„Aki nem érti, hogy mi történt velünk azon a szívszorító és higgadt, elkedvetlenítő és emelkedett hétvégén, az nem érti Európát, az beszélhet róla akármennyit, nagyon távol van tőle. […] Európa nem ott van, ahol készen van, ahol működik. Ahol készül, ahol lenni akar, ahol fájdalmasan megszületőben van, ott dobog leghangosabban Európa szíve.” (Csengey Dénes)
„Magyarországnak nem volt forradalmi élménye a rendszerváltozáskor. Budapest és az ország tulajdonképpen most, 1990 októberében érezte meg, hogy mi a rendkívüli állapot, mi lehet egy összeomlás, mi lehet egy katasztrófa. Ezek a napok megadták a bénulás élményét, és így jött el az a pillanat, amikor a felelős erők rádöbbentek önmagukra, arra, hogy gátat kell vetni az elszabadult indulatoknak. […] Ezt tartom a taxisügy egyik fontos tanulságának. Hogy válságélményt adott egy válságot nem látott nemzedéknek, felébresztette a veszélytudatot sokakban; láthatták azt, hogy a jogállamiság milyen könnyen borul fel, hogy mennyi a hamis, csaló próféta…”
Antall József miniszterelnök kommentálta 1990 karácsonyán ezekkel a mondatokkal a két hónappal korábban történteket. Ez az értékelés akkor sokunk számára túlságosan személytelennek, diplomatikusnak tűnt. Mintha felülnézetből, történészként próbálta volna megfejteni az értelmét annak a politikai drámának, amelynek utóhatásai még elevenen éltek bennünk, s amelynek – kórházi ágyáról irányítva, majd az elhíresült pizsamás interjújában értékelve az eseményeket – ő maga is az egyik főszereplője volt. Ma már úgy látom: az adott helyzet, az adott pillanat által megkövetelt politikusi felelősségével, a miniszterelnöki szerepével tökéletesen azonosuló ember adta mindkét nyilatkozatot. Nem a sodródó, szorongó énünket szólította meg, amellyel részt vettünk az irányíthatatlannak érzett történésekben, hanem azt tudatosította bennünk, hogy túl vagyunk egy krízisen, s rajtunk múlik, tudunk-e valamit kezdeni a ránk bízott hatalommal.
A krízis lényege néhány mondatban összefoglalható. Október 25-én este a kormány – korábbi ígéreteit megszegve – jelentős mértékben (65 százalékkal) megemelte az üzemanyagok árát. A taxisok tüntetést szerveztek a Kossuth térre, másnap lezárták a fővárosi hidakat, s az egész ország területén megbénították a közlekedést. Pattanásig feszültek az ellentétek a kormány és az ellenzék között, s miközben a súlyos műtéten átesett miniszterelnök cselekvésképtelen volt, a kiéleződő konfliktusban a köztársasági elnök a kabinet megbuktatására készülő szabad demokraták oldalára állt. A taxisokat bátorító magatartásának döntő szerepe volt abban, hogy 27-én a kormány és a blokád szervezői között körvonalazódó kompromisszum nem születhetett meg. A fordulat csak 28-án következett be. A tüntetők elutasították, hogy az ellenzék pártpolitikai célokra használja ki akciójukat, a kormány híveinek impozáns ellentüntetése pedig megteremtette a megegyezés lélektani feltételeit.
A betegágyán lábadozó miniszterelnök „pizsamás” interjúja a televízió vasárnap esti adásában a kormány önkritikáját is jelentette, de feltárta a vajúdó magyar rendszerváltozás világpolitikai hátterét is. Ahhoz, hogy összegezhessük 1990 őszének tanulságait, elemzésünket ma is a világpolitikai háttér felidézésével kell kezdenünk.
A blokád célja a benzin árának drasztikus emelését elrendelő kormányintézkedés visszavonása volt – ilyen határozat meghozatala azonban a hidakat eltorlaszoló taxik sorfalánál lényegesen nehezebben megbontható korlátokba ütközött. A kormány hiába kapitulált volna azok előtt, akik szemben álltak vele, mert a krízis előidézői a háta mögül irányították az eseményeket. Az ő forgatókönyvükben pedig nem szerepelt a jó és a rossz megoldás közötti választás lehetősége. A kabinetnek választania kellett: a tél beköszönte előtt vállalja-e a fűtő- és üzemanyagkészletek teljes kimerülésének gazdasági és szociális katasztrófával fenyegető kockázatát, vagy inkább egy lakossági tiltakozóhullám kellemetlen következményeivel néz szembe. A dilemma nem volt új keletű. Németh Miklós, a pártállam utolsó miniszterelnöke már 1989 őszén arra kényszerült, hogy – a szovjet olajszállítások várható leállítása miatt – gyors segítséget kérjen Helmut Kohl kancellártól, s vendéglátója előtt azt sem tartotta titokban, hogy miért nem az IMF-hez fordult támogatásért. Arra hivatkozott, hogy „az IMF változatlanul olyan feltételeket kíván ráerőszakolni az országra, amelyek lehetetlenné teszik a kormány talpon maradását” (Horváth István: Az elszalasztott lehetőség – A magyar–német kapcsolatok 1980–1991; Corvina, 2009, 175. oldal).
