Mindenki így ismerte. „A Szikes”. A város közkedvelt fagylaltosa.
Komáromi utcai házának udvarán mindig kacskaringós sorban álltak a népek. Olykor a nagykapuig, sőt az utcáig is elért a vége, noha garázsból átalakított műhelye, maga a fagylaltozó a Körös-partra nyúló udvar mélyén szerénykedett. (Az utcát eredetileg Part utcának is hívták; új nevét 1936-ban a németgyulai jegyzőről és történetíróról, Komáromy Miklósról kapta.)
Asztala egyetlen volt, leülni lényegében nem is lehetett, mégis, mint a cukrot, tölcsérbe gombócot, kisebb-nagyobb edényekbe ötven fillérért, majd forintért vitték főzött fagylaltját. Erzsi nagynénémmel, a feleségével mérték – a hatvanas évek végén, hetvenesek közepén a mozgalmasabbnak ígérkező hétvégeken olykor anyám is besegített. És persze nagyanyám, aki öregapám halála után a lányához költözött. Jöttek buszok is a tikkasztó dél-alföldi kánikulában a keskeny utcácskákban nehezen fordulva, ide-oda tolatgatva.
A „Szikes” volt talán a város „maszekjának” egyik őstoposza – akit épp csak, úgy-ahogy megtűrnek, de azért állandó figyelem, ellenőrzés és vegzálás alatt tartanak. „Nehogy ez a gazember még jobban megtollasodjon”, mondták a különböző hivatali elöljárók.
Szikest azonban mindez a legkevésbé sem zavarta – mindentudóan ravasz ábrázattal mosolygott, mint Feleki Kamill öreg szeparépincér és hajdani csókos szeladon a Csárdáskirálynő című nagyoperettben. Azzal a biztos tudással, hogy éppen ő az a boldog ember, aki minden lényeges dolgot tud az élet fontosnak mondható titkairól. És énekli a fülbemászó dallamot: „Lárifári, nem kell várni, frissen jó a csók…” Majd akrobatikusan eltáncolgat és térdre rogy a nagy dizőz, Honthy Hanna előtt…
Szikes Bandi bátyám egyébként is rendkívül hasonlított Feleki Kamillra, olykor megtévesztően is; hátrafésült haj, elálló fülek, ravasz arcjáték; állandó figyelés és váratlan megjegyzésekkel tarkított selypítő beszédmód, olykor velős beszólások. És ugyanezzel a verhetetlen kedéllyel és derűvel viselte a megpróbáltatásokat is. Talán mert legfőbb titkában és munkája minőségében volt a legbiztosabb, noha csak öt-hatféle fagylaltot készített. A tanyasi friss gyümölcsöt, falusi tejet, hibátlan nyersanyagot naponta dekára, grammra, milliméterre kimérte; a cukrot, mazsolát, citromot és egyéb kelléket is, sosem spórolt ki semmit, a ráfordított időt sem.
Igazi „kézműves” fagylaltot készített, bár akkoriban nem hívták így, csupán jelző nélkül mezei fagylaltnak. Hajnalban keltek: a mindig csodás illatú műhelyben főzték, keverték, hűtötték a friss fagylaltot; Erzsi néném meg addig mérte, amíg tartott.
Szikes végzettségét tekintve cukrászmester volt; őrzöm is mesterlevelét a nehéz 1944-es évből, pedig haláláig nem láttam sehol. Pláne nem a fagylaltozójában kitéve – volt neki elég baja a koronás címer nélkül is.
Először az államosításkor, amikor a Komló-szálló melletti cukrászdáját vették el. Jobb híján ekkoriban tért át a fagylaltkészítésre; az ötvenes évek porba ájult kisvárosának népes helyszínein, vásárokon, hetipiacon, közkórháznál, futballmeccseken, háztömb körüli motorversenyeken mindenfelé dalolászva tolta a kerekes fagylaltos szekeret („Lárifári, nem kell várni…”), és mérte a fagylaltot.
Akkor még józsefvárosi, Bárány utcai szülőházában laktak; 1956 végén innét vitték el a pufajkások, a „dicső vitézek”, ahogy nyilvánosan nevezte őket, és az utcavégi bozótosban félholtra verték. Másnap hivatalosan is elvitték – Kistarcsáról bő egy év múlva szabadult.
