Az 1955-ös World Press Photón még csak egy képet díjaztak, a dán Mogens von Haven motokrossz-világbajnokságon készült felvételét. Akkor 11 ország 42 fotósának 301 képe közül válogattak, az idén 126 ország 5034 fotóriporterének 80 408 pályázatra beküldött anyagát mérlegelte a zsűri.
A magyar Benkő Imre ’74-ben első és második díjat, ’77-ben első díjat kapott. A napokban Kínából hazatért fotós úgy érzi, hogy a sajtó gyökeresen megváltozott, elbulvárosodott. A digitalizációnak köszönhetően bárki kezében lehet valamilyen képrögzítő eszköz: Tibetben ugyanúgy okostelefonnal fényképez a hegyi pásztor, mint a turisták, s mindenki azt hiszi, hogy ért is a fotográfiához.
– A hetvenes-nyolcvanas években is elég nagy volt a világ ahhoz, hogy egy hétig zsűrizzenek Amszterdamban. Kiteregették a papírképeket, a zsűri pedig úgy járkált közöttük, mint a panoptikumban, miközben próbálta megtalálni a legjobbakat. Könnyű akkor sem volt, de ma már annyi ember fényképez, hogy lényegesen nehezebb bekerülni a díjazottak körébe.
Prof. Dr. Szentpéteri L. József előbb volt biológus, mint hogy közelebbről megismerkedett volna a kamerával. Egy jégmadár víz alá bukásáról készült felvétele 2010-ben a kategória első helyezését kapta. Szerinte a példák azt igazolják, hogy a fotózáshoz nem szükséges tudományos múlt, számára viszont megkönnyíti a munkát, hogy ismeri az adott állat viselkedését, tudja, hova és mikor kell menni a ritka pillanatokért.
– Aki rajong a témáért, jól fogja csinálni – véli a szakember.
– Rengeteg munka van abban, ha valaki jó időben van jó helyen, és elegendő a lélekjelenléte. A kategórianyertes képet háromszázad másodperc volt megcsinálni, de sok-sok évnyi tapasztalat és még két év kellett az egész sorozat összeállításához.
A World Press Photo természetképei évről évre színt visznek a vérzivataros mezőnybe. Vajon vannak követendő trendek a természetfotózásban? Szentpéteri L. József találkozott már természetfotó-versenyen olyan állatkerti képviselővel, aki azt figyelte, milyen állatokat díjaznak, hogy később majd azokat a fajokat gyűjtsék be. A két legnépszerűbb téma a madarak és a portrék. Ami antropomorf, az emberre emlékeztető, mindig hatásos a laikus közönség számára, a madarak pedig lenyűgözik az embereket.
– Sok fotós esik abba a hibába, hogy lemásolja az aktuálisan díjazott témát, vagy megpróbál többet kihozni belőle. Ilyen volt például a cibetmacskák fotózása: egy sorozattal indult, mire sokan tanulmányozni kezdték az állat viselkedését, ebből aztán fantasztikus képek születtek – emlékszik vissza Szentpéteri L. József.
Egyértelműen látszanak a trendek, például az éjszakai fotózás (Máté Bence az idén ilyenért kapott harmadik díjat). Már egy középkategóriás gép is meg tudja örökíteni azt, amit szabad szemmel nem látunk. A másodpercenként elkészíthető több tíz felvétel közül kell kiválasztani a legjobbat, így már sokkal inkább a fotósok szerkesztőkészsége kerül előtérbe.
A 2017-es nagydíjat a török Burhan Ozbilici képe nyerte. A fotós egy unalmasnak ígérkező kiállításmegnyitóra tért be Ankarában, végül egy merénylet szemtanúja lett, hidegvérrel örökítette meg az orosz nagykövetet kivégző terroristát. A döntéstől a zsűri elnöke elhatárolódott, a szakma pedig azóta is vitázik. Hajdú D. András, az Origo volt fotósa szerint azért nyert, mert az volt az év legerősebb képe.
