Dahrendorf azt is kifejtette, hogy a szociáldemokrata program, bármennyire vonzónak tűnhet is, valójában a múlt programja. Amennyiben a szociáldemokrata pártok mégis nyernek, úgy az már nem szociáldemokrata programjaiknak köszönhető. A német–brit társadalomtudós történelmi halálos ítéletet mondott, de valójában ezzel azt is állította, hogy a szociáldemokraták saját sikereiknek az áldozatai lettek: szociális programjaik széles körben elterjedtek, és nem csupán a jóléti állam társadalmi standardjainak, hanem szinte valamennyi főáramú politikai párt politikájának részévé váltak. A század végére az OECD-világban csaknem valamennyien „szociáldemokratává” váltunk – fogalmazott Dahrendorf.
Jövőt veszíteni
Harminchárom évvel Dahrendorf megállapítását követően a németországi tartományi és az osztrák elnökválasztások a szokásosnál is jobban ráirányították a figyelmet a nagy néppártok eróziójára, de különösen a nagy múltú szociáldemokrata pártok drámai térvesztésére. A számok valóban riasztóak, mert valamivel több, mint egy évvel a 2017. évi parlamenti választások előtt a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) társadalmi elfogadottsága húsz százalék alá zuhant, és először a szövetségi köztársaság történetében megszűnt annak a nagykoalíciós politikának a lehetősége, amely eddig minden gazdasági és politikai nehézség esetében biztosnak látszó megoldást kínált.
A márciusi német tartományi választások után kiderült, hogy a szociáldemokrata tartományi kormányok – Rajna-Pfalzban és Szász-Anhaltban – csak hármas koalícióban voltak képesek megőrizni hatalmukat, s ez az elkövetkező időszakra is előrevetíti a többségalkotás nehézségeit. Nem jobb a helyzet Ausztriában sem, ahol a választók a 2016. évi elnökválasztásnak már az első fordulójában leváltották a reformpolitikában elakadt nagykoalíciós szociáldemokrata–néppárti szisztémát, és arra is fény derült, hogy a munkás választók 72 százaléka a Szabadságpártra és nem a szociáldemokrata pártra adta szavazatát.
Ám bármerre is néznek a szociáldemokraták, nagyrészt azoknak a baloldali pártoknak a meggyengülését látják, amelyek a jóléti állam felemelkedésével maradandóan alakították a második világháború utáni Nyugat-Európa politikai rendszereit. Franciaországban a második világháború után egyetlen annyira népszerűtlen elnök sem volt, mint François Hollande, akinek egy sor regionális és kommunális választáson kellett szembenéznie a jobboldali-populista Front National térnyerésével. Hollande ugyan a saját pártján belül sikeresen döntésre vitte a munka törvénykönyve reformját, sőt a bizalmi szavazást, ha szorosan is, de kiállta, ám a vele szemben kibontakozott tiltakozások méretei semmi jót nem ígérnek a 2017. évi parlamenti választásokon. A 2016. májusi kommunális és regionális választásokon az ellenzéki brit Munkáspárt a baloldali kurzust követő Jeremy Corbyn alatt is veszteséget könyvelhetett el, jóllehet az uniós kilépés kérdésében megosztott Konzervatív Párttal szemben inkább a győzelem volt elvárható.
A kilépésről szóló 2016. júniusi brit népszavazást követően a munkáspárti frakció háromnegyede a bizalmatlansági szavazáson a pártelnök ellen foglalt állást, és a pártelnök árnyékkormányának kétharmadát elveszítette. A munkáspárti frakció nagy része azon az állásponton volt, hogy a pártelnök, a régi baloldalinak számító Jeremy Corbyn a választási kampányban nem tett meg mindent a brit kilépés megakadályozására. A kritika jogos volt, mert Corby az uniós tagságban a brit munkavállalók jogainak veszélyeztetését látja, és az uniót elitprojektnek tekinti.
A megfigyelők szerint, ha most kerülne sor választásokra, a Munkáspártot katasztrófa fenyegetné.
Görögországban a kettészakadt Pánhellén Szocialista Mozgalom végérvényesen hitelét vesztette, míg a baloldali-populista Sziríza a radikális jobboldallal kötött koalíciót, és a kialakult helyzetben és az unió által megkövetelt takarékossági kurzus feltételei között nem képes baloldali politikát folytatni.
