Aztán volt olyan tanítványom, aki hét nyelven beszél. Annyi orvos, ügyvéd van, hogy megszámolni sem tudom, meg egyetemi professzorok. Annyi szenzációs embert neveltem, hogy az nem igaz. De volt akkor egy kislány, attól megtanultam én valamit. Nem a professzoroktól, hanem attól a kislánytól, jaj, de emlékszem rá.
Amikor oda kerültem hatvanháromban, az úgynevezett elemibe, akkor még volt az ének-zene tagozat, oda kerültem. Másodikos elemista korában tanítottam, színésznő akart lenni. Mit ad Isten, megjött az új autójuk, azzal hozták a reggel, a délután meg azzal vitték haza, féltették, volt is mit, okos volt, szép volt, cserfes volt, az ilyeneknek lesz a legnehezebb. Előtte meg a mini ruháit mutogatta, hogy nézzem meg a mini kabátját meg a mini cipőit. Édes kincsem volt!
A Klárika színésznő akart lenni, aztán amikor kimentek a Füredi útra, az autóval beborultak az árokba, mindjárt lebénult a gyerek. Bementem meglátogatni, az meg nem azt mondta, hogy jaj, nem lehetek színésznő, nem ezzel fogadott a másodikos kislány. Hanem azt mondta, „ez csak egy állapot, mindenkivel minden előfordulhat”. Mit csinált a kislány? Ezt emberi tanulságként érdemes megfogadni. A jogon tanít, ügyvédnő, férjhez ment, innentől lebénulva két fiúgyereket szült.
Az ura meg persze, hogy otthagyta, miért ne hagyta volna ott. Három éve megvan a fiának, a legnagyobb fiának a doktorátusa. Felnevelte őket, erről ennyit. És amikor engem vittek be a kórházba, mert volt itt valami, akkor mondta a főorvos úr, hogy hát azért nem vállal, mert itt az arcomon ideget kellene vágni, és azzal ő nem tud mit csinálni, ahhoz neki nincsenek eszközei, hogy aztán rendes arcom legyen, és inkább így hagy, ő ezt nem vállalja. És akkor csak akartam, hogy operáljon meg, félni nem kell neki, félni a sötétben kell, ezt mondtam neki.
Akkor a főorvos úr azt mondta, hogy „hát ferde lesz a szája, ezt akarja?”. Én meg csak erősködtem, mondtam is neki, hogy „doktor úr, én megtanultam a tanítványomtól, hogy mindenkivel minden előfordulhat”. Meg azt, hogy „doktor úr, ez is csak egy állapot”. Na, az Úristent én neki nem emlegettem, kommunista volt, jó ember, de kommunista, az apja is, az Úristenre csak legyintett volna, mondtam inkább neki a kis másodikos tanítványomat. Azt mondtam neki, hogy mi történt az én Klárika tanítványommal, milyen baleset, és hogy amikor bementem hozzá, akkor mit mondott. Akkora igazság volt az, ezt én tanultam meg tőle, hogy a főorvos úr aztán megműtött, ferde is lett a szám, azért ilyen. Én lettem a ferde szájú tanítónő. Így csúfoltak aztán, de én kenterbe vertem a tantestületet. Mert én a lélektant nagyon szerettem. Úgyhogy amikor ferde lett a szám, a napközibe kerültem át, ott is fejeztem be magamat.
A napközit nagyon szerettem, mert ott nem kellett osztályozni. Klárikámnak, ennek a kislánynak is egyszer négyest adtam, mert elő volt írva, hogy hogyan fordítsa az ó betűt, az meg máshogy fordította. A hülye fejemmel még olyan fiatal voltam, hogy néztem a könyvet, hogy hogyan kell osztályozni, na aztán ennek a Klárikának is négyest adtam. Ezt azóta is bánom, ilyet egy pedagógusnak sem szabad csinálni, mert nem tudhatja, mi van abban a gyerekben, azt meg főleg nem, hogy aztán mi lesz vele, aztán lett ez a baleset is, ezt mondtam az előbb, de azt sem tudhatja senki, hogy abból a gyerekből aztán mi lesz. Na, ezt is megtanultam, azért mondom el.
Aztán a napköziben nem kellett osztályozni, én meg többet értem így napközisként, hogy a gyerekeknek megadtam az emberséget, hogy nem engedtem, hogy az egyik különbnek érezze magát a másiknál, csak mert milyen jegyei vannak. Előkészítettem arra őket, hogy tudsz te, te okos vagy, ezt tanultam én a lélektanból. Mert ha egy gyerek be tudta a szekrényt rendezni, akkor abból jóravaló ember lesz.
A Varga Lacika is, aki aztán elment a párthoz, szép karriert futott be, de ez mindegy, ő akarta ezt, hitt benne, de ő is köszön nekem az utcán, és mindig megköszöni, hogy mire tanítottam. Ami pozitív volt, azt kellett megerősíteni. Hogy az embert meg kell erősíteni az öntudatában, nem szabad őket idegileg tönkretenni. Hogy minden csak egy állapot, amit az Úristen ad nekünk, és mindenkivel minden előfordulhat.
És én ezt nem az internetről olvastam, én ezt attól a másodikos kislánytól tanultam meg, a Klárikától.