynak, főleg fő képviselőjüknek, a tavaly májusban újraválasztott Hasszán Róháni államfőnek. Az események elterjedésével ki is csúszott az ellenőrzés a konzervatív kezekből.
A lázadás résztvevői főként fiatalok voltak, a több száz őrizetbe vett tüntető többségének életkora 25 év alatti. Míg 2009-ben Teheránban a a választási csalás elleni milliós tüntetéseken főleg a középosztály tagjai vettek részt, addig itt az alsóbb népréteg adta a tiltakozók zömét.
Teheránban ezúttal nem voltak nagyobb megmozdulások. Erről nyilatkozta telefonon egy helyi elemző: ha a társadalom e két ága egyszer találkozik, akkor meg lesznek számlálva a teokratikus állami berendezkedés napjai.
Most azonban nem ez volt a helyzet. A nagyjából egy hétig tartó megmozdulásokon igen kevesen vettek részt, pár száz, esetleg több ezer fős tömeg fejezte ki elégedetlenségét. A tüntetéssorozat mögött nem állt vezető, akinek a követeléseit képviselve mentek volna ki az emberek az utcára. Így stratégiájuk sem volt a megmozdulásoknak.
Az állami szervek a tüntetések elfojtására nagy rendőri erőket mozgósítottak, ám a fegyveres erők elit csapatát, a Forradalmi Gárdát és a Baszidzs önkéntes paramilitáris alakulatokat a kaszárnyáikban hagyták. Nyilván nem akarták, hogy fellépésük nyomán elfajuljon a helyzet, újabb tüntetéseket kiváltva.
A megmozdulások nem zajlottak le békésen, rendőrőrsöket, bankokat, vallási központokat támadtak meg. A tüntetők célja az volt, hogy így próbáljanak fegyvert szerezni. Az ilyen jellegű akciókban haltak meg a legtöbben.
A hatalom nem reagált egységesen a tüntetésekre. Míg Róháni elnök az év utolsó napján azt fejtegette, hogy Iránban biztosítani kell „egy teret, ahol a nép kifejtheti mindennapos gondjait”, addig az őt követő legfelső vezető, Ali Hamanei ajatollah kemény hangot ütött meg az „ellenforradalmárokkal” szemben. Irán ellenségének nevezte őket, akik külső erők szolgálatában állnak, de bővebben erről nem szólt.
Valószínűleg Amerikára és az általa pénzelt iráni „mudzsahedekre” gondolhatott, azonban nehéz elképzelni, hogy ilyen kiterjedt tüntetéssorozatot külföldről le tudjanak vezényelni, különösen olyan jól ellenőrzött országban, mint Irán. A tüntetők a megmozdulások szervezésében viszont a Telegram üzenetküldőre, amelynek Iránban negyvenmillió előfizetője van, és egy másik hálózatra, az Amad News-ra támaszkodtak, amelyet külföldről irányít egy vallási reformer fia.
Melyek a gyökerei a jelenlegi lázadásnak? Valószínűleg jó felé tájékozódunk, ha 2015 nyara környékén keresgélünk. Ekkor született meg az Irán és az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, valamint Németország közti egyezség, amely Teherán atomprogramját érinti.
Irán lemondott a katonai nukleáris fejlesztésekről, és elfogadta a kemény ellenőrzési feltételeket, a hat állam viszont vállalta, hogy feloldja az Iránnal szemben hozott gazdasági embargót. Hasszán Róháni megkönnyebbült: a fuldokló iráni gazdaság levegőhöz jutott, az Iszlám Köztársaság újból csatlakozhat a világkereskedelemhez. A nyugati hatalmak pedig reménykedhettek abban, hogy ők is zsíros szerződésekkel gyarapodhatnak.
Meg is indult a kereskedők tömege Teheránba. Ma már látnunk kellene a földből kiemelkedő gyárakat, a húszszázalékos – hivatalosan 12,5 százalékos – munkanélküliség apadását, a munkagépeket, amelyek a terményeket takarítják be az iráni földeken.
