Világoszlop – világot tartó őslény. A klasszikus hagyomány Atlasza. És a haladó idő indikátora. Vagy az életmúlás demonstrátora. Találtunk néhányat az akkoriban még bejárható várárokban, közvetlenül a régi téglavár előtt, melynek környéke hajdanta „felette nagy mocsár volt, melly azonban a’ lakosok egészségének nem kevés javultával már jobbadán kiszáríttatott”. Maga a vár, „Gyulavár” nagy ostromokat megélt, s még „a’ Töröknek Magyarhonba beütése előtt építtetett, erős védfala van, jó állapotban tartatik; az uradalmi rabok nyögnek egy részében, melly tömlöcz, más részében serfőzés gyakoroltatik”, írja a Hübner-féle helynévlexikon a XVIII. századból. Mi pedig azóta is úgy tartjuk, noha rég nem nyögnek benne martalócok, Közép-Európa egyetlen épen megmaradt téglavára.
Tehát a gyermekkor vár előtti zsombékos, vizenyős, iszapos susnyásain gyíkot, tarajos gőtét, réti csíkot, csibort, lápi pócot gyűjtögettünk épülő terráriumunk részére. És csodaszámban még a különleges tekenősből is akadt, ha nem is bőven, hisz már a múzeumalapító és várostörténész Mogyoróssy is két teknősbékatojást, Göndöcs Benedek apát két fiók kócsagmadarat, szintén fiók túzokot és egy „tekenős békát” adományoz az épülő múzeumnak az ezernyolcszázas években, megidézve a régi időket, amikor még „köröskörül mocsárok vannak, mellyeket a’ fehér ’s fekete Körös folyók okoznak”.
Ahol a „levegő kevéssé egésségtelen, de a’ szántóföld igen termékeny, vannak itt szép legelő helyek, jó marha tenyészet 2 vadaskert, ’s tekenyősbéka tavak, egy kath, ref. s nem egyesült görög temp. pósta váltással” – írja tovább Hübner János 1736-ban, de munkáját csak 1815-ben adták ki. Az „Uraságnak épületein kívül vadas park, és tekenős békás tavak is vagynak itten”, ezt már Vályi András teszi hozzá 1799-es geográfiai szótárában, nyilván a mocsári teknősre gondolván.
Ó, a derék mocsári teknősök elélnek nyolcvan-kilencven évig is, és szüntelenül „nőlnek” egy keveset, mond Raff természethistóriája – „állandó és tartós életök van”. A tekenős béka pedig igen kellemetes étel – „húsok zöld és kövér ’s majd olly ízű mint a’ tyúkhús”. S noha mi is találkoztunk egy-két természetben élő és archaikus időket felidéző gyönyörű páncélos példányával, sosem gondoltunk elfogyasztásukra, és egyetlen emberfiát sem ismertem, aki a teknőslevest kedvelte volna. Pedig Kemény János erdélyi fejedelem már 1661-ben fontosnak tartotta feleségének, Lónyay Annának jelenteni, hogy Szamosújváron, ahol német s magyar vendégségben vala, „igen jól tartották tekenős békával”. Én sem kóstoltam levesben, citrommal se, pástétomban se, illatos, zöld füvekkel megtöltve sem – Keszei uram, Bornemisza Anna fejedelem asszony jó embere híressé vált konyhai átdolgozásában kilenc recipéjét is közli. És helyet kap a jobb szakácskönyvben:
„A teknőcz maga négy részre vágatik, és egészben is, a tekenővel együtt, miután a finom fekete bőrtől megtisztíttatik, bőjti levesben megfőzetik”. Az elkészítésnél pedig „feje és lába levágatnak, ameddig a teknő alól kiérnek. Ha elvérzett, és a külső, fekete-tarkás pikkelyek levétettek, sós vízben megfőzetik, míg húsa egészen puha lesz. Ekkor a két teknő szétszakíttatván, a hús kivétetik; a lábról és többi részekről a fekete bőrt lehúzzuk és a májat, miután az epehólyag és a belek óvatosan eltávolíttattak, a sárga tojásokkal együtt, melyeket néha a teknőcznél találunk, további használatra eltesszük.” A közönséges „mocsárteknőcz” a rendesebb régi étlapon egész évben fellelhető.
De a várárkot, ahová a vársáncról telente szánkózni is jártunk, ifjúkorunk delén, a hatvanas évek közepén kikotorták, és helyére csónakázótavat építettek – s ezzel a méla, hosszú életű teknősbékák paradicsomi terroirját tönkre is tették. Vittünk belőlük ugyan a kertekben szétengedve, hátha elszaporodnának, de az egész világot és mitológiákat átölelő kedves őslényekre emlékeztető jövevények, „erdőben a vadnyom”, lassan egészen eltűntek a városból. És persze a városleírásokból is – a városon átfolyó Fehér-Körössel és a lápi időket idéző csudás mocsárvilággal együtt.
Hanem a helyére épített csónakázótóban és környékén rögvest meg is telepedtek a hatalmasakat ugró, ugyanúgy rovarpusztító, ám mértéktelen falánkságú, olykor kannibalizmusra vetemedő, kevésbé ikonikus és mitológiai értékkel bíró közönséges kecskebékák. Ők viszont a konyhában mindmáig jóval kedveltebbek, ahogy a régi közmondás is tarja: éhes németnek a kecskebéka is csibe. Pont efféle „éhes németek” valánk egykor a szegedi egyetemi években mi is, amikor HZ barátommal a Szeged étteremben tett alkalmi mosogatásai csúcspontjaként zárás után a megmaradt rántott békacombokból lucullusi lakomát csaptunk. Húsa habfehér, omlós, mint a zsenge galambhús, persze ezt is ritkán fogyasztottunk, de hamar megtudtam, hogy a béka pörköltnek és paprikásnak ugyancsak kiváló. Netán csőben sütve vajas mártással, tejszínnel, tejföllel, sajtos mártással vagy tejszínes gombával. De a szegedi étlapról mégsem fogyott, pedig a kancellár Bethlen Miklós külön feljegyzésre méltónak találja, hogy a „velencei követ asztalánál kecske-békát is sokat ettem”.
Hanem ezekkel az ugráló, teknősöket végleg kiszorító gyulai békákkal följegyzésre méltó kalamitások is történtek. Esett, hogy az időközben múzeummá és várszínházzá előlépett hajdani téglavár szabadtéri repertoárját a várfalak előtti csónakázótóval is kibővítették. Folynak a munkálatok, a díszletépítés, a színpadi próbák, ám a darab izgalmas főpróbáját az esti fényekben hirtelen szórványos, később kitartó, majd az elviselhetetlenségig fokozódó, hangos, minden fonikus élményt elnyomó békakuruttyolás kezdte el kísérni. Amely végül is a jellemábrázolás nemes mélységeit bemutatni szándékozó színészi munkát, passz – ellehetetlenítette.
Másnap viszont a szabadtéri bemutatón a szépszámú közönségnek abban a különleges élményben volt része, hogy Don Quijote monológjait a derék kecskebékák összehangolt kórusa egyre színesebb kommentárokkal fűszerezi. S bár az előző naphoz képest a gyulai kecskebékák egészen jól viselkedtek, a belső drámát, az árnyalt beszéddinamikát, az élő természet és a színház világának sajátos frigyét hangos és folyamatos közbekuruttyolással kísérték. Jelezve, hogy a békák kórusának a világot jelentő deszkákon is egyenrangú közszereplést biztosítsunk!