2016. július 27., szerda, Olga, Liliána napja
Lugas, Lugas Helyzetkép
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/szike-helyett-beontes-327727/
LUGAS

Szike helyett beöntés?

Egészségügy – Minden jár, de egyre kevesebb jut
Az egészségügy az utolsó „szocialista csökevény”, amelyben feudalisztikus viszonyok uralkodnak – mondta Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár nemrég egy televíziós beszélgetésben. Egyetlen mondat, amely tökéletesen megragadja annak lényegét, miért is van az, hogy az egészségüggyel ma Magyarországon mindenki egyformán elégedetlen – legyen orvos, nővér, beteg, hozzátartozó vagy akár politikus.

Aki laikusként szeretné megérteni, mi is a fő baj a magyar egészségüggyel, annak egy gondolatkísérletet javaslok. Képzeljen el egy kockás abroszos éttermet vagy inkább egy hálózatot, amelyet egy tulajdonos üzemeltet, legyen mondjuk Nemzeti Étkeztető (NÉ) a neve! Minden egyes nap minden magyar állampolgár étkeztetéséről ennek kell gondoskodnia. Akinek van jövedelme, annak minden hónapban be kell fizetnie a NÉ-nek a bére meghatározott hányadát. Az étlapról azok is választhatnak, akik nem tudnak vagy nem akarnak fizetni, mert az egész rendszer a szolidaritás elvén működik, a Nemzeti Étkeztető szlogenje szerint ugyanis „Senki nem maradhat éhes”. Az ételválaszték kisebb-nagyobb eltérésekkel mindenhol egyformán bőséges: a rántott levestől a lencsefőzeléken át a báránygerincig minden megtalálható benne, és elvileg bárki bármikor rendelhet is az étlapról.

Mondom elvileg, mert a befizetésekből nem lehet jóllakatni az összes éhes embert, főleg nem libamájjal, a NÉ ezért szigorúan figyeli a kiadásokat. A szűkös konyhapénzből az éttermek többsége nehezen, sőt egyáltalán nem jön ki. Jó részük jobb híján a számlákkal ügyeskedik, évről évre a tűrőképességük határáig várakoztatva a henteseket meg a zöldségeseket. De ez is kevés, az étteremvezetők spórolni kényszerülnek: egyre olcsóbb, így egyre silányabb alapanyagokat rendelnek – a vendégek többsége úgysem veszi észre a különbséget –, egyre kisebb adagokat főznek, és az is olyan lassan készül el, hogy sok vendég inkább korgó gyomorral odébbáll, de nem várja ki az ingyenebédet. Vannak, egyre többen, akik már be sem állnak a sorba, inkább fizetnek saját zsebből egy magánétteremben, mások azokat a zugkifőzdéket választják, amelyeket ugyanazok a séfek és pincérek működtetnek másodállásban, akik főállásban a Nemzeti Étkeztetőnél dolgoznak. A vendégek többsége azonban megszokta a kockás abroszost, vagy nem is telne neki másra, vagy úgy van vele, hogy ha már fizetett az itteni ételért egyszer, nem fog máshol még egyszer. Így akkor is kivárja a sorát, ha az ebédből vacsora lesz, mire felszabadul egy hely valamelyik asztalnál, akkor is, ha a legtöbb kócerájba már az ekcájgot is vinni kell, és akkor is, ha kihűl a főzelék, mire az unott arcú vagy éppen ingerült pincér kiviszi végre. Mert a személyzet, tisztelet az igazán elhivatott kivételnek, bizony nem éppen a legkedvesebb ezekben az étkezdékben, kevés a pénz, de nagy rajtuk a felelősség, hogy eleget tegyenek az elvárásnak, és tényleg mindenkinek jusson betevő. Frusztrált is a mosogatótól a kuktán, a szakácson és a séfen át az étteremvezetőig mindenki, mert úgy kellene tenniük, mintha jó színvonalú szolgáltatást nyújtanának, pedig csak a vak nem látja, hogy ez bizony nem az.

