A doppingot joggal hasonlítják a droghoz. Az a különbség, hogy utóbbi az egész modern társadalom, előbbi csupán az egyik alegység, a sport fekélye. Olykor persze a kettő együtt fertőz, ahogy azt a kokainhasználaton (is) ért magyar sportolók esetében láthattuk. A lényeg persze a működési mechanizmusukban, alvilági módszereikben rejlik, még ha az emberi eszményt megtestesítő sportolókra gondolva idegenkedünk is hasonló kitételektől. Magányos elkövető, aki Robinson módjára egyedül, önállóan kitalálja, megtermeli, használja és élvezi az „anyag” hatását, sem a kábító-, sem a tiltott teljesítményfokozó szerek piacán nincs. A drogoshoz hasonlóan a doppingoló sportoló is egyszerre megtévelyedett ember és áldozat. Arról nem is szólva, hogy ma már az ellenőrök megtévesztésére ugyanúgy léteznek dizájner doppingszerek, mint dizájner drogok.
Összpontosítsunk mégis a sportolóra mint a rendszer kirakatban álló alanyára. Amikor egy sportoló már-már emberfeletti teljesítményét, sikerét méltatjuk, rendre elhangzik, hogy az illető mögött egész „team”, avagy stáb áll, amibe az edző mellett az edzőpartner, az orvos, a gyúró, a dietetikus, a menedzser és még ki tudja, ki más is beletartozik. Ám ha valaki lebukik a doppingellenőrzésen, az illető mindig egyedül viszi el a balhét, mert akkor a stáb átalakul anonim hálózattá, amely természetesen nem vállalja a felelősséget, mert a karavánnak haladni kell, a doppingnak mint hatalmas piacnak pedig profitot termelni. Ebben az óriási üzletben egy-egy csúcsteljesítményt produkáló sportoló nagyjából azt a szerepet tölti be, mint a Forma–1 az autóiparban. Itt kísérletezik ki a legjobb szereket, amelyeket aztán szélesebb tömegeknek lehet teríteni.
Sajnos az is találó megállapítás, hogy a modern sport már nélkülözi a coubertini eszményt, működését üzleti elvek igazgatják. Ennek egyik szegmense a dopping. Jobban belegondolva nem igazán fűződik érdek az egyének lebuktatásához. Szerencsére az erkölcs azért még nem veszett ki teljesen a sportéletből, részben ez hívta létre a doppingellenőrzést. Ám amíg az erre szakosodott szakemberek csupán magasztos erkölcsi igénynek megfelelve végezték a tevékenységüket, alig értek el eredményt. A Nemzetközi Doppingellenes Szövetség (WADA) ma már nem csupán kiváló orvosokkal, vegyészekkel, méregdrága laboratóriumokkal van felfegyverkezve, hanem jogászokkal, sőt hatósági jogkörrel is rendelkező nyomozati szervvel is. Létezik például a „vádalku” intézménye, annak a rajtakapott sportolónak, aki hajlandó „dalolni”, kitől, mit, hogyan és mennyiért szerzett be, harmadolhatják a büntetését. Más kérdés, hogy a fentebb említett okokból ezzel ritkán élnek a sportolók, netán az edzőik.
A negyedik főbűn, az irigység „szerencsére” itt is igazgatja az emberi kapcsolatokat. A nagy botrányok hátterében rendre egy-egy sértett ember áll, aki kiszivárogtat titkos információkat.
Ez váltotta ki a 2000-es években az Egyesült Államokban a BALCO-ügyet, amelybe a többszörös olimpiai bajnok Marion Jones is belebukott. A kegyvesztett korábbi edző, Trevor Graham árulta el, hogy számos amerikai atléta, köztük Marion Jones, a külön a sportolók igényeinek megfelelően kifejlesztett, THG nevű szintetikus szteroidnak köszönhetően ért el látványos eredményeket. Ez az ügy azonban megmaradt egyszeri, elszigetelt esetnek, mert akkor még nem állt fenn a doppingellenőrzés mai rendszere. Igaz, jelentős lökést adott ahhoz, hogy a WADA gittegyletből professzionális szervezetté alakuljon.
