A délutáni vonattal érkezett Davosba. Egyetlen csomagja a profi hegymászók kissé kopottas hátizsákja volt. Ráérősen sétált a bőröndjeiket maguk után húzó, taxira vadászó utasok között. 2010. július 30. volt, péntek délután, a kelet-svájci üdülővárosban dübörgött a főszezon. Több ezren érkeztek a Swiss Alpine Marathon hegyi versenyre. A vékony alkatú, sörtehajú férfi a versenyiroda felé tartott. Amikor a nevezését elküldte, nem foglalt szállást, a svájci szobaárakat nem egy miskolci túrabolt eladójának keresetéhez igazították. Arra gondolt, a verseny előtti éjszakát kihúzza valahol a hálózsákjában.
Felfelé a lejtőn
A versenyirodán egykedvűen vette tudomásul, hogy a svájci szervezők a „névtelen futók” közé sorolták. Persze ők azt látták, hogy a felszerelésén nincs egyetlen hirdetés sem, egyedül érkezett, edző, orvos és kísérő futó nélkül, márpedig az igazi profik népes stábbal jönnek. Elvégre a másnapi verseny fő száma a 78 kilométeres táv 2260 méter szintkülönbséggel, korántsem mindegy, ki milyen felszerelésben fut, nem beszélve a futás közben alkalmazott taktikáról.
Németh Csaba a 779-es rajtszámot kapta, ami azt jelentette, hogy a mezőny második felével rajtol, az élen indulókhoz képest jócskán lemaradva. Amikor megkérdezte, hol van a „pasta party”, az egyik szervező mosolyogva mutatta az éttermet, ahol a versenyzők a megfelelő szénhidrátmennyiség beviteléhez egy tál ingyen tésztára jogosultak. A paradicsomszószost választotta, ivott rá egy pohár vizet. Alvóhelynek egy játszóteret választott, hálózsákját a csúszda alatt terítette a földre.
Négy év telt azóta, hogy a franciaországi Chamonix-ban ezüstérmes lett a Mont Blanc-kerülő versenyen. Az Ultra Trail du Mont Blanc távja 170 kilométer, a hegycsúcsokon és völgyekben vezető út összesített szintkülönbsége tízezer méter, az útvonal három országon át haladva kerüli meg Európa legmagasabb hegyét. Az extrém futóversenyek csúcsának tekintett megmérettetésre eleve csak olyan futók nevezhetnek, akik más hegyi versenyeken már bizonyítottak, így is több mint hatezer jelentkező közül sorsolják ki a 2500 fős mezőny tagjait. Németh Csaba 2006 szeptemberében 21 óra 37 perc 32 másodperces idővel másodikként ért célba. A szervezők azóta személyes meghívót küldenek neki az évente megrendezett versenyre. Szállodai szoba várja, tévéstábok kísérik futását. Franciaországban díjazzák az emberfeletti teljesítmények határát feszegető sportolókat, és ezek között Németh Csabát is számon tartják.
Svájcban még nem tartozott a verseny VIP-vendégei közé. A felkelő nappal ébredt, kimászott a csúszda alól. Összetekerte a hálózsákját, reggelire elmajszolt egy müzliszeletet. Tornázott, hogy a hideg hegyi levegőben elgémberedett tagjait átmozgassa. Hosszú ujjú latexfelsőt húzott a rövid ujjú póló alá, rövidnadrágos lábát belebújtatta a futócipőbe, ezzel kész is volt. A futáshoz öltözött, nem a várakozáshoz. Libabőrösen, néha megborzongva várta, hogy kezdődjön a verseny.
