Járja a világot, nemrég megnyerte a montreali nemzetközi zongoraverseny fődíját és az azzal járó nyolcvanezer dollárt. A győzelem után – harmincévesen – valóban abba akarja hagyni a versenyzést?
– Igen, ezt nyugodt szívvel kijelenthetem. Az elmúlt tíz évben négy versenyen vettem részt, ez meglehetősen kevésnek számít. Nemcsak Montrealban, máshol is azt tapasztaltam, hogy a zenészek néha ráállnak egy versenyzőhullámra: évente három-négy megméretésen is részt vesznek, utaznak egyik helyről a másikra „egyszer csak bejön valami” alapon. Meglátásom szerint ez nem szerencsés, mindenhol ugyanazt adják elő, vagyis szűkítik a repertoárjukat, mindezt a művészi egyéniségük sínyli meg. Számomra a verseny nem a célt jelenti, hanem egyfajta kezdetet vagy segítséget a koncertezéshez. Hátszelet ad. Mivel a kor megköveteli az eredményeket, az előadó a győzelem által hivatalos megerősítést nyer, ismertebbé válik a koncertszervezők körében, végeredményben ajánlólevélhez jut.
– Azt írták az újságok, hogy a montreali versenyen fölényesen nyert. Mi alapján döntött a zsűri? Pontozta a versenyzőket?
– Nem tudom, és azt sem, hogy a fölényes győzelem pontosan mit jelent. A döntőben hamar megszületett az eredmény, talán ezért gondolták, hogy egyértelmű volt a zsűri döntése.
– Hogyan lehetséges ilyen nagy összegű nyeremény egy zongoraversenyen?
– Ez mindig attól függ, hogy mekkora a szponzoráltsága, és mekkora a jelentősége. A sajtóban megjelent nyolcvanezer dollár azért pici korrigálásra szorul. Ebből az összegből harmincezer használható fel szabadon, ennyi landol a kezemben, a maradék – egy alapítvány által felajánlott összeg – egyfajta karriercsomagnak tekinthető. Még nincs pontos információm a felhasználásáról, az biztos, hogy a pénzt nem én kezelem. Gondolom, az utazásaim vagy lemezfelvételek költségeit fedezhetem majd vele.
– Igaz, hogy az első körben a verseny előtt két nappal még nem memorizálta a teljes darabot?
– Hűha, micsoda lavinát indítottam el! Mindezt egy boldog pillanatomban vallottam be egy kanadai újságírónak a koktélpartin. A versenyre 304 – rekordmennyiségű – versenyző jelentkezett. Január elején egy DVD felvételt kellett kiküldeni, aztán a jelentkezők közül huszonnégyen utazhattunk Montrealba, ahol három fordulóban versenyeztünk. Az első körben 45 percnyi anyagot játszottunk, a másodikban egyórás zongoraestet, a döntőben pedig a zenekarral egy versenyművet adtunk elő. Én Bartók III. zongoraversenyét az elmúlt években már többször játszottam, de valóban a darab a döntő előtt két nappal még nem volt teljesen színpadkész. A művet jól ismertem, csak föl kellett frissítenem, tehát nem voltam teljesen kamikaze, viszont az tény, hogy kicsit későn vettem elő, de bőven szántam rá időt, és a verseny napján már abszolút felkészült voltam.
– Miért Bartókot választotta?
– Sok szempontot kell mérlegelni, ha az ember versenyre készül. Ezt a darabot először 2014-ben játszottam a Nemzeti Filharmonikusokkal. Kocsis Zoltán vezényelte, akiről bátran kijelenthetjük, hogy ezt a zongoraversenyt nála jobban senki sem ismerte. Engem is erős szálak fűztek a műhöz, a sajátomnak éreztem, ezért úgy gondoltam, ezzel a darabbal talán könnyebb egyfajta személyiségjegyet felmutatni. Nem akartam tizediknek beállni a Csajkovszkij-, Rachmaninov- vagy Chopin-zongoraversenyek sorába.