Biológiai útlevél program
A doppingellenőrzés egyik új irányáról sajnos hazai eset alapján is kaptunk ízelítőt. Áprilisban jelentették be, hogy a kajakos Dudás Miklós szintetikus tesztoszteront használt – dacára annak, hogy akárhányszor vizsgálták, a mért mennyiség rendre a határérték alatt maradt. Hogy ez miként történhet? Példának okáért a tesztoszteronszint egyénenként jelentős eltérést mutat. Több mintából az adott sportoló személyére jellemző képet állítanak fel, ami már a kisebb, de így is gyanús ingadozásokat képes kimutatni. Ezt a vizsgálati módszert nevezik biológiai útlevél programnak. A doppingellenőrzésnek jelenleg egy jelentős feltáratlan területe van: a növekedési hormon. Az elmúlt években ennek használatát csupán a beadagolástól számított egy-két órán belül tudták kimutatni. Ma már ez a határidő egy-két nap, illetve a fehérjeszintre gyakorolt hatását vizsgálva akár három hét. Ez persze még mindig kevés. A WADA ezért olyan rendelkezést is hozott, hogy az olimpiai faluban és helyszíneken tilos bármilyen injekciós tű használata.
A dopping frontján az elmúlt hetek-hónapok hírei két szálon futottak. Az egyik vezető téma az orosz sportolók központilag támogatott doppingolása, a másik a pekingi és londoni minták újravizsgálásának megdöbbentő eredménye. Az csak a közelmúltban vált ismertté, hogy a kettő nagyon is szoros összefüggésben van egymással.
Kezdjük talán az utóbbival! A négy évvel ezelőtti londoni játékokra nagy erőkkel készült a WADA, ehhez képest kudarcként könyvelhette el, hogy az olimpia idején, a helyszínen levett 6250 minta közül csupán 13 bizonyult pozitívnak, ami a szokásos egy-két százalékos találati aránytól is messze elmaradt; a doppinggal élő olimpikonok arányát pedig 30 százalékra becsülték. Az újravizsgálás átütő sikert hozott: 454 pekingi, valamint 250 londoni – szigorúan – érmes sportoló levett vizeletét analizálták újra célirányosan, s 31, illetve 23, összesen tehát 54 esetben mutatták ki tiltott szer használatát, ami 7,67 százalékos arány. Hasonló „sikert” hozott már tavaly a houstoni súlyemelő-világbajnokság is, ahol 200 mintából 24 hozott pozitív eredményt, itt a találati arány 12 százalék.
A szálak Oroszországba vezetnek, közelebbről a szocsi olimpiáig nyúlnak vissza. Az orosz sportolók rendkívüli szereplése már azon melegében sokaknak gyanússá vált, Oroszország 13 arannyal (valamint 11 ezüsttel és 9 bronzzal) az éremtábla élén végzett, ami a négy évvel korábbi, vancouveri mérleghez (3-5-7) képest hatalmas előrelépés. Az oroszok olyan sportágakban is taroltak, amelyek nem kimondottan az ő vadászmezejük, így például – mindenekelőtt a honosított, születése szerint koreai Viktor Ahn révén – rövidpályás gyorskorcsolyában, valamint sífutásban. A legnagyobb presztízsű, tradicionális sífutószámot, a férfiak 50 kilométeres versenyét az az Alekszandr Legkov nyerte, aki se előtte, se utána nemhogy téli olimpián, de még világbajnokságon sem győzött.
A botrány szele még az olimpia évében, 2014 decemberében elérte Oroszországot. Az ARD tévétársaság Eltitkolt dopping – így készülnek az orosz győztesek című dokumentumfilmje kavarta fel az indulatokat. (Fontos körülmény, hogy a német közszolgálati csatorna készítette s tűzte műsorára a filmet, nem pedig egy szenzációhajhász kereskedelmi állomás.) A filmben bemutatott számos, titokban rögzített kép- és hangfelvétel hivatott azt bizonyítani, hogy Oroszországban államilag támogatott doppingrendszer működik, kiegészülve a pozitív tesztek eltussolásával.
