2018. január 23., kedd, Zelma, Rajmund napja
Lugas, Lugas Publicisztika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/varosterkep-jenei-uton-2536111/

Várostérkép – A jenei úton

Amikor 1975 februárjának egyik havas éjszakáján hajnali háromkor egy Zsigulival belepottyantunk a Kisjenő irányába haladó országút melletti mély vizű csatornába, nem gondolhattam én semmiféle históriai allúzióra. Hogy itt vagy errefelé más szerencsétlen esemény is történhetett.

Egyetemista társaimmal, három végzős jogásszal a kocsi lassan elsüllyedt a folyóvá duzzadt csatornában, egyáltalán örülhettem, hogy kimásztunk belőle. Úsztunk a jéghideg kanálisban, majd felhágtunk a síkos, meredek partoldalra, és a hajnali hóesésben dideregve bámultuk a rejtélyes sötétségbe burkolódzó alföldi éjszakát.

Ceaușescu épp akkor vezette be elsötétítési rendeletét – este nyolckor falun és városon mindenütt kikapcsolták a közvilágítást. Ez persze mit sem segített a Gyulától pár kilométernyire délkeletre, a Jenő felé vezető havas országúton didergő, szerencsétlen társulaton, de fiatalok voltunk, és mint tudjuk, „ebcsont hamar beforr”.

Hanem a táj, azt nehéz feledni – mint összecsomósodott kép, örök mementó a végtelen pusztákról, a vaksötét éjszakákról. Szigorú, vízszintes pusztai hóesés, süvítő szél, „farkasordító hideg”.

Gyulavarsándnál lépjük át a hófúvásos éjszakai határvonalat (ez sem oly egyszerű művelet; én könyveket csempészek szegedi tanárom útmutatásai szerint, jogásztársaim cipőket), s a szűz hóban épp elhagytuk Nagypélt is; talán Nagypél és Székudvar között járhattunk, amikor a behavazott országúton elvétve a nyomvonalat, belerepültünk a zajló vízbe. Se té, se tova – sehol semmi biztató, pislákoló fény; mintha „fasírtban” lennél.

Jó négyszázötven éve e sötétbe hajló úton kocsik, szekerek, mindenféle várnép, gyalogosok és lovasok araszolnak Erdély irányába: a gyulai várőrség szabadon engedett maradékai. Akiknek a muzulmánok szabad elvonulást ígértek, s az ordítozó török csapatok sorfala között el is hagyhatják a feladott végvárat.

Köztük egy hasonló korú fiatalember, a huszonhat éves Bethlen Farkas hadnagy, akiről annyit tudni, hogy zarándi birtoka felé veszi az irányt. Ám alig haladt a régi gyulaiak nehezen mozgó vonala a Jenő felé vezető úton, írják a régi krónikák, így a historikus Szabó Károly, pár kilométerrel visszább, ahol mi pottyantunk a vízbe 1975 februárjában; szóval alig tett a nyikorgó szekerekkel haladó sor pár ezer lépést a várfalaktól, a török lovasság nagy tömege a szekereket két oldalról megrohanja, és fosztogatni kezdi.

„Gyula vitéz védői még egyszer fegyvert ragadtak”, mond az 1566-os szószegésre emlékeztető történetíró, „s a kétségbeesés dühével védték övéiket és magokat, hogy ha veszniök kell, életöket minél drágábban adják”.

Kerecsényi László, a várat feladó várkapitány a várható hitszegést érzékelve bőszült szemrehányásokat is tesz a lippai bégnek; ez a vezérbasához utasítja. Ekkor nyargal Kerecsényi kapitány, akiről mindenféle mendemondák maradtak fenn állítólagos nagyravágyása, kapzsisága és hiszékenysége felől, sőt „Gyulavár” feladását a váradi püspök, Forgách Ferenc egyenesen turpissima deditiónak, legszégyenteljesebb feladásnak nevezi; szóval Kerecsényi fölháborodottan Pertáf sátorához nyargal – a főtörök sátra, valamint az ostromlók serege a mai Galbácskert, Sándorhegy, Töviskes-szállás helyén, hatalmas félkörben, Köröstől Körösig táborozva áll.

S a gyáva hitszegést itt is szóvá teszi, de a derék janicsárok ekkor rohanják meg az őt kísérő Melith Györggyel, aki később nagy áron váltotta ki magát; Kerecsényit bilincsbe verik, és Nándorfehérvárra viszik, ahol hamarosan el is pusztul.