Anton Pelinka politológus az osztrák viszonyokat elemezve találóan jegyzi meg, hogy a szociáldemokrácia minden szék között a földre kerül: bárhova fordul, megbüntetik. Akár nemzetközi, akár európai, hagyományos választói táborának egy része a Szabadságpárthoz pártol. Ha nemzeti, akkor az európai belpiacon a munkaerő szabad áramlását kérdőjelezi meg, és a Schengen-térségen belül a határokat kívánja ellenőrizni, ilyen módon a Zöldek irányában veszít szavazatokat. Ha semmit nem tesz, akkor veszít csak igazán, mindenekelőtt a jövőt.
Felperzselt föld
Neal Lawson brit politikai kommentátor és mások arra a következtetésre jutnak, hogy a mai szociáldemokrácia válsága nem ciklikus, hanem egzisztenciális, és mélyen a kulturális és technikai változások hatásaiban rejlik, amelyek minden szociáldemokrata párt előtt felperzselték a földet.
Az emberek olyan életet szeretnének, amely mélyen szociális és radikálisan demokratikus, ám a szociáldemokrácia – fejtegeti Lawson – mint politikai gyakorlat és hitvallás képtelen szembenézni a huszadik század kihívásaival. Lawson végül azt a kérdést teszi fel, vajon létezhet-e szociáldemokrácia szociáldemokraták nélkül.
A szociáldemokrácia néppártként történő felemelkedése a választók mind nagyobb részének az integrálása érdekében együtt járt a jóléti állam kiépülésével. A növekvő újraelosztás ellenére azonban a hitelekből finanszírozott jóléti állam hosszú távú fenntartása rekordnagyságú adósságokhoz vezetett, miközben az emberek bizonytalansága növekedett a jóléti rendszer fenntarthatósága tekintetében. A 2008-tól kibontakozott gazdasági és pénzügyi világválság, majd az euró- és menekültválság hullámaiban a globalizálódás veszteseinek, a lecsúszó rétegeknek az új bevándorló konkurenciától és a már megszerzett jólét elvesztésétől vagy kényszerű megosztásától való félelme együtt járt a hagyományos pártokkal szembeni protesztszavazatok növekedésével.
Pelinka az egykori munkás szavazóknak a jobboldali-populista Szabadságpárt irányában történő tájékozódását úgy magyarázza, hogy a mai proletariátus a tegnapi kispolgárság jegyeit viseli magán: megfélemlített és aggodalmas, és ezért a vélt vagy valóságos fenyegetések miatt kirekesztő és agresszív. A globalizálódás hatásaként a munkahelyek elvándorlása már önmagában is azt a benyomást erősíti, hogy a munkásság száma elkerülhetetlenül csökken, s a jövőt nem a munkások között kell keresni. A negyedik ipari forradalom, a digitalizálódás sok munkahely megszűnésével fenyeget nemcsak a kereskedelemben, hanem a kvalifikált munkakörökben is. A különböző technikák találkozása teljesen megváltoztatja azt, hogy hogyan és mit, sőt azt is, hogy egyáltalában dolgozhatunk-e. A robotok, a fejlett algoritmusok, a big data és 3D nyomtatók rendszereinek összefonódása és a munkaerőpiac természetének megváltozása következtében a megszűnő munkahelyek száma ugyan vita tárgya, de azt egyes becslések 10 és 46 százalék közötti értékre teszik. Egyesek úgy ítélik meg, hogy a proletariátus, vagy ami még abból megmaradt, ahhoz a géprombolóhoz hasonlatos, aki egykor kétségbeesetten kísérletet tett arra, hogy a technikai haladást megakadályozza. Ha keletkeznek is új munkahelyek, a szociáldemokraták adósak azzal a válasszal, hogy miként fog kinézni a 4.0 gazdaság.
A technikai változások és azok következményei az elbizonytalanodott és elkispolgáriasodott munkásokat arra ösztönzik, hogy többé ne a szociáldemokrata, hanem inkább a jobboldali-populista pártok táborát gyarapítsák.
A szociáldemokráciával szemben a digitalizálódás egy másik szempontból is kihívás. A politikai viták és a véleményformálás folyamatai mindinkább a közösségi média keretein belül zajlanak, és a szociáldemokrata pártok eddig nemigen jeleskedtek abban, hogy a digitális világban kiismerjék magukat. A közösségi média és a hálózati társadalom irányában végbemenő változások forradalmasítják annak a módját, ahogy gondolkodunk, látunk és cselekszünk. A hálózati társadalom sem tökéletes, megvannak az árnyoldalai, ám az új on- és offline kezdeményezések a közösségszervezés és a szolidaritás új formáit teremtik meg. Ezenfelül a válság valójában a képviseleti demokrácia válsága is, mivel az emberek a hagyományos szervezetek helyett inkább a demokrácia közvetlen és a technikai haladás által támogatott új formáit látszanak előnyben részesíteni.