– Nehéz megmondani, hogy a politika mennyire befolyásolja a kiválasztást. Jó példa erre a 2015-ös nagydíjas kép, amelyen egy meleg pár együttlétét örökítette meg a fotós Oroszországban. A kép nagyon jó, de a kiválasztása egyúttal odaszúrás is lehetett a homofób államnak. A mostani nyertes viszont olyan erős sajtófotó, hogy amikor megjelent a világsajtóban, nagyon sok szakmabeli komoly tétben mert volna fogadni, hogy nagydíjas lesz. Nem tudom, hány ember hallott már pisztolydörrenést zárt térben, tőle öt méterre, ráadásul többször egymás után. Az embernek nem az az első reakciója, hogy készít egy képet a gyilkosság elkövetőjéről, hanem hanyatt-homlok menekül. Ilyen elementáris erejű sajtófotót hosszú évekre visszamenőleg senki nem csinált – véli Hajdú D. András.
Benkő Imrét sem lepte meg, hogy a merényletről készült felvétel nyert. A döntéstől elhatárolódott zsűrielnök, Stuart Franklin megítélése szerint a kép és a körülötte generált médiafelhajtás nyíltan buzdíthat hasonló cselekedetekre, a magyar fotós viszont úgy látja, hogy az internet korában már lehetetlen, hogy valami ne kapjon nyilvánosságot.
– Korábban is előfordult olyan, hogy komoly sajtóetikai kérdéseket vetett fel a World Press Photo döntése. A hetvenes években a vietnami háború idején bejárta a világsajtót, amikor Eddie Adams egy saigoni utcán lefotózta, ahogyan az egyik vietnami rendőrfőnök közelről fejbe lőtt egy vietkong fiatalembert. Ma már kevesen emlékeznek rá, de nagyon megdöbbentő volt. Úgy gondolom, ahogyan változik a világ, az etikai kérdéseket újra kell gondolni: mi az, ami használ, és mi az, ami nem.
Hajdú D. András szerint a vietnami képen a fejbe lövés előtti pillanatot kapta el a fotós. Az esemény megrendítő, de tudni lehetett, mi fog történni. A törökországi gyilkosság megörökítése spontaneitásával egyedülálló a fotótörténelemben.
– Ha nem díjazzák, akkor nincs értelme a World Pressnek, hiszen ez volt az elmúlt évek legerősebb képe, a világ egyik legjobb akciófotója – jelenti ki Hajdú, s hozzáteszi, ha jövőre is készülne felvétel egy gyilkosságról, nem nyerhetne. Nem szabad biztatni senkit, hogy így kerüljön címlapra, így írja be magát a történelembe. Néhány éve a huszonéves fotósok körében divat lett a háborúk fotózása: remek képek készültek, a fiatal fotósok úgy gondolták, így tudnak hamar befutni. Emiatt hoztak olyan szabályt, hogy szabadúszókat nem szerződtettek le háborús övezetekbe.
Hajdú D. András szerint a World Press mezőnyét a „nyers” képek uralták, rengeteg tragédiával és erőszakkal.
– Zsűriztem az idén a Magyar Sajtófotó Pályázaton, ahol két díjazott anyag megfordította a trendet. Az egyik sorozat egy vese-transzplantációt örökít meg, a másik pedig egy olyan osztályközösségről szólt, akik Down-kóros gyerekeket segítenek. Ezek a képek erősítik az emberek közötti kohéziót, a részvétet, a környezetünkre való odafigyelést – emlékszik vissza Hajdú D. András, aki két éve megnyerte az amerikai Picture of the Year (Az év képe) elnevezésű verseny képriport kategóriáját A postás, aki a cigánysorra kérte magát című sorozatával, pedig le merte volna fogadni, hogy a pécsi postás pozitív kis története el fog tűnni a brutalitás tengerében.
Benkő Imre szerint sem mindig egyezik a szakma és a közönség ízlése. A laikusok inkább azokat a pillanatokat keresik, amelyek jobban megérintik, hiszen a fénykép emlékeket ébreszt, annál erősebben, minél közelebb áll hozzánk, amit látunk. A távoli földrészek gondja-baja kevésbé kelti fel az érdeklődést, a borzalmak pedig sokszor inkább felháborítják a látogatókat. Korhű, érzelmeket közvetítő üzenetet kell átadni a képekkel, Hajdú D. András ezeket a pillanatokat keresi.
– Sokszor egy-egy megkapó, elgondolkodtató pillanat tovább dolgozik a nézőkben. Heteken, hónapokon keresztül is tud hatni. Túlzó az erőszak jelenléte a sajtófotókon. Egy-egy emberi történet díjazása emlékeztet minket arra, hogy a világ nem csak a brutalitásról szól.
A World Press Photo utazó kiállítását október 23-ig lehet megtekinteni Budapesten, a Néprajzi Múzeumban.