A nukleáris megállapodással mégsem jött el a perzsa földre a kánaán. Ali Hamenei ajatollah és a konzervatív papság másként ítélte meg a helyzetet. Az iszlám állam vallási vezetése, amely a politikai hatalmat is kézben tartja, megelégedett a kőolajbevételekből származó jövedelemmel. Nem kellenek ide a nyugatiakkal közös vállalkozások, mert csak a romlás szellemét hozzák be az országba – ez volt a a felső körök véleménye.
Az olajbevételek azonban ahhoz már nem elegendőek, hogy Teherán három háborúban is részt vegyen. Irakban az Iszlám Állam ellen folytatott harcból igencsak kivették a részüket az iráni Forradalmi Gárda egységei. Szíriában szintén, ott is segítették a kormánycsapatokat. Fegyverekkel látják el a jemeni lázadókat, ugyanazt teszik Libanonban a Hezbollah esetében, és kiveszik a részüket az afganisztáni tálibok megsegítéséből.
Viszont a nemzeti érzés magasan szárnyal Teheránban: a térségben tisztelni kell Iránt, mert nélküle nem törték volna meg a szunnita dzsihadista erőket. De erre is volt jelszavuk a múlt év végén tüntetőknek: „Nem kell Gáza, nem kell Libanon, a mi életünk Iránban van!”
Az ország vezetői úgy gondolták, a nacionalista érzéssel kárpótolják majd a lakosságot, amely viszont évtizedek óta várja sorsa jobbra fordulását, hiszen hihetetlen olajvagyonon, valóságos Eldorádón ülnek, amely a térségben lévő szunnita királyságokat az egekbe emelte.
Valami kiindulópontnak azért kellett lenni ahhoz, hogy az emberek kivonuljanak az utcára. Az egyikről a kormány azonnal le is mondott, a kabinet szóvivője a múlt hét végén jelentette be, hogy tavasztól nem lesz 50 százalékkal magasabb az üzemanyag ára. De így is majd felével drágult a baromfihús, és tavaly a tojás ára is ennyivel emelkedett.
Közben a korrupció áthatja az egész társadalmat. A mostani költségvetés elfogadásakor – Róháni utasítására – nyilvánosságra kerültek azok az összegek, amelyeket az iráni állam a nem választott vallási intézmények fenntartására szán. Kiderült, hogy mindenféle elszámolási kötelezettség nélkül a költségvetés oroszlánrészét a különböző alapítványok, kutatási központok, vallási gyülekezetek kapják.
Egy év óta a Trump-adminisztráció határozott hátraarcot hajtott végre Iránnal kapcsolatos politikájában. Jó republikánus szokás szerint felmelegítette a néhai elnök, Ronald Reagan elképzelését a mollahok országáról, amely a Közel-Keleten minden rossznak okozója.
Barack Obama azért kötötte meg az atomalkut, mert azt remélte, hogy Irán stabilizálódik, és hozzá méltó szerepet kaphat a válságok megoldásában. Mint azt az elmúlt hetek mutatják, ebben is tévedett. Irán sok mindennek mondható, de az amerikai felfogás szerint megbízható államnak nem.
Teherán viszont kezébe vette a síita nemzetközi közösség gondjait – mint a jó úttörő, ahol tud, segít –, ezt hajlandó fegyverrel is megtenni, aminek következtében megerősítette regionális hatalmi szerepét. Izrael már régóta erre figyelmezteti Amerikát, Trump pedig hajlandó ezt a véleményt osztani.
Az amerikai elnök Twitter-üzeneteivel a tüntetések alatt bátorította „az élelmiszerre és szabadságra éhes iráni népet”. Az iráni Forradalmi Gárda elleni szankcióit felújította, csak hogy ne sújtsa rendelkezéseivel az iráni lakosságot. Még a The Washington Posttól is dicséretet kapott az elnök frappáns üzeneteiért.
Ám valószínűleg ezzel vége is a történetnek, mint ahogy még a tüntetések előtt James Mattis védelmi miniszter fogalmazott: „A jelenlegi helyzetben bármiféle Irán-ellenes katonai akciót kizárunk.”