– Zenészcsaládból származik, a nagymamája zongoratanár volt, a szülei is muzsikálnak, az egyik testvére csellista. Törekszik arra, hogy öccsével, Jánossal együtt lépjenek fel?
– Volt egy időszak, mikor sokat játszottunk együtt, de aztán mindketten más-más országban tanultunk. Tavaly újítottuk föl a közös munkát. Egy kisebb vidéki koncertsorozaton vettünk részt, melynek tervezzük a folytatását, ugyanis nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Néha kedvtelésből a család otthon is szokott blattolgatni.
– Elkezdte a Zeneakadémiát, majd két évig szüneteltette az itthoni tanulmányait, és Madridba költözött. Miért Spanyolországba ment zenét tanulni?
– Gulyás Márta kamaratanárom is ott tanít, ő ajánlotta az iskolát, ráadásul a Zsófia Királyné Zeneakadémián a nagynevű orosz zenepedagógushoz, Dmitrij Baskirovhoz járhattam. Ő a szakma egyik utolsó mohikánja, hiszen olyan dolgokat tud, melyeket már kevesen. Érdekes volt belecsöppenni a kinti világba, Madrid fantasztikus város, nagyon jól telt az a két év.
– Amit Baskirovtól tanult, azt hasznosítja a Zeneakadémián a tanítványainál is?
– Szükség van egy érési időszakra. Amit akkoriban Baskirovtól tanultam, az mostanában csapódik le igazán. Ami bennem átmegy egyfajta szűrőn, azt mind használom a tanításban. Persze nem tudatosan, hogy na, akkor most vegyük elő a Baskirov-metódust. Az ő tanításai észrevétlenül segítenek.
– Hogyan hat a diákjaira, hogy csak néhány évvel idősebb náluk?
– Eddig ez csak előny volt, nem találkoztam még olyannal, aki ezt felrótta volna nekem. Korban nem vagyok tőlük olyan messze, hogy ne érteném meg őket. Az már személyiségfüggő, ha zeneileg vitatkozunk valamin. Élvezem, ha ütköznek a vélemények, nem ragaszkodom ahhoz, hogy az én szándékom valósuljon meg. Jó, ha tudom, hogy a tanítványomnak van véleménye, akarata, mert akkor afelé terelem.
– Mit érzett, mikor 2006-ban, húszéves korában Kocsis Zoltán meghívta a Nemzeti Filharmonikusokhoz?
– Hogy bedobtak a mély vízbe. Meghatározó élmény és kedves emlék marad a szorongás ellenére, mely megelőzte a találkozást. Kocsis Zoltánról, ugye, terjednek legendák. Nem rejtette véka alá a véleményét, egy kicsit mindenki tartott tőle. Velem szemben segítőkész volt, hozzászólt a játékomhoz, de kedvesen. Később többször dolgoztunk együtt, néha előfordult, hogy élesebben mondta meg a véleményét, de akkor sem nélkülözte a humort.
– Tavaly Észak-Afrikában, Dubajban, Németországban koncertezett, de már idén is sok helyen járt. Kik segítik, van egy csapat a háttérben?
– Nincs, de a közeljövőben már gondolkoznom kell ezen is. Menedzser híján a meghívások hozzám futnak be, nekem kell mindent elintézni, ami kezd nagyon terhes lenni. Ha olyan művésszel játszom, akinek van menedzsere, akkor az én utamat is megszervezi.
– Fontos, hogy jól ismerje a másik zenészt, akivel együtt lép fel?
– Nem árt! Nem kell, hogy a legjobb barátok legyünk, de én abban hiszek, hogy akkor végezhetünk érdemi munkát, ha a zenében megértjük egymást. Vitatkozni lehet, hiszen a kamarazene arról is szól, hogy kompromisszumokat kötünk. Persze nem úgy, hogy feladjuk mindazt, amit a műről gondolunk, tehát nem lényegi kérdésekben, inkább a megvalósítás terén. A színpad nem változhat csatatérré előadás közben, ott már egyfelé kell húzni.
– Még mindig kinyílik a bicska a zsebében, ha a zongorakíséret kifejezést hallja?
