Két nő és négy férfi asztronauta lakott nyolc hónapig a világ legnagyobb működő vulkánján elhelyezett izolációs sátorban, amely szinte mindenben hasonlít a Marson felépítendő lakhelyhez.
A 111 négyzetméteres, két hálószobás lakás a projekt minden résztvevőjének külön alvóhelyet biztosított, de a csapat egy zuhanyzón és két WC-n volt kénytelen osztozni. A vinilborítású sátorban továbbá egy közös konyha és egy laboratórium is helyet kapott.
Az asztronautáknak hangulatérzékelő szoftvereket kellett hordaniuk, amelyek például érzékelték a hangmagasságukat, hogy mennyire mennek közel egymáshoz, vagy éppen kerülik el a másikat, illetve hogy vitatkoznak-e. Külön csoportos stresszmérő játékokat is játszottak, és rendszeres naplót vezettek hangulatváltozásaikról.
Ha már szükségük volt némi pihenésre, akkor trópusi tengerpartra vagy egyéb ismerős környezetbe szökhettek meg virtuálisvalóság-eszközök segítségével a Mauna Loa vörös, sziklás, Mars-szerű felszínéről.
Kim Binsted, a Hawaii Egyetem professzora szerint az elmúlt expedíciók során kiderült, hogy még a legjobb csapatban is vannak súrlódások, és az a kérdés, hogy ezeket az asztronauták hogyan tudják megoldani – nemcsak magukban, hanem együtt, csapatként is.
Így a tudósok eddig a csapatkohézióra és a teljesítőképességre koncentráltak, a jelen, illetve a következő misszión viszont a csapat kiválasztása és összetétele áll a kutatások középpontjában.
– A legnagyobb félelmünk szerint a legénység olyanná vált volna, mint a Biosphere–2 projekt alatt, és ez nem volt túl biztató – jelentette ki James Bevington, a csapat parancsnoka.
A Bioshpere–2 egy 1990-es években lezajlott NASA-kísérlet volt, amely során a résztvevők üvegkalitkában éltek két évig Arizonában, és maguknak kellett megtermelniük az élelmet.
A kísérlet kudarcba fulladt, mivel a szén-dioxid-szint túlzottan megemelkedett, a növények és állatok elkezdtek pusztulni. Az asztronauták éhezni kezdtek, és nem tudták megoldani a problémát. Végül sikerült kihúzniuk a két évet, de olyan veszekedések árán, hogy később többen nem is beszéltek egymással.
A jelenlegi szimulációk már nem átlátszó üvegbuborékban zajlanak, és az asztronauták is kimehetnek bizonyos geológiai vagy térképészeti feladatokat ellátni, de minden esetben űrruhát kell viselniük.
A hosszú távú űrutazás esetleges negatív pszichés hatásai régóta ismertek a NASA előtt. A kozmikus sugárzás olyan hallucinációkat idéz elő, mintha – ahogy Don Pettit asztronauta fogalmaz – „táncoló tündéreket” látna az űrhajós.
További probléma lehet, hogy a nulla gravitációs mező megváltoztatja az agyi oxigénellátást, amely csökkenti az agy teljesítményét, így a problémamegoldás, az összpontosult figyelem és feladatváltás készségét. Mindezek pedig több millió kilométer távolságban élet és halál között dönthetnek.
A negatív biológiai és csoportdinamikai hatások rovására írható például, hogy 1976-ban a Szojuz–21-et vissza kellett hívni idő előtt a Földre. A legénység valamilyen maró szagot érzett, és a földi irányítás ez alapján feltételezte, hogy az űrhajón szivárgás van, így megszakította a küldetést.
Azonban a földi vizsgálatok semmilyen technikai problémát nem találtak, a tudósok pedig arra jutottak, hogy a bezártság okozott szaghallucinációt a kozmonautáknál. Hasonló probléma az amerikai űrprogramban a Skylab–4 misszió során fordult elő. Pszichikai túlterhelés és a csapaton belüli egyetértés hiánya miatt az űrhajó egy napra kikapcsolta rádióját, és tudomást sem vett a NASA földi irányítóközpontjáról.
Azt a Mars-szimulációs program résztvevői is elismerték, hogy a legnehezebb a küldetés utolsó szakasza volt, és hozzátették, hogy amint elhagyják a sátrat, az első kérésük egy rendes étel lesz frissen szedett ananászból, papajából, mangóból, zöldségekből és házias, habos tojásrántottából.
Így a szakértők szerint lehet, hogy a program egyik legfontosabb eredménye lenne végre kitalálni, hogyan lehetne nemcsak por-ételekkel ellátni az asztronautákat, és ez sokat segítene a csapategységen és a túlélési lehetőségeken. Végül is Matt Damon is krumplit termesztett a Marson.