Hanem a jenei úton kialakult véres küzdelem hosszasan eltart – a védők szekérvárat igyekeznek maguk köré vonni, de a túlnyomó erő győzött. Gyula ötszáz megmaradt magyar vitézének nagyobb fele részint a helyszínen, részint üldözés közben vérzett el, vagy rabságra jutott; a német gyalogosok közül egyik kapitányukkal, Reitenau Bernáttal csak néhány bírt megmenekülni, míg a vidékkel ismerős magyarok közül többnek sikerült üldözőik elől a közeli nádasok közé rejtezni s az éj homályában biztos helyre vergődni.

Így jutott a sebekkel borított fiatal Bethlen Farkas háromnapi bolyongás után a Gyulától félnapi járóföldre fekvő birtokára, Bethlen-Ősibe – miközben a zsombékban „összevérzett lábait bársony dolmánya szétszaggatott darabjaival takargatta”. Az erdélyi történész Kőváry még azt is följegyzi, hogy bolyongásából 17 sebbel szabadult meg.

A hajdani gyulai menekültek közt volt még Giczi János, Földvári István, Zichy György, akik az 1566-os várfeladás ellen szavaztak a végső haditanácsban, és Serjényi Miklós. Két utóbbival az éjjeli nádasban az a különleges kaland esik, hogy „összetalálkozván, s bajtársát mindegyik üldöző töröknek vélvén, egymást megtámadta, s már jól megvérezték egymást”, midőn tévedésüket észrevehették, sebeikből aztán Váradra vergődve együtt gyógyíttatták magukat.

Akik viszont „magokat fegyverrel vagy futással meg nem menthették, betegek, sebesültek, nők, gyermekek vagy a támadók dühének áldozataivá lettek, vagy a halálnál keservesebb rabságba jutottak”. De akadtak előrelátó, bölcs vitézek is, akik jól ismerték a muszlim ígéretek aranyfedezetét: a kapuőrök tizedese, Fekete Demeter, „ki midőn a várból ki kellett vonulni, elkeseredésében egy kulacs jó bort öntött lova torkába, s nekitüzesedett paripáján keresztülvágta magát a rablásnak, fosztogatásnak eredt törökök tömegén”.

Hát így pergett egy másik idő a jenei úton.

A setét, kilátástalan 1975-beli éjszakában viszont dideregtünk szülővárosomtól pár kilométernyire a különös téli hidegben, de egymás látványa, érdekes módon így reagál vészhelyzetben a fiatal szervezet és elme, érthetetlen jókedvre derített bennünket. Persze minden holmink, iratok, kabátok a lassan süllyedő, fejére állt kocsiba szorultak (onnét magam a kiesett hátsó szélvédő helyén tudtam kimászni) – annyit azért érzékeltünk, hogy a mélyben lassan mindent elborít a víz.

És ekkor, deus ex machina, a vaksötét semmiből egy lépésben vánszorgó rozoga autóbusz bukkant elő. A pislákoló lámpafény halványan világítja be a kézzel-lábbal integető négy diá­kot; kiszállnak, s mintha a régi menekülteket istápolták volna, beinvitálnak az utastérbe. Egy éjjeli téeszjárat volt az – a viharvert jármű zsírszagú, súlyos subákba burkolózó juhászokat szállított, akik hajnali váltásként igyekeztek a környékbeli juhhodályokba; csupa román férfi, csak a sofőr aradi magyar.

A szürreális buszjárat belsejében rögtön meg is szabadulunk csonttá dermedt ruháinktól; subát terítünk mezítelen testünkre, és mint aki jól végezte dolgát, lassan elindulunk a jenei út koromfekete puhaságába.

Kiemelt

Cottbusban nem viselik el a bevándorlókat

Újra ellentétbe kerültek egymással a hétvégén a németek és az idegenek az egykori NDK-hoz tartozó Cottbusban – számolt be róla a tegnapi német sajtó.

Poszt-trauma

Ordas hazugság a holland sajtóban a magyar oktatásról

Szerintük funkcionális analfabéták a magyar diákok.

Ungár elszabadult

Pártmegbízás vagy önmegvalósítás a trollkodás?

Zavarta a terrorgyanús afgán migránst a kereszt, levette a német bíróság

Ez így korrekt Európában.

Fodor Gáborék meghökkentő közleménye

Üzenet jött a mikroszkóp alól.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!