A rajtnál összezsúfolódott tömegben arra figyelt, nehogy fellökjék vagy megtapossák a tülekedésben, amikor 1200 ember nekiindul. Felvette a saját a tempóját, nem nézett hátra, nem foglalkozott a többiekkel, csak előre figyelt. Húsz kilométer után a mezőny széthúzódott, az út ráfordult az első 1600 méteres hegyre. Az emelkedőn felfelé futás Németh Csaba specialitása, a nemzetközi versenyeken mért részidők többnyire azt mutatják, hogy emelkedőkön felfelé ő fut a leggyorsabban. Veszíteni a lejtőn szokott. Mire felért a tetőre, nagyjából ledolgozta a magas rajtszámából adódó hátrányát, futók százait hagyta maga mögött.
A bemelegítő szakasz után még több mint ötven kilométer volt hátra. Futott sziklás hegyi utakon, legelőkön, hófödte csúcsok alatt, alagútban, hídon, kisvárosok főutcáin. Amikor szúrni kezdett, megpróbált nem odafigyelni a fájdalomra. A fájdalom olyan, mint a háziállat, ha foglalkoznak vele, simogatják, kényeztetik, annál jobban kötődik. De ha nem figyelnek rá, előbb-utóbb odébbáll. A klasszikus történet szerint az 1500 méteren futó atléta arra panaszkodik, hogy 1300 méternél jön a fájdalom, és akkor ott van még az utolsó 200 méter.
A maratonfutó szerint 35 kilométer után zsibbadni kezd mindene, onnan kezdődik a küszködés, de még hátra van az utolsó hét kilométer. Az ultramaratonista pedig arra panaszkodik, hogy harminc kilométerrel a cél előtt valami gyötörni kezdi, és akkor kezdődik az utolsó hat óra…
A svájci verseny a maga 78 kilométerével azonban kifejezetten rövid volt a 100 fölötti versenyekre koncentráló Németh Csabának, végül 6 óra 27 perc 9 másodperces idővel nyolcadikként ért célba. Verseny után átöltözött, evett valamit, azután kisétált a vasútállomásra. Ma már nehéz kibogozni, mikor derült ki róla, hogy született futó. Miskolcon a kohászat és a Bükk közé ékelődött kis utcákban nőtt fel, az odavezető út egy rossz hírű nyomortelepen vezetett át, ahol nem kellett külön okot szolgáltatni a verekedéshez. Iskolás korában Németh Csaba sokszor rohant át a gyerekbandák által uralt területen, de nem lehetett mindig elfutni. Egy idő után azonban a futása tekintélyt kölcsönzött neki.
A telepen lakók elismerték, hogy valamennyiük közül ő a leggyorsabb, és utána már nem is kötözködtek vele. Amikor kicsit nagyobb lett, hasonszőrű barátaival rákaptak a buszozásra. Ez náluk azt jelentette, hogy a megállóban leugrottak az első ajtón, majd átrohantak a következő megállóba, hogy elérjék ugyanazt a buszt, és felszálltak rá a hátsó ajtón. A következő megállóig pihentek. Akkor megint leugrottak az első ajtón, és rohantak. Ez különösen sötétben volt jó vicc, amikor az utasok nem látták őket a jármű mellett futni, csak azon csodálkoztak, honnan kerülnek elő ezek a gyerekek, pedig egyszer már mintha leszálltak volna… vagy talán többször is.
Németh Csaba 1968-ban született, apja a gépgyárban, édesanyja a bölcsődében dolgozott. A gépipari technikumban kezdett versenyszerűen sportolni, tájékozódási futóversenyeken már tizenhét évesen magyar bajnoki címe volt. Katonának a sportszázadba sorozták be, Veszprémbe került hetedmagával, ahol az egész alakulat nevében őket indították minden versenyen, legyen szó fegyveres futásról, úszásról, gránáthajításról. Parancsba kapták, hogy győzni kell. – Németh honvéd, magát azért hozattuk ide, hogy bajnoki címeket hozzon a hadtestnek – mondta a parancsnoka. – A második hely nem elfogadható.