Váratlan események
Diplomáciai kapcsolataink közelmúltban nyilvánosságra került dokumentumainak tanúsága szerint (Sáringer János: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához, I. Veritas könyvek, 3. Budapest, 2015) nyugati hitelezőink nem csak a „kommunista” kormánnyal bántak ily mostohán. Azok után, hogy a Szovjetunió már 1990 júliusában „bejelentette, hogy a Magyarországnak történő nyersolajszállításokat 1990. III. negyedévben 30 százalékkal csökkentik”, s azt is közölték, hogy a „IV. negyedévben is hasonló lépésekkel számolhatunk”, a kormánynak nemcsak gazdasági kiszolgáltatottságunk súlyosbodásával, hanem a szociális „szükségállapot” veszélyével is szembe kellett néznie. Megoldást csak az jelenthetett volna, ha – Bush elnök korábbi ígéretei szerint – jelentős pénzügyi támogatást kapunk Amerikától, az előjelek azonban nem voltak biztatóak. Diplomatáink előrejelzése szerint a washingtoni látogatásra készülő miniszterelnökünknek fel kellett készülnie arra, hogy „más irányú külföldi elkötelezettségei és belső pénzügyi helyzete miatt az USA csak igen korlátozott mértékű segítséget tud majd ígérni Magyarországnak”, s hogy a Kelet-Európának szánt pénzügyi segítséget a szenátus nem fogadta el (szeptember 4.).
E rossz hírnél is kiábrándítóbb volt az, a kormány költségvetési politikájába durván beavatkozó üzenet, amelyet Antall József kapott néhány nappal amerikai útja előtt (1990. október 10.). Eszerint „fontos, hogy az Egyesült Államok kormánya tisztán lássa, hogy a magyar kormány nem szándékozik az olaj belső piaci árát mesterségesen alacsonyan tartani”. E figyelmeztetés nélkül aligha került volna sor a kormány szavahihetőségének súlyosan ártó, az utcai tüntetéseket provokáló benzináremelésre. Az olajár állami szubvencionálásától óvó intelem arról tanúskodott, hogy az Egyesült Államok kormánya azt az IMF-fel egyeztetett álláspontot képviselte, amely szerint a gazdasági rendszerváltást végrehajtó országok szociális és társadalompolitikai problémáik megoldásában nem számíthatnak nyugati támogatásra.
Nem az a meglepő tehát, hogy a Nyugathoz való „felzárkózásunknak” már az első szakaszában az anarchia veszélye fenyegette az országot, hanem az, hogy az összeomlás veszélyétől a minden oldalról támadott kormány mentette meg a magyar társadalmat. A rejtély titka alighanem abban keresendő, hogy a magyar belpolitikai élet mindkét térfelén váratlan események történtek. Miközben megkezdődött a liberális erők – a baloldal teljes átrendeződéséhez vezető – polarizációja, a „jobboldalon” az egymással is rivalizáló csoportosulások szilárd többséggé szerveződtek a miniszterelnök körül.
A liberális ellenzék „arculatváltása” már a blokád előtti hetekben megkezdődött. Tölgyessy Péter október 15-én mondott le frakcióvezetői tisztségéről, néhány nappal később pedig Tamás Gáspár Miklós jelentette be, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni a párt ügyvivői testületében. Nincs itt helyünk arra, hogy megkíséreljük feltárni ennek a rendkívül gyors változásnak a konkrét okait, annyit azonban megállapíthatunk, hogy a taxisblokádra reagáló SZDSZ nem volt teljesen azonos az MDF-fel korábban paktumot kötő liberális párttal. Igaz, nem hasonlított ahhoz a portréhoz sem, amelyet a válság utáni napokban rajzolt meg önmagáról. Szerepzavara, amelyhez hasonló előbb-utóbb valamennyi párt életében bekövetkezett, nem is érdemelne megkülönböztetett figyelmet, ha csak a saját jövője s nem az egész ország békéje forgott volna kockán. Az ő esetükben azonban nem pusztán a párton belüli személyi ellentétekről vagy egymással szemben álló szakpolitikai koncepciókról volt szó, hanem a feloldhatatlan elvi ellentmondásoktól feszülő liberális eszmerendszer gyakorlati alkalmazásának dilemmáiról.
Erőszak nélkül
Amikor Kis János a blokád idején megjelenő Beszélőben (október 27.) – magáról a blokádról egyetlen szót sem ejtve – „a liberalizmus és a radikalizmus” összeegyeztetésének a nehézségeiben jelölte meg a pártjukban „mutatkozó elbizonytalanodás jeleinek” az okát, pusztán szervezéstechnikai problémaként tüntette fel a liberális politikai ideológiák lényegét meghatározó belső ellentmondást. Azt a logikai paradoxont tudniillik, hogy miközben a társadalmi egyenlőséget hirdető baloldali mozgalmak és a kapitalizmus győzelméért harcoló polgári liberálisok végső céljai csillagvilágnyi távolságra vannak egymástól, a két „csapat” végzetesen egymásra van utalva. A szabadelvűség és a „hatalomra törő akarat” (Nietzsche) abszurd frigyének több évszázados múltja van. A forradalmi változást követelő tömegek manipulálása a polgári liberalizmus céljai érdekében a jakobinus diktatúrába torkolló nagy francia forradalomtól kezdve végigkísérte Európa modern kori történelmét, s 1990 őszén volt egy pillanat, amikor egy hasonló manipulációs kísérlet újra felidézte a diktatúra veszélyét Magyarországon is.
