Mióta lakásunk minden falát könyvespolcok takarják, tiltva vannak számomra a könyvesboltok. És persze embargósok az antikváriumok is. Pedig… Pedig hosszú és részletgazdag beszámolót tudnék írni antikváriumi bóklászásaim-időzéseim évtizedeiről a Múzeum körúttól Szombathelyig, Szentendrétől és a Király (Majakovszkij) utcától Kolozsvárig, Londonig és Pozsonyig. Meg ahol még jártam. Magánmesék volnának, arcokkal és címekkel – a háttérben magának a könyvnek, ezen belül a „régi könyves” szakmának szomorú hanyatlástörténetével. Ami persze kor-, sőt politikatörténet is, mint minden, ami a kultúrával összefügg. Gondoljunk például csak a régi nagy médiacégek könyvtárfelszámolására; vagy a Szabó Ervin-fiókokéra, a bezárt iskolákéra vagy a szakszervezetekére…
Azonban hiába a tiltás, hiába a fogadalomtétel: a régi könyv megtalálja az embert. Mostanában engem az utcán. Kirakott gyümölcsösládák az ideiglenes asztalokon az aluljárókban, a városközpontokban. Egy régi társzekérre hajazó alkalmatosság a Wenckheim-palota előtt, a Kálvin téren meg Budán, a MOM bejáratánál. És az ember megáll, kotorászik. Vettem én már hajléktalantól is könyvet – otthon a mikróban próbáltam „csí-rátlanítani”. Ha ezt az utcai kínálatot csak felidézni is próbálnám, reménytelen dologra vállalkoznék. Ellen lehet-e állni egy (akármilyen) könyvnek, amelyik olcsóbb, mint egy villamosjegy? És olyan darabok vannak itt, amilyeneket az ember soha nem keresne, mert fogalma sincs róla, hogy egyáltalán léteznek effélék.
Itt valóban virulens az az elemi (kapitalista) fogyasztói-közgazdasági elv, amely szerint a kínálat teremti meg a keresletet. Lehet-e – mondjuk – ellenállni A Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjának története (Rövid tanfolyam) mélybordó műbőr kötésű darabjának, amely 1939-ben Moszkvában jelent meg magyarul? Aligha. De én a karácsony környéki napokban adventi hangulatom ellenére nem álltam ellen Fóti Andornak (Itt az R-csoport) és annak az abszolút hiánypótló gigantikus portrégyűjteménynek sem, amely 1975-ben gyűjtötte össze „a magyar forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő harcosait” Kukk Györgyné szerkesztésében; 348-uknak legalább a feléről élő ember aligha hallott, akkor sem, azután sem.
Álljunk meg most röpke eszmefuttatásra egy igénytelen küllemű könyvnél, amelynek borítóján az „új” Erzsébet híd látható, amint a lábánál a zebrán mackóruhás kisiskolásokat kísér át egy fehér egyenruhás rendőr. Pintér István Így lett végre rend! (1974). Egyszerre „tudományos” és „népszerűsítő” monográfia a magyar rendőrség utóbbi ötven évéről. Azaz a Horthy-fasizmus színre lépése óta. Minden megtalálható benne, ami a Kádár-féle konszolidációt szellemileg és politikailag oly gyalázatossá és gusztustalanná tette. Ugyanakkor áttör – több más hasonló korú „művel” együtt – egy korábbi kemény cenzurális elvet: a bűnről és a bűnüldözésről a sajtó nem beszélhet. Azon alkalmak kivételével, amikor a „nyilvánosságnak” politikai értéke van.
Ezek az esetek zömükben nem köztörvényesek voltak, hanem azok, amikor az államot érte valamiféle – valós vagy kitalált – támadás. Az államot, amely ekkor – és még jó ideig – az úgynevezett „szocialista” államot jelentette, Rákosi és Kádár országlásának helyét és idejét. Az efféle bűnügyi „hír” tehát egyszerre volt hősi beszámoló és fenyegetés. Mindez azt jelenti – írjuk le, bármekkora közhely is –, hogy ebben a korszakban érvénytelen volt a modern civilizációnak az az alapelve, hogy a rend védelme elsősorban a polgár védelmét jelenti.
De milyen is a rendőrség, és milyen az a sajtó, amelyik a rendvédelemről tudósít akkor, amikor maga az állam a fő bűnelkövető? Amikor a rezsim bűnben fogant, és minden erejével nemtelen hatalmának a megtartásán munkálkodik? Hát olyan, amilyenről ez a hajdani „szabad népes” jómadár is beszámol. Akinek számos idevágó könyve jelent meg, egy részük a másik hírhedett „bennfentessel”, Szabó Lászlóval írótársként-társtettesként. Vagy a kedves Karsai Elekkel.