Ha a fenti képzelgést most metaforának vesszük, és a megfelelő helyszíneket és szereplőket kórházra, orvosra, ápolóra, kórházigazgatóra, gyógyszer- meg eszközbeszállítóra, tb-re meg Állami Egészségügyi Központra cseréljük, talán legalább az alapprobléma megérthető. „Itt elvben még mindig minden jár, a valóságban viszont egyre kevesebb jut” – így jellemezte az egészségügyet az egyik vidéki kórházigazgató. „Szocialista csökevény, feudalisztikus viszonyok” – rögzítette Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár. A sürgősségi orvosok viszont, nem hiába ez a szakmájuk, már nem elégszenek meg azzal, hogy felállítsák a diagnózist, egyúttal terápiát is javasolnak: azonnali életmentő műtét végrehajtását a kritikus állapotban lévő nagybeteg magyar egészségügyön. Szikét! – kérte az egészségügyi államtitkárnak címzett tavaly decemberi levelében a Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság. A beteget azóta sem tolták be a műtőbe, sőt még mindig tanakodnak felette, hogy talán elég lenne neki egy újabb beöntés is, miközben a műszerek egyre gyengébb életfunkciókat jeleznek.

„Mindenki tudja, mit kell csinálni, de ennek olyan politikai kockázatai vannak, ami megfogja az egészet, és állandó, önbecsapási állapotban vagyunk. Az egészségügy évek óta a politika csapdájában van, politikai érdekek mentén történt a megítélése, átalakítási kezdeményezése, sikere, kudarca.” Ezek a mondatok Zombor Gábor előző egészségügyi államtitkártól valók, aki egy tavalyi konferencián világosan egyértelművé tette, hogy változás csak akkor lesz, ha az egészségügyet sikerül kiszabadítani a politika csapdájából. Zombor Gábor és Ónodi-Szűcs Zoltán (ön)kritikája egyaránt szól az elmúlt negyedszázad egészségügyi minisztereinek, államtitkárainak, kormányainak és parlamentjeinek. Azoknak, akik nem merték, nem merik vállalni az egészségügy radikális átalakításának politikai kockázatát, és az operáció helyett megigazítják a beteg alatt a lepedőt, néha bekötnek neki egy infúziót, hátha attól majd jobban érzi magát.

Vegyünk egy konkrét példát: a rákbetegek ellátását! Három évvel ezelőtt a kórházak majdnem hetvenmilliárd forintot fordítottak onkológiai ellátásra, csaknem kétszer annyit, mint 2001-ben, az összes kiadás pedig – gyógyszerekkel együtt – megközelítette a 160 milliárd forintot. Ez az irdatlan összeg viszont alig látszik a hazai rákhalálozási statisztikán, sőt a növekvő ráfordítások ellenére az elmúlt ötven évben Magyarországon 48 százalékkal nőtt a rákos megbetegedések okozta halálesetek száma. Az ok, amelyről Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója évek óta beszél, hogy egyszerűen senkivel sem tartatják be a szakmai szabályokat.

Ezek egyértelműen kimondják, hogy ha egy kórházban nincsenek meg a beteg teljes körű ellátásához szükséges feltételek, akkor a pácienst el kell küldeni oda, ahol ez rendelkezésre áll. A valóságban évente több ezer (!) daganatos beteg késve kap kezelést csupán azért, mert nem jut el időben onkológiai centrumba. Már tavaly év elején arról volt szó, hogy hamarosan csak a megfelelő diagnosztikai és terápiás lehetőségekkel ellátott, akkreditált osztályokon, részlegeken szabad daganatos betegeket fogadni. Egy évvel ezelőtt hetven ilyen hely volt az országban, de 145 osztályról jelentettek onkológiai ellátást. A helyzet a mai napig nem változott, és borítékolható, hogy gyökeresen nem is fog. Ahhoz ugyanis az onkológiai osztályok felét be kellene zárni.

