Vércsetekintete minap feltűnt a tévében, amikor Móricz Úri muri-beli monológját követően Major Tamás az „s” és „sz” betűinek hibáját elemezte a Ki mit tud? első fordulójában. Feszült szigorral figyelte a zsűri elnökének nyájas elemzését, miszerint ez országos beszédhiba. Jó ösztönű diplomáciával nem szólt közbe a leányka: Mester, én nem betűket ejtek, hanem hangokat! Amit a „javuló betűit” dicsérő tekintélynek a következő fordulóban ismételhetett volna, midőn Dorottya vágyakkal sistergő panaszát villanásnyi színházzá emelte. Ám adás után azt mondta Majornak: „Nem hagyom magam!”
És Kubik Anna nem hagyta magát, de a közönség sem, mert a döntőbe juttatta. S azon az 1977-es nyáron korábbi két sikertelen próbálkozás után a Színművészeti Főiskolára került Kazimir Károly osztályába, s jó mestere lett Iglódi István is. Angoltanárságát pártolták szülei, de Anikójuk nem engedett. A bakonyaljai Ősi szülöttének ugyan mi sugallta elszántságát a krudélis mesterségre? Az önmutogatás óhaja? Semmiképp. Hogy szülei műkedvelő színjátszóként a Sárga csikót játszották? Bátorításnak is kevés. A faluszélen, mezőn, pajtásaival való játékkedv – talán lélekindító sugallattal szolgálhatott. A templomi áhítat? Mert az Isten háza Ősiben különb neki, mint a Notre-Dame. S hogy Jókai, Móricz, Szabó Magda művei mellett a világirodalom remekei hetente érkeztek a könyvtárból – a kisiskolás képzelete gyúlt fel! És maga is mesét írt az elrabolt Napról, aztán Télkirály uralmáról és a Tűzről, amit a gonosz varázsló elrabolt a néptől. Avagy az időn átlengve megérintette Petőfi széllel bélelt köpönyege, amikor vándorszínészekhez igyekezvén Pápáról Somogyba gyalogolt ezen a tájon?
Első tanítónője, Bereczky Gáborné, aki félszáz év múltán is fáklyás hevülettel emlékezett a kicsi Annára, amint Baradlayné hazahívó szavait mondta. Aztán poézisünk gyönyörű árama, Petőfi, Ady, József Attila… – és Sinka István! Akinek vers-vadlibái Kubik Anna mostani pódiumi estjein is oly szárnyalóan sóvárogják az otthoni tájat. Megannyi ihlet sugallatos kényszerében mondott istenhozzádot a szülői háznak, hogy nem csepűrágóként, de akár cigánykereket hányva is sorsos értelmét keresse színészi létének.
A hivatás értelme, a nemzeti szolgálat, mondom, melyre Gellért Endre, Nádasdy Kálmán szellemének kimúlásával (kimulasztásával) a főiskola-egyetem programosan nem óhajt alapozni.
A Nemzeti történetéről, hivatásáról egy szó se hangzott el a főiskolán. Hogy magyarok élnek a határon túl, s hogy nemzeti dráma nemcsak Pesten és Budán termik, hanem a határon túl is, arra a Várszínházban Zilahy Lajos darabja, a Fatornyok előadásában döbbent, melynek elegáns, zsabós blúzos szép narrátoraként kommentálta a történelmi és színpadi eseményeket (1982). Utólag is szenvedte, hogy trianoni szétszaggatottságunkról diákjait sem méltóztatta tudósítani a Vas utcai műintézmény, ám mindenféle teÓriák és teÓriások elébb-utóbb buknak, mert az élet a Feladatra ébreszti művelőjét. Az Advent a Hargitán bemutatójával (1986. január 2.) így omlott alá a kádári–aczéli nemzetiségi politika, s némi zavar mutatkozott az internacionális teÓriások szektájában is. Mert a közönség esténként tüntetéserejű tapszuhatagokkal szavazott a szögesdrót mögött élő honfitársak szabadságára. Amikor Sütő András Árvai Réka négyszerepes alakítójáról kérdezte a rendezőt, Sík Ferenc azonnal rávágta: Kubik! – én féltően opponáltam. Ekkora terhet? Kísértő veszély a bukásra! Sütő rám pillogott, s talán Tamásira gondolt, aki nyilatkozta: az ő darabjainak jobb helye van Kolozsvárott, mint a Nemzetiben. Eleddig Sütő is mondhatta, mert a Káin és Ábel bemutatóját követően Cserhalmi György kiszállt az előadásból, a rendező Marton Endrét pedig leváltották igazgatói posztjáról (1978 tavaszán). Aztán következett A szuzai menyegző, mely már az újabb váltás forgatagában hamarost eltűnt (1981. tavasz). S most egy pályán induló tehetség roppanjon a feladatba? Sík nem érvelt; „Ancsa bírja, és meglátod, András, a darabnak sikere lesz!”.