Németh honvéd pedig szállította az eredményeket. Amikor már nem tudtak több kimenőt és jutalomszabadságot írni a könyvébe, és már háromszor kapott kiváló honvéd és élenjáró katona kitüntetést is, a századparancsnok jobb híján színes tévét ígért a győzelemért. Mire azonban a színes tévéből is külön gyűjteménye lett volna, kitelt a másfél év szolgálat.
Kölcsönbicikli nyergében
A katonaság után egy ideig nem akart versenyeken indulni, megcsömörlött a kötelező győzelmektől. Barátai példáját követve elkezdett hegyet mászni, heteket töltött a lillafüredi országút kanyarulataiban álló gyakorlófalakon. Ipari alpinistaként kezdett dolgozni, a magasban lógva panelhézagokat szigetelt. Rövid idő alatt tudott annyi pénzt keresni, hogy a nap nagyobb részében a hegymászásra koncentráljon. Néhány hónap alatt hatvan kilóról ötvenre fogyasztotta magát. Felhagyott a húsevéssel, sajátos diétát állított össze.
Ahogy fogyott, úgy fokozta az edzésadagját, félmaratoni, maratoni távokat futott, hozzá napi ötszáz fekvőtámaszt, felülést és húzódzkodást csinált. Amikor a sima húzódzkodás már nem jelentett kihívást, barátaival elkezdett keskeny peremeken, ujjheggyel kapaszkodva húzódzkodni. – A magasság és a mélység élménye hihetetlen energiákat szabadított fel bennem – mondja –, az adrenalin csodákra képes. Mászás után napokig tartott a felfokozott állapot. Leültem keresztrejtvényt fejteni, és a függőleges meghatározások alapján kitöltöttem az egészet, a vízszintes feladványokig el sem jutottam.
Amikor a szimpla mászás nem volt elég, következett a kötél nélküli mászás. Megmászott néhány nehéznek minősített sziklafalat biztosítás nélkül, 1990-ben például a Magas-Tátra Weber-csúcsát, amit feljegyeztek a minden idők jelentős magyar hegymászó-teljesítményeit megörökítő listára. Mászókarrierjének egy szerencsés baleset vetett véget. A Testnevelési Főiskolán műfalon rendezett mászóversenyen a második fogás letört a kezében, ő pedig hanyatt esett. Aznap már vagy százan kapaszkodtak abba a műanyag darabba, amit még a földön fekve is a kezében tartott. A belső hang akkor azt súgta neki, ez jelzés volt, utolsó figyelmeztetés. Egyre őrültebb kihívások felé törekvő hegymászó-pályafutása aznap véget ért. Este már azon gondolkodott, mi lenne, ha kipróbálná a triatlont.
A következő években triatlon- és Ironman versenyeken hívta fel magára a figyelmet. Az Ironman különösen kegyetlennek tűnő megmérettetés, 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és a végén 42 kilométer futásból áll. Az élmezőny ezt kilenc óra alatt teljesíti, Németh Csaba pedig a harmadik évben már az országos bajnokság második helyezettje volt. Tíz év alatt nem tudott annyi pénzt összegyűjteni, hogy profi országúti versenykerékpárt vegyen magának, a versenyeken mindig valaki máséval indult. Szerinte így volt jó, hiszen a nehézkes biciklivel edzett, a versenyeken pedig ráült az extrakönnyű versenykerékpárra, és valósággal repült rajta.
A Bécs–Budapest szupermaraton versenyen először váltóban indult, később megpróbálta egyedül végigfutni a távot. Az első évben sérülés miatt kellett feladnia. A következő évben erővel nem bírta. – A második napon öt kilométerrel a befutó előtt adtam fel – meséli. – Nehezen éltem meg, hogy nem vagyok elég jó ehhez. Félrevonultam, leültem, és úgy maradtam. Kiderült, hogy nem tudok felállni, nem engedelmeskednek a lábaim. Nem megy sem a falnak támaszkodva, sem az ajtóba kapaszkodva. Kiabálni kezdtem, hogy jöjjön valaki. Szégyelltem magam, fájt mindenem, tele voltam kudarccal. Akkor a belső hang azt súgta: alázat. Meg kell tanulni alázatosnak lenni.
