2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Lugas, Lugas Publicisztika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/visszaenekles-2508619/

Visszaéneklés

Nemzeti kód

Nagy ívűnek éppen nem ítélhető irodalmári pályafutásomról – mondom Bástya elvtársra hajazó (ál)szerénységgel – egyetlen pozitívum mindenesetre állítható. Úgy gondolom: jó olvasó vagyok.

És nemcsak azért, mert szeretek olvasni, hanem mert olvasás közben igyekszem „felfüggeszteni”, „elhárítani”, „tudomásul nem venni” esetleges politikai-morális ellenszenvemet a kezemben lévő könyv szerzője iránt. Mert tapasztalatból tudom: csak az efféle önkorlátozás képes a művészi értékek vagy a számunkra elérhetetlen tapasztalatok felfedezésére és személyes meghódítására.

Talán mondanom se kellene, hogy ez a „befogadói” dilemma a rendszerváltozás kezdetén vált világossá, amikor a korábban egységes (tehát a hatalommal szemben álló) irodalom „szabad” politikai szellemisége a pártpolitikai harcok áldozata lett, szétbomlott, bezápult, sokaknál morálisan is megromlott.

Elkeserítő volt ezzel szembenézni korábban és talán még manapság is, hiszen ebben a „halmazban” hajdani barátok szép számmal vannak-voltak. Ha egyetlen példával élhetnék, Esterházy Pétert hoznám föl.

Jó pár évtizedes (családias, irodalmias, focizós stb.) barátságunk szűnt meg akkor, amikor ő 1990-ben oly demonstratívan elhatárolta magát Csoóri Sándortól, és vált ezzel fő hivatkozási pontjává a rendszerváltozás története egyik leggaládabb kulturkampftörténetének, és innentől lett a mindent bekebelezni-kirekeszteni óhajtó ballib kánon főalakjává.

És mindent meg is tett érte… Bár mindenféle beszéd megszűnt közöttünk, továbbra is olvastam munkáit: cikkeit átfutva vagy szitkozódtam, vagy nagyokat nyeltem, de a Harmonia caelestis (2000) kiválósága mellett írásban is kiálltam.

Viszont két év múlva a Javított kiadás alantasságait is kénytelen voltam nyilvánosan szóvá tenni. (Nem ide tartozik, csak „ehhez” a kis „magántörténethez”, de megjegyzem: kapcsolatunk utolsó előtti eseményét ő írta meg a Hasnyálmirigynaplóban, a 177. oldalon.

Az utolsó közös pillanatunk egy kézfogás volt a Vörösmarty téren, a halálszagot szimatoló könyvheti „hívek” tömegében… Arcunkon – talán – négy évtizedes félszeg „félmosoly” vagy mi… halála előtt egy hónappal. Gannán, a temetésén a fekete tömegben – néztünk egymásra a feleségemmel – senkivel nem találkoztunk innen, a „mi térfelünkről”.)

Ha képesek vagyunk is arra a „szakmailag kötelező” skizofréniára, hogy a „művet” elválasztjuk minden „mástól” (nyilvános gesztusoktól és politikai publicisztikáktól, hamis allegóriáktól és alkalmi farizeuskodástól), mit tegyünk, ha azt látjuk, hogy a mű is kezd belesimulni a napi politikába, kezd úgy beszélni, mint a propaganda? Akkor mi van? Akkor baj van. Akkor van baj. Akkor már árulás van.

És nem (csak) a régi barátok, a közös régi vélemények elárulása, hanem magáé a műé, az irodalomé, az íróé önmagáé is. A szellem és a minőség felszámolása, ez a lényeg. Az olvasót megtévesztő alakoskodásokkal.

Ha már hivalkodni bátorkodtam azzal, hogy „jó olvasó” vagyok, hadd hivatkozzam pár olvasói élményemre a legújabb időkből. És nem a zsurnál kurzuslovagjaitól, hanem komoly tehetségektől.

Előttem fekszik újralapozva Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regénye (2000). Ezzel a regénnyel – és éppen elképesztően hatásos „antropológiája” révén – a legbrutálisabb publicisztikai „megmondóemberré” vált: hazánk a szélsőjobboldali–náci erők gyakorlóterepe.

Ennek mintegy továbbírása a mellette heverő könyv, Balogh Roberttől a Durva a nyár (2017). Ezt a remekül megírt regényt a cigánygyilkosságok okozta megrendülés ihlette, de úgy – és még tapintatosan fogalmazok –, hogy az elkövetők és a „magyarok általában” között nincs meg a kötelező elhatárolás…

És itt a mindenféle díjakkal jutalmazott szegény Borbély Szilárd regénye, a Nincstelenek (2013), ahol minden bemutatott emberi és környezeti elemet beterít a szorongás és az életidegenség – utálat tárgyaként és gyomorkavaró képzetek sorozatában.