Az elmúlt 25 év tétlensége vagy éppen kapkodó lépéssorozata, a kor- mányváltásokkal hazánkban együtt járó folytonos irányváltás miatt az egészségügyben mára a legfontosabb, a betegbiztonság került veszélybe

Az elmúlt 25 év tétlensége vagy éppen kapkodó lépéssorozata, a kormányváltásokkal hazánkban együtt járó folytonos irányváltás miatt az
egészségügyben mára a legfontosabb, a betegbiztonság került veszélybe

Ami előrelépés történt, az ékesen bizonyítja, hogy a komoly, rendszerszintű megoldásokat igénylő problémákat miként kezeli évek, évtizedek óta a(z) (egészség)politika: 2015 közepén bevezettek egy szabályt, amelynek értelmében a rákgyanús esetek kivizsgálásához szükséges CT- és MR-vizsgálatokat két héten belül el kell végezni. Ez ugyan lendített valamicskét a dolgon, de az alapproblémát nem oldotta meg. Nemcsak a már említett okból, de azért sem, mert – mint Ruzsa Ágnes, a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság elnöke rámutatott – a pontos diagnózis felállításához nemcsak CT és MR kell, hanem például molekuláris biológiai vizsgálat és/vagy a szövetmintákat elemző patológiai szakvélemény is, csakhogy éppenséggel mindkét terület hiányszakma, főleg a kisebb kórházakban. Az onkológiai centrumokat pedig, amelyekre már az előző uniós ciklusban megvolt a pénz, évtizedes késéssel csak most alakítják ki. Ily módon visszajutottunk a kályhához: a betegek megengedhetetlenül hosszú várakozásra kényszerülnek olyan betegség gyanújával, amelyben minden nappal romolhatnak a gyógyulási esélyek. Az igazi reform helyett ugyanis ebben a kérdésben is csak tűzoltásra futotta.
Úgy tűnik, a tüneti terápiát a jövőben sem váltja fel az oki. A rendszer komoly kritikáját megfogalmazó Ónodi-Szűcs Zoltán által a kórházakban is bevezetendő kancellári rendszer ugyanis semmivel sem fogja közelebb hozni a megoldást, mint amikor évekkel ezelőtt költségvetési biztosokat neveztek ki a nagy adósságot felhalmozott közintézményekhez, akiknek – hogy, hogy nem – egyedül a kórházak gazdasági rendbetételébe tört bele a bicskájuk. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 2010-ben még a kórházak államosítását tekintettük az ideális gyógyírnak! Ám az államosítás önmagában ugyanúgy elhibázott tüneti kezeléssel volt egyenértékű, mint 2007-ben az ominózus kórháziágyszám-csökkentés.