Az olvasó meggyőzésének alapelve az, hogy aki az állam ellen tör (ezen mindig a kommunista állam értendő), az eleve köztörvényes bűnöző is. Lényegében e jelben és a „közcsendzavarás” jegyében ábrázolódik a magyar történelem 1945 után. Emlékszünk ’56 kádárista „okaira”? Ott vannak köztük a börtönökből kiszabadult gyilkos pribékek. De már előbb is, a koalíciós harcok idejében. Amikor a polgári pártok voltak olyan naivak, hogy elhitték: közük lehet a rendőrség irányításához. Pedig ez a kérdés már abban a pillanatban eldőlt, amikor az első szovjet katona az ország területére lépett, és szorosan mögötte az első NKVD-s, KGB-s vagy GPU-s, ahogy éppen nevezték őket.
Aztán meg a moszkoviták hordája, hogy azonnal szövetkezzék az itthoni lumpen-alvilággal, legyen az komcsi vagy nyilas, mindegy. Az a kisgazda, keresztényszocialista vagy szocdem, aki ezt nem akarta tudomásul venni, hát… Érdemes fellapozni, amit Pintér ír olyan nagyszerű demokratákról, mint Kovács Béla vagy Valentiny Ágoston, hát még a hit oly hős védőiről, mint a „terrorcsapatot szervező” páter Kiss Szaléz és a nemzetétől most búcsúzott Olofsson Placid…
És a háború előtt? A rendőrség tele van hajdani különítményessel, fasisztával, mindent elönt a korrupció, mindenki tehetségtelen, népnyúzó szadista… És persze minden összefügg mindennel, így „egységesül” a kommün utáni félszázad alvilága, 1920 és 1939, 1945 és 1956, meg ami utána következik: a „prónays” katonatiszt hamarosan pénzért öl, a rabló egyben nyilas is, a rendőrgyilkos imperialista zsoldot húzó kém, a pesti galeritag attól olyan, amilyen, mert az uszító Szabad Európát hallgatja. Aligha véletlen az, hogy a hatvanas-hetvenes évektől oly jelentős ÁVH-s múltú egyének, mint Komlós János, Kardos György, Berkesi András, Fóti Andor, Mág Bertalan stb. a sajtó és a könyvkiadás élmezőnyébe kerülnek, sőt Pintérrel meg Szabóval meg a hasonlókkal kiegészülve a bűnügyi irodalom újrateremtői lesznek. Szétválaszthatatlan náluk 1919 és 1944 és 1956, a fikció és a tények, a hazugság és a pátosz.
A napokban láthattuk a Fotó Háber című „bűnfilmet”, az elsőt a maga nemében (1963). Felejthető krimi volt ez a „Nyugat” által pénzelt hazaáruló kémekről, de felejthetetlen pillanatokkal – amint a parókás és ragyás képű Szakáts Miklós Cinzano-mámorban twistet táncol, a valóságban maga is – élet és mű egysége – angol spion, vagy ahogy az egyik alkém a szupertitkos tervrajzok mellett zsebre akarja vágni a Rozsdatemetőt, merthogy „sehol nem lehet kapni”…
Ennek a filmnek egyik megalkotója egy Radványi Dezső nevű televíziós osztályvezető, 1959 előtt államvédelmi alezredes, kétéves kereskedelmi és síkhurkolósegédi bizonyítvánnyal, az ÁVH kegyetlenségéről híres vizsgálati osztályának csoportvezetője. Ő vezeti (kényszerleszerelése után) a Dokumentum Műsorok Önálló Szerkesztőségét, és tíz év alatt stábjával bejárja a magyar emigrációt a nagyvilágban. Ahogy egy fennmaradt jelentésben olvashatjuk: „…az újságírói fedés adta lehetőségekkel élve”.
Emlékszünk a Megtörtént bűnügyek sorozatra? Hát Kántorra? A hős kutya és a bátor magyar rendőr hol derűs, hol összeszorított szájú apoteózisára? Akik a szocialista államot, azaz a „néphatalmat” védve minden jó szándékú magyart is védenek? Szegény nyomozókutya ott áll kitömve a régi Toloncházban, a Rendőrmúzeumban. Üvegszemében meg-megcsillannak az Aréna Pláza fényei. Vajh mi járhat a fejében?