És mint a toportyán, ha juhász kergette, / Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette: / Ott is azt susogta a nád minden szála: / Széles e világon nincsen árvább nála – írta hőséről, Toldi Miklósról Arany János Toldi című költeményének negyedik énekében.
A műben szereplő toportyán nevű lény toportyánféregként is ismert, bár jóval közkedveltebb a nádi farkas és az aranysakál kifejezés. Az „ordít (üvölt), mint a fába szorult féreg” szólás is ehhez a ragadozóhoz kötődik – hiszen férget senki sem hallott még üvölteni. A toportyánféreg ellenben nagyon is vonyít, mi mást tehetne a szerencsétlen állat, amikor a juhászok fából készített csapdájába esve vergődik. Napjainkban az aranysakált egyszerűen lepuffantják, a juhász ellenben ma is üvölthet nyájának fogyatkozása láttán – amit nem biztos, hogy a nádi farkas számlájára kell írni.
Az aranysakál Magyarország őshonos ragadozója. A XIX. század végén és a XX. század elején állandó, de ritka szereplője volt a hazai faunának. A populáció létszámának csökkenése már a XIX. század végén megkezdődött, majd a toportyán a XX. század első harmadában fokozatosan eltűnt az ország területéről. Az utolsó azonosított példányt 1942-ben ejtették el, a következő évtizedekben csupán négy fiatal, valószínűleg kóborló kan elejtését lehetett bizonyítani. Mivel őshonos ragadozónkról van szó, és évtizedeken keresztül nem volt ismert szaporodó állománya, hazánk területéről kipusztult fajként került a veszélyeztetett élőlényeket felsoroló Vörös könyvbe. Magyarországi eltűnésében szerepet játszhatott, hogy természetes élőhelye megváltozott – az országban átalakultak a vizes helyek, az új mezőgazdasági területek is kiszorították –, valamint az abban az időben minden ragadozó fajra kiterjedő erőteljes gyérítés (mérgezés, csapdázás, vadászat) is ritkította az állományt.
A körülbelül 10–15 kilogrammos aranysakál a Balkánra húzódott vissza, Görögországban és Bulgáriában maradt meg nagyobb számban, utóbbi országban védetté is nyilvánították. A kilencvenes évek elején éppen innen, déli irányból, a volt jugoszláv államokon keresztül érte el újra Magyarországot, majd Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megyéből terjedt tovább. Azaz saját magától települt vissza a faj, tehát nem volt semmilyen természetvédelmi program, mely elősegítette volna visszatérését. Az állatok alkalmazkodtak a megváltozott környezeti tényezőkhöz: vizes élőhely helyett a fás-bokros területeket részesítették előnyben, ami takarást biztosít számukra. Mára bizonyos lett, hogy a faj ismét stabilan jelen van a főváros környéki erdőkben is. Országszerte több ezer példány él belőle.
A vadállat az állattenyésztőknek és a vadgazdálkodóknak okoz vélt vagy valós gondot. Néhány napja a Magyar Hírlapnak nyilatkozta Juhász Pál, a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség alelnöke, hogy a nyolcezer magyarországi juhtenyésztő egyharmadát érinti az aranysakálok károkozása: mintegy tízezer bárányt ragadnak el évente. Azonban azt is elismerte, hogy a legnagyobb kárt a juhállományban az emberek okozzák lopásaikkal. (Egy felnőtt anyajuh értéke 35 ezertől százezer forintig terjed.) A pusztításból a kóbor kutyák is jelentősen kiveszik a részüket.