És idesorolom Péterfy Gergely sikerkönyvét, a Kitömött barbárt is (2014) is – kevés intelligensebb magyar regénnyel volt dolgom –, ő is képtelen megállni, hogy be ne férkőzzenek okos mondatai közé azok a fröcsögő vélekedések, amelyeket anno a Népszabadságban bocsátott ki folytatólagosan magából.

És folytathatnám, például Závada Pállal, akiről a 2010-es, Magyar ünnep című darabja után nagyon nehéz elhinni, hogy ő írta a Jadviga párnáját…

De hadd hozzam ide végül a legelszomorítóbb példát!

Évtizedek óta Krasznahorkai László az az író, akit korunk legnagyobb magyar elbeszélőjének tartok – a tőle minden tekintetben eltérő Szilágyi István mellett. Úgy gondolom, ők ketten, külön-külön és egymástól eltérő módon és tematikában formálták újjá azokat a magyar és európai elbeszélő hagyományokat, amelyekkel korunk, a XX. század katasztrofális létállapota leírható.

Ám most csak a Sátántangó írójáról beszélek, aki tavaly kiadta a Báró Wenckheim hazatér című, ötszáz oldalas regényt.

Ezt a félezer oldalas humbugot. Politikai pamfletet. A legalja ellenzéki bulvár „politikai elkötelezettségét” művészi világképnek hazudó – amúgy – szépprózai remeklést. (A kisvárosi figurák galériája és táncrendje…, a mélyfilozófiai futamok… bámulatosak.)

De a továbbiakban nincs bennem késztetés, hogy ez után a regény után méltányló mondatokat írjak a szerzőről – ám az is természetes, hogy mindent fenntartsak, amit régebben róla írtam, és neki mondtam. Az egyik legközelebbi barátomnak az irodalmi életben…

Évek óta ő volt a példa a számomra arra, hogy működhet a „hasznos tudathasadás” politizáló cikkekben, interjúkban, de a regény, de a mű… Krasznahorkai ezzel végleg átlépte az író által átléphetetlen határt.

Ha szakszerű értelmezést érdemelne ez a könyv, az lehetne az elemzés alapmotívuma, hogy ez egy „palinódia” – azaz: „visszaéneklés”. Az író valamely régebbi művét újraírja, hogy a valamikori témát és formát átértelmezze.

Ez az elképesztően fecsegő könyv, mondhatni, az egész eddigi életművet újraértelmezi. Alakok, esetek, helyszínek. Gyula forever. Csak…, csak…

Ami korábban egy apokaliptikus világ drámaian realista megjelenítése volt, emelkedett tragikummal és mindent bevilágító részvéttel, az itt a magyarországi rendszerváltozás utóbbi egy-két évének abszurddá hamisított víziója. És mindazokat a közhelyeket görgetve, amelyeket csak az vehet komolyan, aki idegenkedik mindentől, ami itt van, ám közben – álszenteskedve – igyekszik „megfelelni” is. És aligha jobbik énjének.

Kurzuskönyv, amely pontosan tisztában van a maga befogadó közegének, a piacának ízlésével, igényeivel és kötelező elvárásaival. „…itt a magyar szittyaföldön olyan dolgok történnek, hogy az nem is szürreális, mert a szürreálisnak nincs erkölcsi tartalma, ennek viszont van. Itt az elaljasodásnak vagy az erkölcsi törvények általános felfüggesztődésének a tanúi vagyunk” – mondja a szerző egy interjúban.

Ki tudja, minek az alapján, és miféle felhatalmazásra. Ez a szétlopott, lealázott, elhülyített, végpusztulásra ítélt, ez a „náci hordáknak” és „fasiszta csőcseléknek” kiszolgáltatott ország, ez Magyarország – ma.

Amelynek, ha a regény végére megsemmisül is, azért ura van. Egy arctalan figura, akinek ha az autókonvoja feltűnik, megdermed a létezés.

Ő mindennek a mélye, a lényege, „aki kiszállt a főtéren, s a maga halott tekintetével s egy jeges unalommal körbenézett, végül gyorsan, mint aki siet, visszaszállt, mert nem érdekelte ez a város, ezek a történetek, rossz volt – rossz, beteg és mindenható”.

A regény vége katalógus: a „mi a magyar?”-ra adott kimerítő válasz. Amely önvallomás is. Szereplői szöveg ugyan, nem elbeszélői, de oly mindegy: „undorodom attól, ami bennem a magyart kiadja”. Úgy látszik, erről az alapállásról is lehet regényt írni a glóbusz és Gyula városának metafizikus térbeli metszéspontján.

És az olvasó? Aki esetleg józan, becsületes, érzékeny, okos, sőt keresztény magyar? Vele mi legyen? Semmi. Pusztuljon! Hiszen „…a keresztény magyar, ez tényleg mindennek a legalja”, jegyzi meg a szerző odavetőleg.

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!