Óriásiak a bérterhek

Magyarországon az egészségügy társadalombiztosítási alapon működik, ahol minden állampolgár biztosított, akár fizet járulékot, akár nem. Egyszerűen belátható azonban, hogy abból, amit nagyjából négymillió járulékfizető összead, képtelenség tízmillió ember egészségügyi ellátását finanszírozni. Még akkor sem, ha ehhez hozzájön ugyanennek a négymillió embernek az adójából is egy szép summa; 2010 óta nagyobb részt már nem is járulékból finanszírozódik az egészségügy. Ám még ez is kevés: a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legutóbbi adatai szerint Magyarország a nemzeti össztermék, a GDP mindössze 7,4 százalékát költi egészségügyre, míg az átlag 8,9 százalék. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatsora alapján kicsivel több mint 222 ezer forintra jön ki az egy főre jutó egészségügyi kiadás éves összege. Ennek azonban csak a 64,6 százalékát, alig 144 ezer forintot költ egy-egy polgára egészségügyi ellátására az állam, a többit jelentős részben a háztartások saját zsebből állják.
Jelenleg az a helyzet, hogy bár az állami egészségügyi kiadások az utóbbi években emelkedtek, az embereknek mégis egyre mélyebben és egyre többször kell a zsebükbe nyúlniuk, ha orvosi ellátásra vagy gyógyszerre szorulnak: az egészségügyi kiadásnak már majdnem az egyharmada, 28 százaléka magánkiadás. A KSH adatai alapján a magyar családok 2013-ban több mint 296 milliárd forintot költöttek gyógyszerre, 220,4 milliárdot szakorvosi kezelésekre, csaknem 56 milliárdot kórházi ellátásra, tízmilliárdnál is többet diagnosztikai vizsgálatokra, mentőre, betegszállításra. Mivel Magyarországon hivatalosan nem kell fizetni a közpénzből finanszírozott egészségügyi szolgáltatásokért, ezek a kiadások – a gyógyszer kivételével – gyakorlatilag hálapénzt és/vagy magánszolgáltatás-vásárlást jelentenek. Mindent, magán- és állami kiadást meg az egyelőre az ezekhez képest elenyésző magánpénztári kifizetéseket is egybevéve évente összesen több mint 2000 milliárd forintot költünk arra, hogy megőrizzük, de leginkább, hogy megpróbáljuk helyreállítani az egészségünket.

Ez temérdek pénz, Balaton Péter, a Magyar Kórházak és Rendelőintézetek Szövetségének titkára mégis arról beszél, hogy mélyszegénységben vannak a kórházak. Ha egy kórház – magyarázza – hiánytalanul kifizetné a rezsit és a bent fekvő betegek élelmezését, akkor a költségvetésének mindössze hét-tíz százaléka maradna a gyógyítási költségekre, tehát gyógyszerre, kötszerre, varrófonalra stb. Mert az alacsony bérek ellenére is egy kórház összköltségvetésében a bérek és a bérterhek már mintegy 75 százalékot tesznek ki.

Mire megy el hát akkor az a 2000 milliárd? Többek között másfél száz kórház, több mint száz szakrendelő, 6700 háziorvosi praxis fenntartására, a gyógyszerek még mindig jelentős hányadának támogatására, a táppénz, a rehabilitáció, a gyógyfürdőkezelések finanszírozására. Arra, hogy a szemölcseltávolítástól a szívátültetésig, a laborvizsgálatoktól az MRI-ig még mindig mindent mindenki térítésmentesen kap meg. A gyógyszerek gyakorlatilag teljes körű támogatása volt az egyetlen, amelyből az évek során szépen, csendben, fokozatosan vissza tudott vonulni az állam úgy, hogy azt nem követte komolyabb felzúdulás; az egészségügyi szolgáltatásoknál ugyanez szinte lehetetlen. Legalábbis úgy, hogy ne keltsen általános felháborodást, és ne okozzon olyan mértékű népszerűségvesztést, amely akár a soron következő választásokat is eldöntheti. Gondoljunk csak az egyik ilyen lépésre, amikor 1995-ben a Bokros-csomaggal többek között megszűnt a fogászati kezelések teljes körű ingyenessége, és egészen 2002-ig legfeljebb a fogukat húzathatták ki ingyenesen a 18 és 60 év közöttiek. Vagy a több-biztosítós egészségügy SZDSZ-es tervére. El is mosta a népharag mindkét alkalommal a szocialistákat és koalíciós partnerüket.

