Magdika néni meg a többi idősebb lány kerek szemmel figyelte, azt se tudhatták még akkor, talán kilencszázharmincöt lehetett, hogy ki az a Hitler, micsoda az a náci Németország. Ők a szomszéd srácokkal, a babáikkal és a mama böszmeségével meg anyu szeszélyeivel lehettek elfoglalva. Mint a normális gyerekek. Akkor is, meg most is ez lenne. A kilencéves anyu pedig nem volt normális, ő szabadidejében a nagypolitika fejlődésén morfondírozott, el is kezdte rágni a lelkét a fene. Felvágta az ereit tiltakozásul egy távoli ország idegen politikusa ellen. Ez volt az ő játéka. Ezt csinálta hetente kétszer. Szegény Magdika néni ilyenkor mindig sírva fakadt, nem értette ő ezt sokkal később sem.
Na, folytatom, anyut néhány évvel később egy klinikára vitték, mindenfélét beletömtek, egy német orvos beszélgetett vele, sakkoztak is, azt hiszem. Egyszer hazaengedték, talán negyvenkettőben, a háború miatt, nagy szegénység volt akkor, össze kellett tartaniuk. Össze kellett volna tartaniuk, ezt mesélte Magdika néni, ez a hallgatag és kezelhetetlen kis idegen – mert hát a gyerekeknek idegen lesz a vérségi testvérük is, ha ennyi időre elkerülik egymást –, megkeserítette a nyomorunkat, szétzilálta az állandó rettegést, végignézte, ahogy a menekülő katonák megerőszakolják két nővérét, majd megmérgezte a kutat, döglöttek is utána a katonák, a falubeliek meg mindenki.”
Ivott egy nagy kortyot, megforgatta a szájában, majd visszaköpte a pohárba. Egy-két csepp megakadt a pohár karimáján, kipattant az asztalra. Gondosan elővette vászonzsebkendőjét, letörülgette, majd ahogy végzett, folytatta.
„Amikor a mama megtudta, hogy anyu volt, arcon ütötte. Ököllel, mint egy férfi. Azt mondta Magdika néni, így szokta őket verni. Nem pofozta, hanem ököllel arcon vágta őket. Megcsontosodott és kiszáradt a háború alatt, a mama kemény asszony volt, úgy örülök, hogy soha nem ismertem. A teste és a lelke is kiszáradt, megkeménykedett. A felszabadítás után úgy nézett ki, mint egy kóró. Ezt mutatom is, erről van fotó. – Kikereste a képet, elém tolta, egy vézna asszony volt rajta, sok fiatal lány, körülöttük pedig vidáman mosolygó orosz katonák.
– Szegény, mindent kifacsart magából, hogy túlélje a család. Főleg a lányok, azt mondogatta, bennük van az élet csírája, a férfit lehet pótolni, de az ő méhüket nem, így mesélte Magdika néni, így nevelődtek ők mindannyian. Kivéve anyut, ő ezzel az egésszel nem értett egyet, ő inkább hasba szúrta egy átkozott petrezselymeskéssel a saját édesanyját.”
Ujjaival egyre idegesebben piszkálta a hamutálat, nem zavarta, hogy a hamu összemaszatolja alabástromszínű, áttetszően finom bőrét, folytatta.
„Magdika néni úgy mesélte, hogy ők csak álltak az ajtóban ledermedve. Hogy mindez kint történt az udvaron, a lugas alatt, és ők csak nézték, meg nem tudtak mozdulni, még talán levegőt sem venni. Először fel sem fogták, mi történt, aztán is inkább csak mesélték neki, úgy emlékeztek, nem a saját szemük szerint. Este volt már, majdnem teljes sötét, azt hihették, végre megbékültek, és most összeölelkeznek.
Annyira szerettek volna már egy kis lelki békét a világban, hogy azt látták, amit belül annyira akartak volna, hogy végre teljesüljön. Csak amikor szétváltak, és a mama megtántorodott, akkor eshetett le nekik, hogy talán baj van, egy ölelés után nem így fordul ki az ember. Ott maradtak, nem mertek közbeavatkozni, annyira tartottak a mamától. Magdika néni azt mondta, hogy inkább hagyták volna megdögleni, hagyták volna, hogy a testvérük, az én anyum a szemünk láttára koncolja fel a mamát. Annyira féltek tőle egyébként, hogy csak álltak. Ilyen a félelem. Ha még nem éreztél ilyet, nem féltél igazán. De nem is kívánom neked…”
Rám nézett, és azt mondta, megéhezett, úgy szeretne enni egy francia krémest, lehet-e, meghívom-e rá. Mondtam, hogy persze, bementem krémesért, hoztam neki is és magamnak is egyet. Megettük, csak aztán folytatta.
„Anyu aztán elment, otthagyta a családot. Volt neki elég zavar a fejében, a nagypolitikáról nem is beszélve, állandóan az újságokat bújta később is, így nevelt fel, újsággal a kezében szoptatott meg pelenkázott, aztán elvonult, hogy kártyát vessen. Végül csak ült és sóhajtozott. Vagy sakkozott, velem. Lerakott az asztalra magával szemben, és helyettem is lépett, úgy játszottunk.”
Elővett egy fotót, azon egy halvány nő ült, szúrós szemmel a kamerába nézett, előtte az asztalon egy sakktábla volt, meg egy pelenkás csecsemő, a beszélgetőpartnerem néhány évtizeddel ezelőtt.
„No, megint elkalandoztam, de most már befejezem, jó? Magdika néni úgy mesélte, hogy ekkor, amikor anyu elment, ők igen fellélegeztek. Igen örültek, már amennyire akkor lehetett. Azt mondta, hogy az első este megittak egy üveg pálinkát, csak a lányok, a paplan alatt, hogy a mama ne sejtse meg. A mama nem örülhetett annyira, kint haldokolt az a konyhában, várta, hogy a papa végre meghozza az orvost.”
Már búcsúztunk volna, amikor megfogta a kezemet.
„Aztán szépen írd meg, ha már ennyit beszéltem, ne hagyd, hogy anyu története meghaljon velem. Tartozom ennyivel Magdika néninek, kérlek, bármilyen nyomorult volt, szépen írjál az édesanyámról.”
Vége