És Ancsa nem hagyta magát. 1985 őszén ámultam a próbákon: alázat, mélység, igény, s ha kellett, még Sík Ferencet is rendezte. A két drága öreg legény, Sinkovits Imre és Agárdy Gábor hökkenete valósággal szerelmetessé szépült, ahogy a Rékákba és az Ügybe hevülten Anna dolgozott. Lám, győzi a mélységet és a magasságot! A jégvilágból tehetségével, lélek-leheletével életre támasztja szerepét, miként Árvai Réka a jégbe fagyott Gábort (Funtek Frigyes, majd Bubik István). Ahogy Kubik Anna szerepépítkezését figyeltem, Magyar Elektrája (1984) tűnt elém: micsoda szenvedély hullámzott s tetőzött akarásában, hogy a bűntől megtisztítsa a palotát! Ahogy hordta a köveket a Bornemisza-előadásban, úgy mondatonként, jelenetenként szerepekké építette az Árvaiak drámáját.
S micsoda színház a színházban játék, amikor özvegy Árvai Borbálává változva ki-kidugja fejét a játékból, s Rékaként igazgatja szerelmesét a helyes szavakra, gesztusokra. Múlt és jelen idő váltakozik, ahogyan beszélek róla, mert alakítását s az előadást kétszáz este közönségének sok ezer nézője ma sem feledheti. Akkor már sejtettük, de ma sem rendszerváltó kutatás tárgya, mégis bizonyos: az Advent előadása kényszerítőleg terelte jobb belátásra a pártvezetést, és szívós némasággal szervezte a majdani tüntetést a Hősök terén. S a közügyivé emelkedett esemény esténként Kubik Anna ünnepét is jelentette. Benne igazolódott a Nemzeti hivatása, amelyet Németh Antal máig érvényesen megfogalmazott: „…túllépve az öncélú teatralitást, az önmagát kellető rivalda fényéből igyekezzék a magyarság számára az önmagára találás útjait megvilágítani.”
Egykor Jászai Elektra szerepével járta az ország színházait, s gyűltek a koszorúk. Mára elhervadt a koszorúzási kedv; élők éltetése helyett jobbára a holtak halmait ékesítjük. Keserves történet Kubik Annának, s örök sajogás nekem is, hogy kétszáz Réka-játékát nem folytatta, nem folytathatta; és Sepsiszentgyörgytől Párizsig és Szabadkától Pozsonyig az Advent-járások ünnepeltje nem lehetett. Ady beszél „Az én sok utú életem”-ről (Az életem kertje), s Kubik Anna is mondhatta, mondhatja sorsos költőjével: „Az én kertem mások prédája.” Mert a színész léte annyiféle hajlandóság prédája is. Mégis, védeni muszáj az alkotói szuverenitást és az igényes munkát.
Előttem egy levél másolata, Bubik István adta egykoron: ifjak memoranduma az igazgatósághoz 1987-ből. Nyugtalanságában Kubik Anna Bubikkal szervezte, mely az igényesség jegyében nemzedékének fölfelé tekintő petíciója. Félszázada Latinovits mondta Kecskeméten: vidékre kell menekülni, mert Pesten már a gyűlölet sem tartja egybe a színházi életet.
Kubik Anna áhítatos szigorúságban él és dolgozik, melyben a Játék komolysága és a zimankós idő összetartozik. Júliától Johannáig, s tovább: száznál is több színpadi szerep galériáját nem soroljuk, de hüledezve észleljük, mint tűnnek elő a hiányszerepek. Hogy Klütaimnésztrától az Oszlopos Simeon Vincénéjéig emberi természetünk rettenet voltának változataiból mi mindent nem játszott el. S az, aki úgy ismeri Németh László Iszonyát s más regényeit, kedves írójának egyetlen darabjában sem játszhatott színpadon.
A prédaság: a hivatalos irat szerint a Tiszták Azalais-át egyeztetés okán nem alakíthatta, mert a Várban szovjet darabot hitelesíteni volt rá szükség, így Illyés-dráma-szerepet soha nem játszott. S aki Karnyónéként epedezett, és a Liliom Muskátnéját a Liget királynéjává avatta, vagy Molnár Színésznőjeként (Testőr) virtuózan komédiázott Selmeczi Rolanddal Sopronban, az Páskándi Géza abszurdoid színházába nem jutott be. Nagy család, a régi Nemzeti kivételesei fogadták lányuknak: Sinkovits, Agárdy, Lukács Margit, Kállai. Utóbbi gyakorta legyintett: színészproletárok korába jutottunk. Vagyis: egyéniség helyett végrehajtó marionettemberekre van szükség. Aki nem kérdez és nem gondolkodik, hanem utasításra mozog és végrehajt, így formátuma híján szerepet sem követel. Kubik Anna gondolkodik és kérdez, mert műveltsége, igénye szólítja, ami olyik rendezőt zavarja; aki földszintesen látja a teátrum plafonját, de odafönn is a maga freskóját vizionálja.