– Nagyszámú sakál gyomortartalom-vizsgálata során egyetlen gyomorban sem mutattunk ki juhmaradványokat, pedig a vizsgált Somogy megyei térségben nyájak legeltek. A hazai és a külföldi sakálürülék-vizsgálatok szintén nem utalnak juhok elejtésére. Ennek ellenére a sakál juhzsákmányolása nem zárható ki. Valóban képes egy birka elejtésére, de az állattenyésztők felelőssége is, hogy megvédjék tulajdonukat, hiszen tudják, hogy a sakál éjszaka támadhat. Így éjszakára kellene biztonságos helyre terelni a nyájat, de a nappali felügyelet is fontos a „kétlábú sakálokkal” szemben – állítja egybehangzóan Heltai Miklós, a gödöllői Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar Vadvilágmegőrzési Intézetének igazgatóhelyettese és Lanszki József egyetemi tanár, a Kaposvári Egyetem Ragadozóökológiai Kutatócsoportjának vezetője. Meggyőződésük, hogy az emberre és őrzőkutyákra alapozott védekezés jó megoldást jelent a sakálnál nagyobb testű ragadozó esetében is – gondoljunk a Kárpátokban folytatott állattartásra!
A farkasnál kisebb, a rókánál nagyobb aranysakál életrevalóságát annak köszönheti, hogy jól működő közösségben él. Kölykeit a rókánál sokkal hosszabb ideig, jól szervezetten védi, ráadásul a hím is kiveszi részét az utódgondozásból. Jellemzően rágcsálókat fogyaszt, elsősorban a mezei egeret és a pockot kedveli. Nagyvadas területeken fő táplálékát a nagyvadzsiger adja.
Az emberre nem jelent veszélyt a közepes testű, kutyaféle ragadozó. Az aranysakál Magyarországon: két évtized tudományos tényei és fontosabb tanulságai című előadásában idén áprilisban Csányi Sándor, Lanszki József és Heltai Miklós számos elgondolkoztató szempontra hívta fel a figyelmet. Ma sem tudjuk például, hogy mi az oka az elmúlt húsz évben tapasztalt jelentős állományváltozásnak. Elképzelhető, hogy a klímaváltozás (hosszan tartó hótakaró hiánya), a rendelkezésre álló bőséges táplálékforrás (kisemlősök, vadzsiger, állattetem), esetleg az új élőhelyekhez való alkalmazkodás miatt települtek vissza, de az sem kizárt, hogy az üldözés hiánya (nincsenek farkasok, nem mérgezik őket, és csapóvasakat sem tesznek ki) az ok. Az egyetemi kutatók szerint a faj gyors, meglepetésszerű terjedésére nem lehetett felkészülni, de már több mint egy évtizede figyelmeztettek a várható hatásokra – amit az érintettek nem vettek figyelembe. Egy évtizede publikálták, hogy az elsődleges táplálékforrások csökkenése esetén a sakál csülkös vadra vált – bekövetkezett. Nyolc éve közölték, hogy a terjedés inváziószerű – így lett. Három éve írták, hogy a ragadozó erőteljes irtása akár az okozott kár növekedését is okozhatja. A csak téli időszakban végzett állományszabályozás ugyanis azt eredményezheti, hogy a már ivarérett, de a szülők területén belül nem szaporodó (segítő) fiatalok a szülők kilövése esetén bekapcsolódnak a szaporodásba. Így akár még több alom is lehet – figyelmeztet a kaposvári professzor. Vagyis a csak téli vadászat nem elegendő az állomány kezelésére.
Tetszik, nem tetszik, napjainkra folyamatosan szaporodó és valószínűleg terjeszkedő populáció jelenlétével kell számolnunk. Elterjedésének jelenlegi központja Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megye területére esik, de az ország egyre több helyén számíthatunk megjelenésére. Jelenlegi ismereteink szerint tehát arra kell készülni, hogy az aranysakál országszerte elterjedt ragadozóvá válik. A toportyán a Dunántúl egyes helyein már nagyobb sűrűségben él a rókáknál.
– Az aranysakál tükrözi a környezetünkben lezajló folyamatokat – summáz Lanszki József. – Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a sakál hasznot is hajt azzal, hogy eltávolítja a területeken kint hagyott nagyvadzsiger egy részét és az állati tetemeket. A mezőgazdasági területeken derekasan kiveszi a részét a kártevőnek minősülő mezei pocok ritkításából, helyileg képes visszaszorítani a vörös róka állományát.