– Ha rosszul alkalmazzák, akkor igen. Az énekes, a hegedűs vagy más hangszeres valóban a zongorista előtt foglal helyet, ennek ellenére nem fontosabb a szerepe. Ez nem ego kérdése. Ha két hangszer van a színpadon, akkor az emberek szeretnek fontossági sorrendet felállítani. A tévedésben az is szerepet játszhat, hogy más hangszerek többször kapnak melodikus dallamot, ugyanakkor a zongoraszólam mindig komplexebb, harmóniailag dúsabb. Lényeges, hogy a közönség tisztában legyen azzal: egy zeneművet hall két egyenrangú hangszer előadásában. A zongorista se püfölheti két könyökkel vagy két lábbal a zongorát, nem kerekedhet a másik fölé se hangerőben, se kifejezésben.
– Félnek attól a művészek, hogy előadás közben elfelejtik a darabot, és elakadnak?
– Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az izgalom legalább felét a memóriazavartól való félelem teszi ki. Szerintem ez mindenkivel megtörtént. Velem is. Szerencsére még nem fordult elő, hogy fel kellett adnom a küzdelmet, viszont kisebb-nagyobb memóriazavarok igen. Olyankor játszani kell valamit, fönn kell maradni a vízen, nem szabad elsüllyedni. Már csak emiatt is fontos az improvizáció. Ha az ember jól ismeri a hangszerét, nem jön zavarba, ha elakad, és képes valahogy áthidalni a sötét területeket.
– Amikor zongorázik, akkor mire gondol, hol jár, kire-mire koncentrál?
– Nehéz ezt megfogalmazni, mert olyankor az ember agya nem úgy működik, mint egyébként, a koncentráció során nagyon sok zavaró gondolat is felbukkanhat. Ez esetben minél kevesebb a feszélyező vagy nyugtalanító momentum, annál magasabb koncentrációs szintről beszélhetünk. Én arra a szintre törekszem, amikor számomra a külvilágból csak egy kis rész marad meg – a romantikus elképzelések ellenére szükség is van rá –, mégis nyugodtan belefeledkezhetek a darabba, a játékba.
– Többször előfordult, hogy a koncert végén a közönség alig akarta elengedni. Mikor érezte, hogy igazán nagy sikert ért el?
– A közönség reakciója és a művész elégedettségi szintje nem mindig egyenesen arányos.
A nézők visszajelzése nagyon sok mindentől függ, például a tradícióktól. Vannak országok, ahol kurjongatni szoktak, vagy akár ordibálni, máshol ezt nem teszik, ott viszont hosszan tapsolnak. Néhol rögtön felállnak, és álló ovációval ünneplik a művészt. Bizonyos nyári fesztiválokon olyan felfokozott a hangulat, hogy őrjöng a közönség. Amerikában például az ember néha tévesen azt érezheti, hogy ő zseni. Montrealban a döntőben azért voltam – mondjuk úgy – nyolcvan százalékban elégedett magammal, mert – ahogy ismét bevallottam – nagyon rövid idő alatt kellett a Bartók-zongoraversenyt koncertkész állapotba hoznom, stresszes napok után, idegesen.
– A montreali győzelem után valószínűleg megnő a meghívások és a koncertek száma. Sokat utazik majd, miközben itthon türelmetlenül várják a tanítványai. Hogyan tudja beosztani a napjait, van egyáltalán szabad ideje?
– Ha van, akkor kertészkedem. Bár ez inkább a halaszthatatlan munkák – fűnyírás, ágvágás – elvégzését jelenti, tehát valójában szükséglet, nem kedvtelés. Viszont sokat olvasok. Nincs jogosítványom, naponta másfél órát utazom, és a vonaton van időm a könyvekre. A legnagyobb vágyam, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Egyszerűnek tűnik, de bonyolult a javából. Megtalálni a helyes arányt a szóló, a kamarazenélés, a koncertek és a tanítás közt, és hogy továbbra is játszhassam azt a repertoárt, amellyel dolgom van, miközben otthon vár a két kisfiam.