„Sz” mint színház, „sz” mint szigor, és „sz” mint szeretet – immár pontosan és messzehangzóan ejti és gyakorolja. Csoóri Sándor Látomás fényes nappal című versének „másik ország”-ot idéző képét sistergő-titokzatos suttogással mondta a költő temetésének estjén. Úgy vélem, hogy ebben az álmodott-vágyott hazában Kubik Anna egy másik színházat is álmodik. Szerepeket soha, de színházat igen. A színész, aki idegrendszerét, életét sorsává avatja esténként, elvárhatja például, hogy a gazdasági igazgató ne fogadóórában és paragrafusokban diktálja az életet, s legalább a bemutatón szíveskedjen megjelenni. Avagy a nagyhangú színész társ próbán két jelenet között az óidőket fényezi. Dali tempó különösen, ha a művész úr a Központi Bizottság tagja volt. Mert a színház csak úgy működik lélek szerint, ha egy-egy előadás közösséggé forraszt műszakot, színészt, rendezőt. A színház ugyanis léleképítő hatalom még a próba idején is, amikor az áramkör épül, amely majd a közönség szívkörébe is iktatható. Ilyenképpen Rickl Máriája monumentalitásában is a hétköznapi esendőségben mutatta erejét (Régimódi történet). S ha hiteles a munka, a színház a társadalom légsúlymérőjévé válhat – ahogyan Lorca mondja.
Tolnay Klári szerepét alakította legutóbb Falusi Márton Szélfútta levél című, Csikos Sándor rendezte, Mensáros Lászlót idéző debreceni dokumentumjátékában. Példának is igazolta, a játék súlya nem sorokban és oldalakban mérhető, hanem ügyek szolgálatában. „Katyizó” dúdolásával groteszkké is hangolt színi villanásában a mintaművészt láttam. Egy beszélgetésünk alkalmával Klárika azt mondta: sok tehetséges színésszel találkozott, aki jól, ügyesen játszik színpadon s alakítja szerepét, de kevesen vannak, akik a színészet égi hivatását is megértik és élik. Kubik Anna a kevesek közül való. Magánemberi próbatételeit, szenvedéseit is ezért tudta túlélni. A Kegyelem ereje is segítette, amikor Gizellaként gyermekét siratta Ratkó József István-drámájában; jelenetnyi gyászmonológja az előadás gyémánttengelyévé emelkedett.
Kubik Anna nem hajszolja a feladatokat; nem hagyja magát; csacsogó tévéműsorokban nem vendégeskedik, és nem viselheti a bulvárt. Uszadékos életünkben szemben az árral… A tét: Nagy László reményében emberi arcunkat megőrizni, s erre ébreszteni az újabb nemzedéket is. Igen, szemben az árral, hogy színészként is emberi hivatását gyakorolja. Virág lányát szerető melegségben nevelve – és a fiatalokat az irodalom, a vers értésére. Évtizedeken át nem volt bátorsága pódiumra lépni verssel, s aztán Bubik bátorította: az is színház! Sorsunk idegrendszerébe vágó szolgálat Adyval mondani: „Még az álmokat se hazudni. / Mégis víg hitet adni másnak” (Jóság síró vágya). Pilinszky, Tóth Árpád, Weöres, Gyurkovics, Nagy Gáspár, és annyi huszadik századi lélekkrónikásunkat szólítva – de csak megélt-megszenvedett versekkel a pódiumra!
Az örömöt felismerni és elviselni embernövesztő feladat. Nyaranként a csíkcsomortáni táborban avval az elszánással dolgozik, hogy egy fiatal nemzedék ép lélekkel és elmével győzze lépteit a tajtékos világban. Mintakollektivitások társadalmát építeni minőségi erő, ahogyan Németh László álmodta. Minap egykori fehérvári Teleki Blanká-s osztálytársnőit szervezte, hogy otthonba kényszerült nagybeteg fizikatanárukat váltva látogassák. Színház és élet: Árvai Réka imája visszhangzik az időből: Uram, készületlenek vagyunk a Jóra! Igen, a Jóra készíteni a lelkeket – hivatás.
Gyökér és vadvirág. A minap sugározták a Tamási Áron írásából (1988-ban) készült tévéfilmet, melyben Tézit, a bűverejű leányt alakította. Vízkereszti poétikus sóhajtás a novella, hasonlóképp a játék is. A veszprémi tévéfesztivál legjobbjaként díjazták alakítását. Fut az idő, s nem fárad el, írja Tamási, de mi olykor megfáradunk, s megpihenünk. Talán azért is, hogy ámuljuk a Teremtő titkát és csodáját. Most például azt, hogy midőn a Csillag a Három Királyokat a kisded jászolához vezette, egykor a vízkereszti hír a gyászba borult országot érte. Ősiben csomagoltak, főként a bányászok, mert szervezték is, hogy a munkások eleje nyugaton boldoguljon. A Kubik család is két lányával készült, mert egykor Ignác nagyapó is évtizedet dolgozott az Óperenciás-tengeren túl. A teherautó előállott, amikor a várandós édesanya közölte: „Maradunk! Nem szállunk fel a teherautóra!” És maradtak, és a hóhullás függönyözte Bakony felől bölcső tűnt fel az ég peremén. „A hétköznapok jönnek, mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillagai alatt.” (Pilinszky János)