Persze a német újságírók témaérzékenysége, ügybuzgalma és oknyomozása önmagában nem érte volna el a kívánt hatást. Ismét sértett emberek segítségére volt szükség. Julija Ruszanova – és férje-edzője, Vitalij Sztyepanov – joggal sérelmezhette, hogy az orosz rendszer az atlétanőt nem mentette meg, Ruszanovát 2013-ban két évre eltiltották. Bosszúból kipakoltak. Aminek nem csupán az említett film a gyümölcse: Ruszanova a kollektíven felfüggesztett orosz atléták közül elsőként kapott zöld jelzést, hogy semleges versenyzőként indulhat a riói játékokon…
A dokumentumfilm nyomán megkezdődött a nyomozás. Igen, a nyomozás, ugyanis a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség, észlelve az ügy súlyát, 2015-ben egy külön erre szakosodott egységet hozott létre, természetesen az anyagi mellett a megfelelő jogi feltételeket is megteremtve. Alapvetően két irányban kutakodtak. Egyrészt Ruszanova vallomása alapján orosz atléták egész sorát kapták rajta, ami egészen odáig vezetett, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség 2015 novemberében felfüggesztette az orosz tagszervezetét, ami azzal a súlyos következménnyel jár, hogy az orosz atléták – legalábbis egységesen, csapatként – nem vehetnek részt a közelgő nyári olimpián.
A moszkvai laboratórium volt a másik célpont, amely a szocsi olimpián is végezte a minták ellenőrzését. E fronton is sikerült szövetségest találni. Grigorij Rodcsenko, a laboratórium igazgatója 2015 végén – mondjuk így – megtört, s beismerte, hogy manipulálták a mintákat, amelyek közül 1417-et saját kezűleg semmisített meg. Már akkor figyelemre méltó volt, hogy a WADA a The New York Timesban megjelent írásra alapozva hozta nyilvánosságra a bejelentését.
A történtek után cseppet sem meglepő, hogy Rodcsenko idén májusban családostul Oroszországból az Egyesült Államokba szökött. Amire jó oka volt azután, hogy februárban két korábbi munkatársa váratlanul elhunyt… Nem titok: a menekültstátus fejében látja el információkkal a WADA-t, ennek köszönhető a fentebb említett tömeges lebuktatás. Rodcsenko valóságos krimivel, sőt kémsztorival is szolgált, feltárta, hogy Szocsiban miképpen hamisították meg az orosz mintákat. A laboratórium egyik falát, ott, ahol nem pásztázta a biztonsági kamera, átfúrták, azon keresztül adták át ismeretlen – feltételezése szerint titkosszolgálati – embereknek az orosz sportolók vizeletét tartalmazó, svájci gyártmányú, többszörös biztonsági zárral ellátott, sérülésmentesen felbonthatatlannak hitt üvegeket. S láss csodát, a flakonokat néhány óra múlva sértetlenül, felnyitva kapták vissza. Azokat gondosan kitisztították, és az érintett sportolóktól korábban, „tiszta állapotban” levett vizelettel töltötték fel újra, s küldték vizsgálatra. Az analízisbe ezek után nem lehetett belekötni.
Az orosz sportélet beleremegett a botrányba, de az ügy lökéshullámai ennél messzebbre vezetnek, miként arra a pekingi és londoni minták újravizsgálása is rámutat. Kiugró esetként momentán például ott tartunk, hogy a londoni olimpia női 1500 méteres síkfutás döntője első hat helyezettjének eredményét utólag megsemmisítették, az érmeket másoknak nem is adják át. Ez már tényleg a sport, az olimpiai eszme megcsúfolása.
Általános vélemény, hogy a doppingellenőrzés másfél-kétéves „szakmai” hátránnyal követi a doppingolókat. Ezt a lemaradást egyetlen szert – igaz, talán a legjobbat, egyben legdrágábbat –, a növekedési hormont leszámítva teljesen sikerült ledolgozni. A vér oxigénszállító képességét és így az állóképességet javító EPO-t, valamint az izomtömeg és ezáltal az erőkifejtés nagyságát növelő különböző anabolikus szteroidokat ma már lényegében nincs értelme használni, olyan nagy a rajtavesztés kockázata.
