Az utolsó dolog, ami a halakat érdekli, az a víz. Valahogy így vagyunk a minket körülvevő térrel is. Az épített környezettel életünk minden másodpercében kölcsönhatásba kerülünk, mégis meglepően keveset foglalkozunk vele. Mi a város? Mit jelent a lakóhely, az ismerős utcák látványa, milyen érzést keltenek a megszokott fények, illatok? Légi felvételeken rálátni a település összefüggéseire, a megtervezettségre, de egy beszélgetés során csakhamar kiderül, hogy a fejünkben lévő szubjektív térkép alapján mesélünk a helyről, ahol élünk.
– Eleinte csak a környéken bringázhattunk: a nagyutcán (Vörös Hadsereg) és a kisutcán (Rákóczi) meg a közökben és a tóparton. Később a temető, a romtemplom, a Vöröspince környékét is bejártuk. Megvoltak a kedvenc helyek, a fal az Óvoda közben, amelynek a tetején órákig lehetett ücsörögni, a szederfa a Petőfi közben, a gólyás ház a Hunyadiban… Aztán jött a viadukt, az Iharos, a Nyaki. Felfedeztük az egész falut. Magunknak. És fogalmunk sem volt arról, hogy éppen az úgynevezett helyidentitásunkat növesztjük – rajzolja fel saját, szubjektív térképét szülőhelyéről Tótpál Judit építész, a Biatorbágyi Értéktár Bizottság (ÉTB) elnöke.
– Manapság autóval szállítjuk a gyerekeket az iskolába, és délutánonként sem csatangolhatnak csak úgy, tudjuk, miért. Kapcsolatunk a lakóhelyünkkel és a városi közösségi terekkel érintőleges. Pedig érzékszerveink sétasebességre vannak berendezkedve – ilyen tempó mellett lehet a környezetet egészében és részleteiben is átlátni, megismerni. Felfedezni kisebb rejtett jeleket, melyek a hely szelleméről tanúskodnak. Ezek az izgalmas részletek kelthetik fel bennünk a kíváncsiságot a város múltja iránt.
Az épített környezeti nevelés szóösszetétel egyelőre még az újdonság erejével hat itthon, legjellemzőbb formája, a szakmúzeumhoz (várostörténeti, helytörténeti, építészeti gyűjteményhez) kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozás is kevesekhez talál utat. Az iskolában a rajz és vizuális kultúra, a művészettörténet- és a technikaórákon kerülhet szóba a téma, miközben bármelyik tantárgyhoz kapcsolódhatna – ennek az idő szorításán túl csak a pedagógus felkészültsége és képzelőereje szabhat határt.
Ugyanakkor egyre több az olyan kezdeményezés, mely kilépve a négy fal közül hozzájárul, hogy a résztvevők városismereti séták vagy vetélkedők alkalmával új szempontok alapján figyeljék meg és elemezzék környezetüket. Miért van erre szükség? Dúll Andrea környezetpszichológus szerint a fizikai környezet azonosságtudatunk, személyiségünk szerves részévé válik, életünk kedves helyei az ismerősség, az odatartozás érzése révén a túlélésben is nélkülözhetetlenek. További nyereség, hogy akik sajátjuknak érzik környezetüket, azok a tapasztalat szerint tevékenyen részt is vesznek annak formálásában.
Biatorbágyon a város összes negyedikes osztálya – évenként csaknem kétszáz diák – a Fedezzük fel Biatorbágyot! című program keretében sétálva, beszélgetve, elemezve és alkotva ismeri meg lakóhelyét az iskolai projektnapokon.
A program kialakításához hozzájárultak Cseh András építész kutatási eredményei és az általa vezetett győri építőtáborban szerzett tapasztalatok. S hogy nem elszórt kezdeményezésekről van csupán szó, mutatja, hogy országszerte folyamatosan nő a vizuális kultúra fejlesztését célzó kezdeményezések száma. A KultúrAktív Egyesület és a Magyar Építészkamara éppen ezeket az egymástól elszigetelten létező szakmai programokat összefogva szervezett konferenciát a közelmúltban Pécsett. A KultúrAktív Egyesület néhány éve indította útjára a Tiéd a város című ismeretterjesztő könyvsorozatot, mely bemutatja a gyerekeknek Egert, Paksot, Pécset, Sepsiszentgyörgyöt, Brassót, a budapesti zsidó negyedet és Ferencvárost.