Ezúttal is beigazolódott: a liberális elitnek a hatalom közelébe jutni sincs esélye, ha a baloldal rejtett erejét: a népi radikalizmust nem tudja mozgósítani. De beigazolódott az is – és ebben rejlett a politikai dráma katartikus hatásának a titka –, hogy a magyar társadalom többségének politikai ösztönei már immúnisak voltak minden radikális ideológiával szemben. Amikor az SZDSZ hangadói a köztársasági elnököt is maguk mellé állítva támogatásukról biztosították az egész országot megbénító blokád vezetőit, még nem tudták ezt. Nemcsak a kormánnyal, hanem az alkotmányos renddel is szembefordultak, s nem rajtuk múlott, hogy könnyelmű döntésük nem indította be az erőszak láncreakcióját. Miután elsőként maguk a taxisok tudatták velük, hogy nem tartanak igényt a segítségükre, változtattak taktikájukon, ám az, hogy napokon belül egész addigi stratégiájuk újragondolására kényszerültek, már egy másik belpolitikai fejleményben leli magyarázatát.
Az SZDSZ irányváltásának legmélyebb indítéka a Fidesz önálló arculatot felmutató magatartása volt. A fiatal demokraták – azzal, hogy határozottan elítélték a polgári szabadságjogokat korlátozó blokádot, s a szabad demokraták akciójától is élesen elhatárolódtak – szövetségesekből hirtelen riválisok lettek. Egy új liberális alternatíva megjelenése a politikai palettán pedig magában rejtette azt a veszélyt, amelyet – mindössze néhány nappal a taxisblokád után – Csengey Dénes így fogalmazott meg: „Minden esély megvan arra, hogy a Fidesz legyen a parlamenti váltógazdaság másik meghatározó tényezője.” Az a folyamat vette ezzel kezdetét, amely úgy stabilizálta a magyar belpolitika kétpólusú szerkezetét, hogy a korábbinál élesebben, egyértelműbben rajzolta ki a szemben álló táborok közötti határvonalakat. Az egyik oldalon a valódi baloldal kiszorulását követően az egykori demokratikus ellenzék alkut kötött a hatalmát átmentő pártállami elittel, a másikon a Fidesz formálta újjá az első parlamenti ciklus után szétesett jobbközép koalíciót.
Személyes felelősség
Hogy a fiatal demokraták történelminek nevezhető vállalkozása meddig lesz sikeres, az attól is függhet, hogy képes-e feldolgozni és alkalmazni a rendszerváltozás kríziseinek tanulságait. Ilyenekkel pedig nemcsak a kül- és belpolitikai történések folyamatelemzései szolgálnak, hanem azok a szubjektív tapasztalatok is, amelyekben kormánypárti képviselőként valamennyiünknek részünk volt. Szóljon hát erről is ez a visszaemlékezés.
Az a két éjszaka és három nappal, amelyet MDF-es képviselőként a Duna-parti irodaházban összezárva együtt töltöttünk, mindannyiunk számára katartikus élményt jelentett. Akkor szembesültünk igazán azzal, hogy milyen követelményeket s milyen lehetőségeket jelent a képviselői státus. Minden parlamentáris demokráciát fenyeget az a veszély, hogy intézményei bürokratizálódnak, a hatalomgyakorlás mechanizmusai kicsúsznak a törvényhozók ellenőrzése alól, s hogy a személyes felelősség, amelyet mandátuma elfogadásával minden képviselő magára vállal, nem kezdeményezőképességében, csupán a pártja, frakciója iránti passzív lojalitásban nyilvánul meg. Ennek a veszélynek a rendszerváltozás utáni első országgyűlés kormánypárti tagjaként különösen ki voltunk téve.
Az ország állapota az első parlamenti ciklus kezdetén olyan törvényhozási iramot követelt, amely a kormány iránti feltétlen bizalom nélkül teljesíthetetlennek látszott. A taxisblokád legdrámaibb pillanataiban értettük meg, hogy a képviselői felelősség sem miniszterekre, sem államtitkárokra nem ruházható át, mert adódhatnak helyzetek, amikor a feltétlen bizalom lelkiismereti válságba sodorhatja egy politikai közösség tagjait. E válsággal megbirkózni személyes kockázatvállalás nélkül persze nem lehet. S hogy mégis ez a morális próbatétel sokszorozza meg a közösség összetartó erejét, nos, ez volt számunkra 1990 októberének legemlékezetesebb „szubjektív tapasztalata”.