A szociáldemokrácia igazi választ nem talált a globalizálódás és a neoliberalizmus kihívásaira. A szociáldemokraták sokáig nem tudtak megszabadulni a homogén munkásság fogalmától, és ebből a szükséges következtetéseket levonni, jóllehet a régi „kéményes” nagyipari munkásság az OECD-államok világában lényegében megszűnt.
Az 1990-es évek végén és az ezredfordulót követően, a Blair–Schröder-kurzus idején az „új közép” és a „New Labour” egyfajta válaszadási kísérlet volt a globalizációra, ám a pártok baloldali hitelességén csorba esett, és a szociáldemokraták törzsválasztóik egy részét is elveszítették. Tony Blair pártja ugyan a „New Labour” neve alatt számos választási sikert aratott, de ennek az volt az ára, hogy a szociáldemokrata párt, ha nem is mindent, de sok elemet átvett a konzervatív Margaret Thatcher programjából. A szociáldemokraták saját politikájuk ellentmondásaival is szembekerültek: korábban készségesen részt vállaltak a kevesebb állam neoliberális programjában, most viszont amellett kell érvelniük, hogy az állami befolyásra és irányításra ma is szükség van, jóllehet abban sokan kételkednek, hogy az állami beruházási politika lenne helyzetük megoldásának a kulcsa. A szociáldemokraták „neoliberalizálódtak”, és alkalmazkodtak a hatalmi viszonyokhoz – ahogy Ulrich Brand német politológus megfogalmazta.
A folyamatot jól szemlélteti a Gerhard Schröder által 2003 márciusában meghirdetett Agenda 2010 program, amely a nagyobb növekedés és foglalkoztatottság érdekében a munkaadóknak kedvező, kínálatpolitikai intézkedésekkel új ösztönzőket teremtett a magánberuházások és ezzel az új munkahelyek létrehozása számára. Ennek feltétele többek között a bérrel összefüggő többletkiadások csökkentése, a nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék emelése, továbbá a munkaerőpiac rugalmassá tétele érdekében az úgynevezett felmondásvédelem lazítása volt.
A munkanélküli-segély és a szociális segély összevonásából létrejött a munkanélküli-segély II., vagy más néven a Hartz-IV. juttatások rendszere. A munkabérek tartós visszafogása a német gazdaságot ugyan a megnövekedett versenyképesség pályájára helyezte, ám az Agenda 2010 ezzel egyidejűleg a világ egyik legnagyobb alacsonybér-szektorát is létrehozta, amely a német szegénységi mutatók határán elsősorban a tartós munkanélkülieket juttatta olcsó munkához. Ezt követően jelentős politikai költségek is jelentkeztek: a szociális állam baloldali lebontása nyomán az SPD szakszervezeti szárnya és a baloldali választóinak nem elhanyagolható része hátat fordított a szociáldemokráciának, és ez több más tényező mellett az előre hozott választások előidézője volt. Nem kétséges, hogy a francia szocialista kormány hosszú vajúdás után megszületett munkaerőpiaci reformjainak a következményei a 2017. évi parlamenti választásokon érezhetőek lesznek. A németországinál jóval radikálisabb szakszervezeti és társadalmi tiltakozás hullámai ezt már ma is előrejelzik.
A szociáldemokraták számára elkerülhetetlen, hogy programjaikban új hangsúlyokat fogalmazzanak meg, és a kihívó jobboldali-populista pártokkal szemben új típusú viszonyok kialakítását mérlegeljék. A korábban sikeresen gyakorolt módszer – a jobboldali mezőnyben a konkurencia antidemokratikusnak és ezzel választhatatlannak nyilvánítása – ma éppen úgy nem működik, mint a jobboldalnak a szélsőjobboldallal való azonosítása.