– Az aranysakál megítélése ambivalens, és nyilván mindenki a saját érintettségén keresztül teszi azt meg. Néhány dolgot azonban nem lenne szabad elfelejteni. Általában mindenki tudja, hogy természeti értékeink veszélyben vannak. Fajok tűnnek el, csökken elterjedési területük, védelmi intézkedéseket vezetünk be, faj-visszatelepítési és szaporítási programokat finanszírozunk. Miért kell megijedni, túlszaporodást, ritkítást, intenzívebb vadászatot emlegetni akkor, amikor egy-egy faj nem ezeknek a jellemzőknek felel meg? Nem örülni kellene, amikor valamivel nincsen baj? – kérdezi Heltai Miklós.
Nem a kiirtás, hanem a faj szokásainak a megismerése és megértése segíthet egyedül a konfliktusok mérséklésében. A gödöllői kutató arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1990-es évek elején senki nem jósolta volna meg az aranysakál ilyen intenzív térhódítását és állománynövekedését. Igaz ez hazai és kontinensnyi szinten is. Heltai Miklós üzenete: a következő évszázadban az állat- és növényvilág további átrendeződésére számíthatunk. Új fajok is jelenhetnek meg, és régiek is visszatérhetnek. Az együttélés alapja a kölcsönös alkalmazkodás.
Visszatérők
Nemcsak az aranysakál, más, korábban kipusztultnak hitt állatfaj is megjelent hazánkban. A barna medvéről például azt tartotta a természetvédelem, hogy az ország mai területéről az 1850–1860-as években tűnt el. Az ezt követő másfél évszázadban elvétve láttak egy-egy példányt, majd az 1990-es évek közepétől egyre szaporodtak az észlelések. A barna medve a felvidéki erdőségekből az Ipoly-völgyön, illetve az Aggteleki-karszton át bandukolt megtelepedésre alkalmas élőhely reményében hozzánk. A fokozottan védett, 250 ezer forint eszmei értékű faj egyik példánya tavaly hatalmas meglepetést okozott: a GPS jeladóval ellátott mackó is Szlovákia felől jött, csakhogy nem északi szomszédunkban volt a lakhelye, hanem Lengyelországból érkezett a bundás határsértő. Rudabánya térségébe somfordált, majd visszafordult.
A természetvédők szerint a barna medve még nem telepedett le nálunk, a farkas azonban egyre otthonosabban érzi magát. Magyarországon a második világháború után csak elvétve találkozhattunk farkasokkal – mivel ezek többsége illegális elejtés volt, így ezekről nem szerzett tudomást a nagyközönség. Észlelés hiányában a farkast kipusztult fajként tartották nyilván. A mai Szlovákiában 1980 és 1989 között jelentősen megnőtt a farkaslétszám, és jelentősen megnőttek az elejtések is.
Valószínűsíthetően ezzel a növekedéssel magyarázható a faj spontán visszatelepülése az Aggteleki-karsztra és a Zempléni-hegységbe. Az Aggteleki Nemzeti Park munkatársai két éve tették közzé a határ mentén élő farkasokkal kapcsolatos kutatásukat. A barna medvéhez hasonlóan fokozottan védett, 250 ezer forint eszmei értékű farkas rendkívüli intelligenciával rendelkező, óvatos, a területén megjelenő minden új tereptárggyal szemben bizalmatlan állat. Ennek köszönhetően nem tartozik a könnyen csapdázható vadfajok közé. Befogásához precizitás, optimális terepviszonyok, friss préda és nagy adag türelem szükséges – némi szerencsével fűszerezve. A kutatást végző aggteleki szakemberek szerint a farkasok nem veszélyeztetik a közeli településeken élőket, sem a háziállatokat, mert nem merészkednek ki az erdők sűrűjéből. A Szlovákia felől Magyarországra visszatelepült őshonos nagyragadozóból tavaly már 12 főre tehető falka élt.
Ahogy a farkasokat, a medvéket sem szabad kilőni, elejtésük bűncselekménynek számít. Ezt követte el az a két vadász, aki 2014 májusának elején Salgótarján kertvárosi részén lepuffantott egy hím barna medvét.