A rendelkezésre álló pénzből nem lehet mindenki számára teljes körű egészségügyi ellátást nyújtani. Egyetlen dolgot nem lehet: nem csinálni semmit Fotó: Éberling András

A rendelkezésre álló pénzből nem lehet mindenki számára teljes körű egészségügyi ellátást nyújtani. Egyetlen dolgot nem lehet: nem csinálni semmit Fotó: Éberling András

Tudomásul kell venni, hogy a rendelkezésre álló pénzből nem lehet mindenki számára teljes körű és még a szakmai szabályoknak is megfelelő egészségügyi ellátást nyújtani – ezt már Rácz Jenő mondja. Márpedig, ha valaki, ő jól tudja, mit lehet, és mit nem: dolgozott traumatológusként, kórházigazgatóként, volt egészségügyi miniszter, a Magyar Kórházszövetség elnöke, most a veszprémi kórházat vezeti. Állításában legalább három megoldás rejlik: 1. annyi pénzt adni az egészségügy működtetésre, amennyire szükség van a mindenki számára biztosított teljes körű ellátáshoz, 2. a finanszírozható mértékig szűkíteni az egészségügyi szolgáltatási csomagot, 3. korlátozni a hozzáférést, vagy kiegészítő befizetéshez kötni a nem akut ellátásokat vagy legalább egy részüket. Egyetlen dolgot nem lehet: nem csinálni semmit.

Logisztika a háttérben

Az elmúlt 25 év tétlensége vagy éppen kapkodó, meg- vagy átgondolatlan lépéssorozata, a kormányváltásokkal hazánkban együtt járó folytonos irányváltás miatt ugyanis az egészségügyben mára a legfontosabb, a betegbiztonság került veszélybe. A páciensek ebből még viszonylag keveset érzékelnek. Az, hogy hetekkel későbbre kapnak csak időpontot egy-egy vizsgálatra, hogy egy egész kórházi osztályra csak egy nővér jut éjjel, vagy hogy a szegedi klinikán bevásárlókocsiban szállítják egyik helyről a másikra az újszülötteket, nos, ez csupán a felszín. Azt már nem látják a betegek, amikor az operáló orvos három gumikesztyűt húz egymásra bemosakodáskor, olyan vacak minőséget vehet csak a kórház. Nem tudja, hogy ugyanebből az okból a speciális, felszívódó és ezért drága sebészeti varrófonal helyett az olcsóbbat kénytelenek használni a doktorok. Nem tudja, hogy hatékonyabb, kevesebb mellékhatással járó gyógyszert is felírhatnának neki, ha lenne rá pénz. Nem látják, milyen komoly logisztika folyik a háttérben már azért is, hogy a kórházak, szakrendelők legalább a működőképesség illúzióját fenntartsák, miközben egymás után mennek külföldre a legtehetségesebb, tapasztalt kollégák és a legtöbbre hivatott fiatal orvosok, nővérek, és emiatt egyre több, a nyugdíjkorhatárt már régen betöltött orvost kénytelenek foglalkoztatni.

A többség nem vágyik el

„Az orvosok egy látszat-működőképességhez adják a nevüket, hiába fordít az ország uniós forrásokból több százmilliárdot az infrastruktúra-fejlesztésbe, fáradságot a kórházak átalakításába, ha nem lesz orvos és ápoló.” Csaknem egy éve, hogy ezekkel a mondatokkal próbálta sokkolni a politikusokat és a közvéleményt Dénes Tamás. Akkor még a Magyar Rezidensszövetség (MRSZ) elnöke volt, a közelmúltban pedig néhány kollégájával megalakította a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetét. Rajtuk kívül mások is aktivizálódni kezdtek az egészségügyben: a szakmát és a közvéleményt is megosztó fekete pólós ápolónőn, Sándor Márián kívül például az immár tényleg mintegy ezer orvost számláló 1001 orvos a hálapénz nélkül Facebook-csoport. Különböző korú, végzettségű, munkakörű, pártállású emberek, akik egyetlen dologban bizonyosan egyetértenek: nem akarják megvárni, amíg valami nagy baj történik, amelyért őket teszik felelőssé.

