Sajátos „szellemi társasjátékot” indított útjára az Arany-emlékév alkalmából a litera.hu online irodalmi portál.
A „szellemi társasjáték” nem más, mint egy esszésorozat, mely az egykori híres kozmopolitavitához fűz hozzá mai gondolatokat. A kozmopolitavita, mint az többé-kevésbé ismeretes, Arany János 1878-ban, a Fővárosi Lapokban publikált verséből indult ki. A vers címe Kozmopolita költészet, s ebben Arany állást foglal a népies tárgyú és nyelvezetű költészet mellett, szembefordulva az idegen mintákat követő költészettel, melyet „dalok korcsá”-nak titulál a versben. Érdemes a vers néhány sorát ideidéznünk: „Légy, ha birsz, te »világ-költő!« / Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, /
Mely magyarrá ringatott; / Onnan kezdve, ezer szállal / Köt hazámhoz tartalék: / Puszta elvont ideállal / Inkább nem is dallanék.”
A litera.hu azt tűzte célul maga elé, hogy vitapartnereket felkérve olyan esszésorozatot közöljön, amelyből kitűnik, hogyan viszonyul a mai értelmiség a témához: a világpolgárság, európaiság, hazafiság kérdéseihez s emellett ahhoz, hogyan értelmezendők ezek a kérdések az irodalom terepén.
Az esszésorozat eddig két darabot jegyez: a sorozatkezdő Milbacher Róbert gondolatmenetét (Milbacher Róbert a tavalyi év Margó-díjas prózaírója) és Márton László Otthon itthon? című írását. Milbacher a nemzeti versus egyetemes kérdésében alapvetően csapdahelyzetet lát, „amelyből még nem láttam szabadulni egyetlen ép lelket sem” – fogalmaz.
Az Arany-versnek a nemzetibe görcsösen kapaszkodó, saját kultúrájába bezárkózó üzenete helyett Aranynak arra a minőségére koncentrál, amellyel a reformkor kulturális tökéletesedési, „csinosodási” programjához járult hozzá, s mely programban „a nemzeti kultúra nem önmagát állító kultúraként tételeződött […], hanem a mindenséggel mért kulturális (és persze civilizatórikus) teljesítmény realizálásaként. Ugyanakkor a felzárkózás nem is puszta átvétel vagy a külföld majmolása, hanem komoly és intenzív alkotómunka eredményeként tételeződött.”
Márton László esszéjében az Arany-verstől elrugaszkodva abból a jelent érintő benyomásából indul ki, mely szerint a magyar társadalom előítéletes, és „nem lát az orránál tovább”. Írásával egyfelől hitet tesz „a nagyvilágra nyitott patriotizmus” mellett, másfelől szomorúságát fejezi ki afelett, hogy a nemzetiesség elvárása miféle korlátozásokba űzi a költészetet és a magyar embert magát, felidézve itt a Szózatnak az általa „a kollektív halálfélelemből és kisebbrendűségi érzésből fakadó neurózis dokumentuma”-ként minősített sorait, az „emigrálás tilalmát” kifejező „Itt élned, halnod kell” passzust.
Az Arany-verset Márton tehát durván korlátozó üzenetű szövegként olvassa, s hamar társítja hozzá a történelem más korszakaiból ismert félelmeket: „Innen már csak egy lépés azon kérdés felvetése, hogy: ki minősül magyarnak? És az a magyarul beszélő vagy író személy, aki nem minősül magyarnak, illetékes-e (jogosult-e) magyar tárgyú műveket alkotni? Tudjuk, ez a kérdéskör is létezett a közbeszédben, illetve létezik most is annak némely bugyraiban.
Csak éppen – már és még – nem kötelező tudomást venni róla.” Az olvasóban itt felmerül a kérdés, vajon mennyiben megalapozott a gondolattársítás, s hogy vajon joggal tekinthetjük-e Aranynak e versét a huszadik századi nacionalista eszmék bölcsőjének.
Kérdések, gondolatok tehát bőséggel merülnek fel az esszéket olvasva, és ez azt jelenti, hogy a témafelvetés jó és izgalmas. Igaz, eddig párbeszéd vagy vita nem látszik kialakulni, hiszen a két írás merőben másfelől közelít a témához, és nem érinti egymást, de még nagyon az elején járunk. Izgalmas szellemi időtöltésnek ígérkezik mindenesetre a vita követése.
Vajon kiktől olvashatunk még a sorozatban?