Programozó, gyógyszerész szülők, építész húg – ön hogyan kötött ki a filmezés mellett?
– Tényleg nem úgynevezett művészcsaládból jövök, de a kreatív véna mindig bennünk volt: a programozás, illetve az építészet is rengeteg kreativitást igényel. Mindig is nagyon szerettem rajzolni, gimnazista koromban már képregényeket készítettem saját szórakoztatásomra, és amikor felmerült a merre tovább? kérdése, megfogalmazódott bennem, hogy ezt szeretném csinálni. Valahogy adta magát. A szüleim is támogattak a döntésemben, így felvételiztem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, ahova persze elsőre nem vettek fel. Így elvégeztem egy OKJ-s animációs képzést, amely már jó előkészítőnek bizonyult, másodjára bejutottam a MOME-ra.
– Ahol el is végezte az animáció szakot: animációs filmrendezőként vagy animátorként? Hiszen ez két különböző szakma…
– Igazából ez egyben van, legalábbis a MOME-n. Az Animáció Tanszékre jártam az alap- és a mesterképzés alatt is, ahol mindenbe belekóstolhattunk. Az első három évben tanultunk rendezést, vágást, animálást, báb- és rajzanimációt, különböző technikákat. A mesterszakon már jóval fókuszáltabb a képzés, mindenki saját projektjével foglalkozhat: saját szerzői filmjét készíti, ha pedig az alkalmazott animáció érdekli, akkor igyekszik jobb és jobb megbízásokat találni a szakmán belül, és azokat profin megcsinálni.
– Miért éppen a rövidfilmeknél kötött ki? Tervez „egész estés” animációs filmet csinálni?
– Az ember alapvetően nem gondolkozik rögtön egész estés animációban, az óriási falat, és nagyon hosszú folyamat. A játékfilmes rendezők is először általában rövidfilmekkel kezdenek. Számomra ez nem műfaj, inkább forma, amelyben olyan narratív technikákat is kipróbálhatok, amelyekről még nem tudom, hogyan valósíthatók meg nagyjátékfilmes formában. Most egyelőre a rövidfilmes formátumban találtam meg azt, ami engem érdekel, ezt a kvázi kísérleti narratívát. Ettől függetlenül érdekel az egész estés animáció, remélem, hogy egy nap eljutok odáig.
– Első filmje, a Symphony No. 42 kapcsán sokszor említette az úgynevezett kísérleti narratívát. Mit jelent ez pontosan?
– Azt, hogy nem a klasszikus, iskolában is tanított dramaturgiai fonal mentén megy a történet, nem karakterorientált. Bár a filmjeim nem kifejezetten experimentálisak, tény, hogy eltérnek a szokványos, az adott hős lineáris útját végigkísérő narrációtól.
– A Symphony No. 42 a vizsgafilmje is. Mikor és honnan jött az ötlet?
– 2011–2012 körül kezdtem el gondolkozni rajta, a megvalósítás egy-másfél évig tartott. Arra már nem emlékszem, mi inspirált pontosan, az emberre ezerféle dolog van hatással: a környezete, az érzései, filmek, amelyeket lát… Akkoriban sokat írogattam miniszituációkat, ezekből kezdtek aztán kialakulni a karakterek, illetve az, hogy milyen helyzeteket szülhetnek ezek a karakterek. Ezenkívül azt tudtam, hogy nem klasszikus narratívával akarok dolgozni, innentől igazából alakította magát a film. Mindenképpen élvezni akartam, szükségem volt arra, hogy az elejétől a végéig szeressem, mert tudtam, nagyon hosszú folyamat lesz. Nem szerettem volna, hogy izzadságszagú legyen.
– 2015 elején azt nyilatkozta előkészületben lévő új filmjéről, a Love-ról, hogy kevésbé lesz kísérleti jellegű. Végül mégis megmaradt ennél a kísérleti narratívánál?
– Tényleg kevésbé lett kísérleti jellegű. Míg a Symphonynál előfordulhatott, hogy nem mindenki értette, a Love-ban van egy egyértelmű történetszál, amelyre fel vannak fűzve az események – ám ettől még nem teljesen hagyományos ez a munka. Nagyon szubjektív dolog az, hogy minek van története, és minek nincs. Számomra akkor is van története egy filmnek, ha nem feltétlenül járható körbe pontosan, hanem magamnak találhatom ki.
– Mi késztette arra, hogy a szerelemről készítsen filmet?
– Őszintén szólva nem tudom, nincs rá konkrét válaszom. Ez nem úgy működik, hogy reggel felkelek, és azt mondom, mostantól a szerelemmel foglalkozom… Az jutott eszembe, milyen érdekes lenne animációs irányból megközelíteni. Nekem kihívás volt tényleg jól megragadni ezt az érzést, mert a filmekben ritkán sikerül ez bárkinek, miközben elvileg mindenki nagyon jól meg tudja fogalmazni, mi a szerelem. Szerintem megfoghatatlan.
– Ha jól értettem az előzetesből, a Love-nak egy macska lesz a fő alakja, a Symphonyt pedig a róka figurája kezdi és zárja. Miért éppen állatokkal dolgozik?
– Bár főszereplőknek nem mondanám őket, tény, hogy filmjeimben túlsúlyban vannak az állatok. Nem kifejezetten azért dolgozom velük, mert állatbolond vagyok, hanem a formájuk, mozgásuk miatt. Amilyen adottságokkal rendelkezik egy bizonyos élőlény, azt használom. Egyelőre az emberrel mint olyannal nem is dolgozom, ezért például dialógusok sincsenek a filmekben, de a Love-ban már van humanoid figura. Egy távoli bolygón játszódik, amely hasonlít a Földhöz, ennek megfelelően az ottani élőlények kicsit mások: ember-állatszerű, stilizált lények, nem a földi szabályrendszerek szerint működnek.
– Hogy néz ki a munkafolyamat, amelynek során megteremti az előbbiekben vázolt világot?
– A folyamat egészét tekintve nincs konkrét rendszerem, intuitív. Én alapvetően kétdimenziós rajzanimációval foglalkozom, tehát képkockáról képkockára haladok. Hála istennek már nem kell egyesével szkennelgetni őket, a különböző digitális rajztábláknak köszönhetően, a képszerkesztő szoftver segítségével már úgy lehet festeni, rajzolni, mintha az ember olajjal dolgozna vásznon vagy papíron. Nagyon szép textúrákat lehet létrehozni. Innentől kezdve már csak érteni kell a különböző új, digitális technikákat, szoftvereket, és összemozgatni őket.
– Hogyan készül a Berlinaléra? Mit jelentene, ha nyerne?
– Jó lenne nyerni, az Arany Medve nagy lehetőségeket ad: lehetővé teszi, hogy nevezhessem a filmet az Oscar-listára, amelyből a legjobb tízet választják ki aztán. Emellett persze fókuszba helyezi a filmet: más fesztiválok, szponzorok, producerek figyelmét is felhívja rá. De nem a győzelem a lényeg, hanem a részvétel, hiszen Berlinben ott a szakma krémje, szerte a világból jönnek filmesek, producerek, az összes nagy forgalmazócég képviselteti magát. Két éve, amikor először voltam kinn, kevésbé voltam felkészülve, most már jobban tudom, hogy működik, és igyekszem minél több emberrel találkozni. Ezért most folyamatosan szóróanyagokat, plakátokat, ilyen-olyan osztogatni való kártyákat gyártok, mert ilyen versenyszereplés mindig óriási lehetőség, nem szabad elvesztegetni.