„Orvosainknak és szakdolgozóinknak megfelelő társadalmi és anyagi megbecsülésre van szükségük: méltó munkakörülményeket, méltó bérezést kell számukra biztosítani.” A mondat a Fidesz 2010-es egészségügyi programjából származik, de idézhetnénk szinte bármelyik párttól hasonló nagyszerű gondolatokat az elmúlt évtizedekből. Mégis sokatmondó, hogy az a kisgyerek, aki akkor jött a világra, amikor ezeket a gondolatokat leírták, idén ősszel már iskolába megy. A csecsemőből kisiskolás lesz, a bérrendezés azonban jottányit sem haladt, a kabinet 2016-ban is a négy évvel korábbi, az MRSZ által kiharcolt fizetésemelésre hivatkozik, valamint arra az 500 milliárd forintra, amelyet – döntően uniós forrásból, és szinte kizárólag a közép-magyarországi régión kívül – az infrastruktúra-fejlesztésre fordított. Az orvosok, nővérek ma is ugyanazt hallják: a kormánynak fontos az egészségügy, elkötelezett a béremelés mellett, de mérlegelni kell a társadalom és a gazdaság teherbíró képességét.

Az egészségügy olyan a mindenkori kormány számára, mint Amerikának a Közel-Kelet: csak akkor avatkozik be, ha már nagyon muszáj, vagy ha az érdekei úgy kívánják – fogalmazta meg lényeglátóan az egyik egészségügyi közgazdász, miért is nem lett semmi az elmúlt negyedszázadban az egészségügy reformjából. Huszonöt év azonban nagy idő. Ez alatt felnőtt egy szabad világban szocializálódott orvosgeneráció, amely már nem elégszik meg az ígéretekkel, tagjai nyelveket beszélnek, és nem ijednek meg attól sem, ha a jobb élethez a hazájuktól ezer kilométerekre kell munkát vállalniuk. A Magyar Rezidens­szö­vetség felmérése szerint a többség azonban nem vágyik el: ha itthon is boldogul, havi 250-300 ezer nettó forintot tisztességes úton, hálapénz nélkül megkeresve a fiatal magyar doktorok többsége nem érez múlhatatlan vágyat az elvándorlásra. Még akkor sem, ha tőlünk nyugatra a magyar fizetések négy-ötszörösét is megkeresheti egy kezdő szakorvos, egy tapasztalt pedig még ennél is többet. A magyar egészségügy, az azt alakító mindenkori politika talán legsúlyosabb kritikája, hogy ennek ellenére 2005 óta több mint 17 ezer orvos és ápoló kérte ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges igazolást. Igaz, azt nem tudni, hogy közülük jelenleg mennyien dolgoznak a határokon túl, ám az biztos, hogy például a speciális orvosi területeken egyre komolyabb az orvoshiány. De még az olyan „hétköznapi” orvosszakmában is, amilyen a sebészet, egyre nagyobb a gond. Olyannyira, hogy a szakmai kollégium sebészeti tagozatának elnöke, Oláh Attila nemrég azt mondta: ha nem lesz nagyon rövid időn belül gyökeres reform az egészségügyben, tényleg nem lesz, aki ellássa a betegeket.

A Nemzeti Étkeztető példájával élve: hiába festjük ki a konyhát, és veszünk új edényeket, ha nem lesz, aki megfőzze az ételt, előbb-utóbb mindannyian éhen halunk.

Hirdetés

Kiemelt

Csehország rendőröket küld Magyarországra

A cseh kormány döntésével támogatását adta Milan Chovanec cseh belügyminiszter erről szóló múlt heti javaslatához.

Poszt-trauma

Csak, hogy a bajor belügyminiszter is megértse

„Nem fogtok nyugodtan aludni a házaitokban”.

Kapocs Nizza és München között: csemege összeesküvés elmélethez

Egy német újságíró mind a két helyszínen videón rögzítette a véres eseményeket.

Gyurcsány anyósa jelentett

Most meg kéne lepődnünk?

Az albánok beárazták Thomas Dollt

Nem dicsérhetjük a magyar futballistákat sem, méltatlan volt a Fradi-mezhez a szerdai produkció.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!