Turisták a vulkán tetején
És Németh Csaba elkezdett komolyan futni. Hegyre fel, hegyről le. A klasszikus 56 kilométeres Mátrabérc versenyt első alkalommal hat órán belüli idővel nyerte. Azután 5.50-nel, 5.40-nel, 5.30 alá vitte az idejét, 48 évesen ma is övé az abszolút rekord. Évekkel később egyéni futóként is győzött a Bécs–Budapest versenyen, de addigra már egész Európát bejárta, nyert lengyel, skót, osztrák és olasz versenyeken. A salzburgi Mozart 100 ultramaratonon kétszer győzött, az olaszországi 90 kilométeres Lavaredo Ultra Trailt háromszor nyerte meg. A sportág olimpiájának tartott Ultra Trail du Mont Blanc versenyen hatszor indult, és valamennyi alkalommal a legjobb nyolc között ért célba!
A sportágváltás új munkahellyel is járt. Extrémtúra-vezető lett, vadvízi evezésre, dzsungeltúrára, hegymászásra vágyó turisták csoportjait vezette éveken át. A túrák résztvevői hőst láttak az elnyűhetetlen fizikumú aszkétában. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ő ne higgye el ugyanezt magáról. Közben döntések sorozatát kellett meghoznia. Egyszer azzal ébresztették, hogy valaki leesett a narancsfáról és habzik a szája, máskor a marokkói határon kábítószert talált a kutya az egyik utas hátizsákjában, és a rendőrök az egész buszt le akarták foglalni. Volt, hogy az őrséget kijátszva egy negyvenfős csoportot kellett éjszaka felcsempészni a vulkán tetejére, mert a cégnek meg akarta spórolni a belépőjegyek árát. Ezeknek a kalandoknak akkor térdig érő kislánya vetett véget, akivel csak hathetente találkozott. A gyerek megkérdezte tőle: apa, ugye te Afrikában élsz? A kérdés szíven ütötte, másnap elköszönt az utazási irodától.
Második lánya születése után, amikor új hűtőt kellett volna venni, először gondolkodott el azon, hogy ideje lenne biztos anyagi hátteret teremteni a családjának. Keresett egy nagyobb pénzdíjjal meghirdetett triatlonversenyt. Győzött, megvették a hűtőt. A következő időszakban ott nevezett, ahol többet fizettek. Egy ismerőse szóvá tette, két év alatt milyen sok pénzt keresett a futással. Azt válaszolta, hogy harminc éven át meg semmit nem keresett vele.
Jelenleg a Magyar Természetjáró Szövetség alkalmazottjaként dolgozik, csak hétvégékre utazik haza. Négy éve új szakasz kezdődött sportolói pályafutásában. Az egyik verseny után két férfi azzal kereste meg, hogy egy százötven éves svájci sportszergyár nevében szeretnének szponzori ajánlatot tenni. Németh Csaba azt kérdezte tőlük: biztosan egy 44 éves, öregedő futóra van szükségük? Igen, mondták a svájciak, mert a cég arculatához rutin és tapasztalat kell.
Németh Csaba azóta sportkatalógusok címlapján szerepel, versenynaptárjában pedig a legkomolyabb megmérettetések sorakoznak, idén például egy hongkongi ultrafutóversenyen is rajthoz áll. Legutóbb, amikor Davosban indult, meglepve nézte a szállodai szobájába készített fehér köntöst és puha papucsot, a párnán fekvő elegáns csomagolású svájci csokit. Azután esti sétára indult. Megkereste a játszóteret, hogy megnézze, megvan-e még a csúszda, ami alatt évekkel korábban az éjszakát töltötte, miközben ugyanerre a versenyre készült.
Megvolt.