S minden megtévedt sportoló feje fölött ott lebeg pallosként a „szerújrafelvétel” lehetősége. Tíz év alatt rengeteget fejlődhet a laboratóriumi analitika; ha fennáll a gyanú, s kerül terhelő információ, a mintákat újravizsgálhatják. Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport vezetője találóan fogalmazott úgy egy háttérbeszélgetés alkalmával, szurkoljunk tiszta szívből, adjuk át magunkat az élménynek, éljük át a diadal mámorát olimpiai bajnokaink győzelmeikor, ám legyünk óvatosak, a pezsgőbontással várjunk tíz évet.
Nem tiszta ügy
Az elmúlt hetekben a magyar sportot is megrázta egy krimibe illő eset. Egy hónappal az olimpia előtt a Magyar Kajak-kenu Szövetség bejelentette, hogy a riói csapat egyik tagja fennakadt a doppingellenőrzésen. Egy héttel később, az úgynevezett B próba eredményének ismeretében azt is nyilvánosságra hozták, hogy Dombvári Bence vizeletében mutattak ki tiltott teljesítményfokozót. További két nap elteltével a megtört, az ideg-összeroppanás szélére jutott kajakos azzal állt elő, hogy rendőrségi feljelentést tett az ügyben.
Nézzük a tényeket! Dombvári Bencét az elmúlt évben tucatnyi alkalommal – no nem 45-ször, ahogy az a sajtóban tévesen megjelent – ellenőrizték. A kajakos május közepén, a duisburgi pótkvalifikációs világkupán K-1 1000 és – Hufnágel Tiborral – K-2 1000 méteren is olimpiai kvótát szerzett, hatalmas szolgálatot téve az egész sportágnak, hiszen az indulási jog nem névre szól. A versenyen a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség megbízásából elvégzett doppingellenőrzés negatív eredményt hozott – csakúgy, mint korábban az összes többi.
Ezek után nem egészen négy hét múlva a második olimpiai válogatón – amelyen Dombvári egyesben, kettesben és négyesben is győzött, immár a maga riói részvételét biztosítva – levett mintájából sztanozololt mutattak ki. Azt a szert, amellyel 1988-ban Ben Johnson, valamint két magyar súlyemelő, Szanyi Andor és Csengeri Kálmán is lebukott. A sztanozolol amellett, hogy „ósdi” anyag, hatását csak kúraszerűen fejti ki, bolond, aki nem egészen négy hét alatt vár el tőle javulást. Arról nem is szólva, idei formájában Dombvári „fél kézzel” is kiemelkedik a magyar mezőnyből, nem érte meg kockáztatnia.
Azt tehát kizárhatjuk, hogy a kajakos szándékosan sztanozololt szedett volna be. Logikailag két lehetőség marad. Vagy rábeszélte valamelyik „jóakarója”, hogy szedjen be egy „bombaszert”, ami a szerencsétlenségére sztanozolollal volt fertőzve – a teljesítményfokozók, táplálékkiegészítők piacán ez nem ritkaság –, vagy szándékosan megmérgezték. Természetesen valamelyik hazai vetélytársa közreműködésével. Utóbbi változat talán több is, mint elméleti lehetőség: futótűzként terjed kajak-kenus berkekben. Ettől persze lehet csupán szándékosan gerjesztett pletyka, de jelzésértékű, hogy érdeklődésünkre Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport vezetője sem zárta ki ennek a lehetőségét.
Azt se hallgassuk el, talán nem véletlen, hogy éppen Dombvári járt így. Nem volt könnyű gyerekkora, sportoló létére kerülgeti a szenvedélybetegség, tavaly tavasszal kokainhasználat miatt – ami versenyidőszakon kívül nem dopping-, csupán fegyelmi vétség – felfüggesztette a versenyzési jogát a szövetség, emiatt nem szerepelhetett a tavalyi világbajnokságon. Ezért ellenőrizték szinte heti gyakorisággal, igaz, többnyire csak drogteszten kellett átesnie. A felelőtlen viselkedés tehát nem idegen tőle, ez okozhatta a vesztét is, még ha olimpiai éremesélyesként erre nem is szolgált rá. Afelől is lehetnek kétségeink, hogy a nyomozás eredményre vezet-e, mert bár megnyugvást hozhatna – nem csak Dombvárinak –, újabb botrányra senkinek sincs szüksége.
Mentés