A Fedezzük fel Biatorbágyot! című program egyik eredménye a sorozat következő darabja: Tóth Eszter és Tótpál Judit Biatorbágy gyerekeknek című, hamarosan megjelenő kötete. A címzett szó szerint értendő: az előkészületi munkákba bevonták a helyi kisiskolásokat, hogy az ő szempontjaik, városképük is minél hitelesebben tükröződjék a kiadványban.
– A Fedezzük fel Biatorbágyot! program három, párhuzamosan megjelenő igényre reagálva született meg – mondja Tótpál Judit a kezdeményezés hátteréről.
– Az első: a nemzeti értékekről szóló törvény, mely minden település számára felkínálja a helyi értéktár létrehozásának lehetőségét. A települési vagy tájegységi értéktárak a megyei, azok pedig az országos értéktárba delegálják a számukra fontos értékeket – a piramis csúcsán a Hungarikumok Gyűjteménye található. Alulról építkező rendszerről van tehát szó, a törvényalkotó elképzelése szerint a helyi értékek virtuális kincsestárát maguk a városlakók töltik fel. Megfelelő érdeklődés hiányában azonban hogyan tudna alulról építkezni az értéktármozgalom? Úgy gondoltuk, hogy a gyerekek felé fordulással, majd rajtuk keresztül a családok megszólításával mégiscsak lehetőség adódik a szemléletformálásra és a társadalom érzékenyítésére.
A második, hogy a Magyar Építészkamarának köszönhetően az építészeti kompetenciák 2013-ban bekerültek a Nemzeti alaptantervbe, a kerettantervekbe és a vizuális kultúra című tantárgyba, ezzel pedig a térbeliség tanításának igénye összekapcsolhatóvá vált a helyi értékőrző, értékfigyelő munkánkkal. Hiszen nagyon nehéz volna további óraszám-növekedéssel lehetőséget teremteni a téma körüljárására! Ezért mi az iskolai projektnapokon fedezzük fel Biatorbágyot.
Mindehhez harmadik mozgatórugóként hozzátartozik az a helyi sajátosság, hogy Biatorbágy lakóinak száma az elmúlt 15 évben több mint másfélszeresére emelkedett. A város vezetése – a lakóterület nagyarányú növekedésével és a mobilitás felerősödésével – az identitásépítés lehetőségét is meglátta a programban, amelynek első napján a város történetével és működésével ismerkednek meg a gyerekek. Mitől népszerű ez a program? A tapasztalat szerint az ismerős és biztonságos környezetben a kompetencia érzése érdeklődővé és aktívvá teszi a részvevőket – az élményeken keresztül pedig csak úgy ragad a sok új információ.
A régmúltat idéző történetek éppúgy, mint a közelmúlt tárgyai, eseményei. Az első kocsiút Bián átvezető emlékköveinél vagy a rejtőzködő értékeknél és titkos feliratoknál rendszerint már csak a régi posta előtt álló, ma is használható telefonfülke vált ki nagyobb lelkesedést a gyerekekből, akik mint valami múzeumi tárgyat járják körbe az objektumot, és emelgetik a hallgatót.
A városnéző kirándulás a Városházára vezet, ahol a résztvevők a padlástól a pincéig bejárják az épületet – ez a hetvenes évekből való, modernista ház az üvegfalával amúgy is az átláthatóságot, az egymásra figyelést, a nyitottságot jelképezi. Varga László, Biatorbágy kultúráért felelős alpolgármestere szerint fontos a közügyekben való részvétel megtapasztalása is, ezért nemcsak a Városházáról mesél, de engedi, hogy a jelenlévők gyerekközügyekről tárgyaljanak, érvelve vitatkozzanak és használják a szavazógépet. A Városháza munkatársai az elmúlt időszakban olyan élményszerűen mutatták be munkakörüket, hogy a jól sikerült projektnapok folyományaként a közintézmény januártól nyitott városháza napokat hirdet meg az érdeklődőknek.