Ez a korábbi gyakorlat valójában ellentétesen hat, és ördögi kört hozott mozgásba: az a kísérlet, hogy a közép felé tájékozódó jobboldali-populista erőket politikailag kirekesszék, valójában még több polgárt ösztönöz arra, hogy a mérsékelt táborból az új, főként jobboldali-populista pártok választói táborához csatlakozzanak. Ahogy a Szabadságpárt, az Alternatíva Németországnak és a Front National, továbbá más pártok esetében is megfigyelhető, a polgárok az „egységpárttá” összefonódott nagy néppárti koalíciókat már nem tartják érdekeik képviselőjének. Ezek a pártok azzal a hagyományos politikai elittel szembeni tiltakozásból táplálkoznak, amely nem csupán saját politikáját nyilvánította „alternatíva nélkülinek”, hanem szekértábora személyzetét is. Figyelemre méltó, hogy az SPD elnökhelyettese, Olaf Scholz óvott az új politikai erők, így az AfD „démonizálásától”, és arról beszélt, hogy az új politikai erőket konkrét szakpolitikai vitákra kell kényszeríteni.
Jó társadalom
A német SPD és más szociáldemokrata pártok számára egy másik menekülési út a stratégiaváltás. Sigmar Gabriel arról beszélt, hogy a szociáldemokráciának újra a kisemberek „védőhatalmának” kell lennie, és az SPD törekvése nem a szélek meghódítása, hanem éppenséggel a közép visszaszerzése. A német esetben az ellentmondások egy része abból adódik, hogy a pártnak mint a nagykoalíció tagjának egyszerre kellene lennie a kormánypolitika bírálójának és védőjének is. A pártnak szembe kell néznie az általa támogatott menekültpolitika és az Agenda 2010 együttes következményeivel. Az Agenda 2010 keretében mind több kisnyugdíjasnak kell tapasztalnia, hogy velük szemben a menekültek sok juttatásban térítésmentesen részesülnek. Ennek és más egyenlőtlenségek mérséklésére az SPD a koalíción belül és kívül a hagyományos elosztási politikájához tér vissza, legyen szó a 63 éves kortól járó nyugdíjról, az országos minimálbér után a minimálnyugdíj és a vagyonadó követeléséről, a lakásbérleti díjak korlátozásáról vagy éppen arról a javaslatról, amely egy új szolidaritási adó keretében 2019-től nem csupán a keletnémet, hanem az egész ország strukturálisan gyengén fejlett területeinek támogatását irányozná elő. A hagyományos elosztási politikához való visszatérés azonban könnyen a sikeres Agenda 2010 eredményeinek a megfordításához vezethet, amelyben visszaeshet a német versenyképesség, növekedhet a társadalmi polarizáció. Sokan már most egy új Agenda 2020 szükségességét hangsúlyozzák, mert a különleges világgazdasági feltételek: az olcsó olaj és az olcsó euró, valamint a pozitív kamatok nélküli világ időszaka előbb-utóbb véget ér.
A válságból való kijutás stratégiáját illetően nincsen egység. Ausztriában az osztrák szociáldemokrata párt, az SPÖ fiataljai a balra vezető utat ajánlják, hőseik Jeremy Corbyn, Bernie Sanders és a spanyol baloldali populista párt, a Podemos. Ez a politikai nemzedék fütyül a meglévő struktúrákra, virtuózan mozog a digitális térben, és az anyapártot menthetetlenül vaskalaposnak tartja. A másik, „pragmatikus” szárny azon az állásponton van, hogy egyedül az ideológiával semmit nem lehet elérni, és a „növekedés által elérendő jólét” és a „több elosztási igazságosság” mellett törnek lándzsát olyan módon, hogy a kis- és közepes vállalkozókra is nagyobb figyelmet kívánnak fordítani, azokra, akik úgy érzik, hogy mindent egyedül kell vállukra venniük, és ezért mind kevesebbet kapnak.
Más szociáldemokraták többet követelnek. Mindenekelőtt a „jó társadalom” fogalmának újrameghatározását, amely a fogyasztás és az élet anyagi oldalán kívül a posztmateriális szempontokra, nevezetesen a több szabadidőre, a jó környezetre, a közösségre és autonómiára éppen úgy tekintettel van, mint az embereket és a bolygónkat károsító piacok szabályozására és ellenőrzésére. Ezek a követelések nem újszerűek, és más pártok programjaiban is megtalálhatók. Sokkal inkább figyelemre méltó az a szempont, amelyet Lawson úgy fogalmaz meg, hogy a szociáldemokratáknak le kell mondaniuk arról, hogy a haladás egyedüli élcsapatának tekintsék magukat, inkább egy szélesebb szövetség részének és a változások valódi képviselőinek kell lenniük, nem pusztán választási tömbnek.
Nem kell sokat várnunk Európában, hogy ezeknek az elképzeléseknek és a valóság viszonyának újabb tapasztalatairól meggyőződhessünk. Az eddigi történések nem túl biztatóak.