Ezt a Bárány utcai házat annak ellenére is szerettem, hogy fagylaltot csak nagy ritkán kaptunk (háztól nem árultak); viszont Szikes a csudás barna fényképekkel teli Képes Sportot járatta, amelynek számai ott tornyosultak az egyik szekrény alján. Névnapkor, karácsonykor, egyéb családi ünnepeken a legjobb vendéggyerek voltam: pár bekötött évfolyamot magam elé téve ki sem szálltam az ötvenes évek focijából. (Tizenegy-két évesen egyik kedvencem Kotász Öcsi volt a Honvédból – ó, a nagy Bozsik–Kotász fedezetpár!) Közben akaratlanul is megtanultam néhány csapat-összeállítást.
A város nem kevésbé színes egyénisége Simonyi Imre költő volt, akit ’56 után szintén lecsuktak, de őrült módon mégis az Újpestnek, a rendőrcsapatnak volt elvakult drukkere, s aki még az utcán is éles szóváltásokba bonyolódott, ha valaki nem tudta felsorolni a Bp. Dózsa 1953-as összeállítását. Amikor az aranylábú fiúk 5:2-re verték a Puskás-féle Honvédot. Henni – Rajna, Várhidi, Balogh II. – Borsányi, Gyurik – Egresi, Samus, Deák, Virágh, Tóth. Szusza nem játszott.
Szikes újrakezdte; a fataligát motorosra cserélte, de szabadszájú szövegeléseit sosem hagyta el. Egyik történetét egy Pobeda-sofőrtől hallottam, aki akkoriban a megyei tanács sofőrje volt Békéscsabán. Történt a hatvanas évek elején, amikor a Szent István út és a Kórház sarkán az Ibolya nevű presszót átadták a művelt gyulai publikumnak. Átadni ugyan átadták, de feljelentések érkeztek a megyei hatóságra. Szikes (már megint Szikes!), szólt a „közhasznú” észrevétel, motoros fagylaltoskocsijával a legforgalmasabb kórházi napokon az új presszó mellett méri a fagylaltját. Az Ibolyába meg nem megy senki. Nosza, megcsípjük a maszekját, dörzsölték kezüket az elvtársak.
Előparancsolták Sanyi sofőrt – irány Gyula. Egész úton folyt a szó, így eljárás, úgy büntetés, amúgy iparengedély bevonása és egyéb nyalánkságok. A helyszínen azt is látták, amit vártak: a presszó egyik oldalán izzadó sorbanállók, és Szikes dalolászva méri a fagylaltot. Az Ibolyában persze még tévedésből sincs egy vásárló sem. Szikes viszont, érzékelve a két báránybőrbe bújt hatósági farkast, váratlan húzással állt elő. Látom már, rikkantott ünnepélyes meghajlással két gombóc felrakása közt is a tanácsiak felé fordulva – látom már, hogy ti is hozzám jöttök nyalni! Némi csönd után a tömeg hullámzó röhögésben tört ki, s aki még nem ismerte, az is felismerte a hatósági „szerveket”.A két elvtárs, jobb híján, kínos nevetgélések közt elkullogott a helyszínről. Így mesélte Sanyi sofőr, aki szintén gyulai volt.
Szikes fagylaltozója viszont lényegében akkor nyitott, amikor átköltöztek a Komáromi utcába – kis műhelye tökéletes minőséget produkált. Előbb ugyan még azokat a titkokat is felszippantotta, amelyeket esetleg nem tudott, mert egy-két évig a legjobb gyulai mester, Abdul Vehap Ali Mágocsi utcai fagylaltozóját vette át. Később hiába főztek és kevertek legalább nyolc-tíz cukrászdában fagylaltot városszerte, Szikes minőségét megközelíteni sem tudták. Viszont, ha nagyanyámat látogattuk, vagy épp nagynénéméket, a sorban állók közt alig tudtunk a házba evickélni. Legfeljebb hétfőn – Szikesnél hétfőn szünnap volt. Ám a Képes Sport bekötött példányai a Komáromi utcába már nem kerültek át: elkallódtak vagy lemaradtak valahol. De akkor már nem kerestem őket.