– A Fedezzük fel Biatorbágyot! program második napján kimegyünk a természetbe – meséli Tótpál Judit. – A gyerekek már hetekkel a foglalkozások előtt megkapják a vászontarisznyát, amelyet a kirándulásra készülve fel is díszítenek. Tudják, a kincskeresős játékhoz szükségük lesz expedíciós mappára is, melybe rajzolni, jegyzetelni lehet.
A Tétény–Sóskúti-fennsík – az egykori Torbágy-erdő nyugati pereme – geológiailag jelentős helyszín: 5-8 millió évvel ezelőtt itt alakult ki az egyedülálló bennszülött faunával rendelkező Pannon-beltó. A Madárszirt, a Csízgey-árok vagy a Nyakaskő rétegeiben alulról felfelé vizsgálva ma is láthatjuk a mészhomokon heverésző, iszapfaló életmódot folytató tengeri sünök, osztrigák maradványait.
Felfelé haladva kagyló- és csigahéjak, kőmagok kavalkádja jelenik meg, amely jelzi a tenger ide-oda mozgató, sodró hatását. A település „büszkesége” egy fésűkagyló, a Pecten biaensis, amelynek fosszíliája – ahogy az a nevén is látszik – innen került elő először a múlt században, és egy ritka tarisznyarák ollói is megtalálhatók itt. A projektnapok alkalmával bejárjuk a vidéket, kilátópontokról tájékozódunk, majd a gyerekek az erdő alján elhullott fatörzsekből, ágakból menedéket építenek, ahol megpihenhetnek.
Építészként nézve ez a helyfoglalás nagyon izgalmas számomra: örök kérdés, hogy megtalálod-e azt a helyet, ahol az adottságokat kihasználva tudsz tovább építkezni. Mert soha nem a nulláról indulunk, mindig van valami, amit folytatni lehet. Ezekre a helyekre a gyerekek visszajárnak, és a szüleiknek is megmutatják az építményeket.
Más csoportokkal a Füzes-patakhoz sétáltunk, a patakparti jó helyeket térképeztük fel, és különböző áthidalásokat építettünk. Legutóbb PET-palackból készültek úszóművek.
A patakparti sváb tájház volt a főhadiszállásunk, így munka közben az alkotások kipróbálására és szükséges korrekciójára is lehetőség nyílt. Mikor vitorla készült az úszóművekre, és a víz sodrásával épp ellenkező irányba fújt a szél, lényegi döntés született: jobb lesz vitorla nélkül vízre bocsátani az úszóművet. Igazi csapatmunka folyt, a gyerekek egy csoportja a patak felső szakaszán elengedte, lent pedig a többiek kihalászták az úszó alkotmányt.
Az élményekből érdekes tapasztalatok szűrhetők le. Tanárok mesélik, hogy az osztályközösség peremén lévő fiú a városgondnokságon tett látogatáskor komoly elismerésre tett szert társai körében, amikor felült a fűnyíróra, és ügyesen el is vezette azt. A kissé túlkoros srác rögtön látott perspektívát maga előtt, meg is kérdezte, hány éves kortól lehet a gondnokságon elhelyezkedni.
Van aztán az a típus, aki két napig meg sem szólal, de amikor gumicukorból meg hurkapálcából rácsos tartószerkezetet kell létrehozni, akkor hibátlan – precíz és logikusan ismétlődő szerkezet – jön ki a keze alól, miközben az ügyes hozzászólóknak esetleg semmi érzékük az efféle konstruáláshoz. A jóleső fáradtság mellett az elégedettség, bennfentesség érzése is visszatérő: az egész napos kirándulás végén az egyik kisfiú felsóhajtott, hogy milyen jól érzi magát.
Mikor a tanár rákérdezett, miért, mitől, a válasz egészen egyszerű volt: most annyira otthon érzem magamat.