– Professzor úr, ön tanulmányában 1956-ot úgy írja le, mint a lázadások évét. A forradalom és szabadságharc szerepe nekünk, magyaroknak egyértelmű, de szerte a világon milyen drámai változások játszódtak le ugyanebben az évben, milyen fontos nemzetközi eseményeknek lehettünk tanúi?
– Az 1950-es évek közepén a világ nagy része drámai változások előtt állt: a szociális, gazdasági és politikai feszültségek, valamint a folyamatosan növekvő kiábrándultság a háború utáni rendből sajátos elegyet alkotott. A nyugati világot érintő megmozdulások arra vezethetők vissza, hogy elmaradtak a második világháború alatt és után egyes rétegeknek – háborús részvételük kompenzációjaként – beígért társadalmi változások. Mindez az amerikai és dél-afrikai apartheidellenes, illetve a gyarmati mozgalmak táptalaját alkotta. Hruscsov szovjet pártfőtitkár desztalinizálási intézkedései az SZKP XX. kongresszusa után pedig a „népi demokratikus” országokban indítottak el lázadást. Jó tucatnyi nemzetközi eseményt számoltam össze, amelyek 1956-ban megmozgatták a keleti és nyugati világot. Kezdődött januárban a Martin Luther King tiszteletes háza elleni dinamitos robbantással és a szegregációs lépésekkel, folytatódott a független Algériáért folyó felkeléssel, Hruscsov titkos beszédével és megmozdulásokkal a keleti blokkon belül, Ghána kivonulásával a brit birodalomból, a Szuezi-csatorna államosításával, augusztusban a dél-afrikai asszonyok tüntetésével az útlevéltörvény ellen, az amerikai fiatalok lázadásával, a lengyel és magyar válsággal, Fidel Castro kubai partraszállási kísérletével, és lezárult Dél-Afrikában az apartheidellenes Nelson Mandela bírósági felmentésével.
Farmer és rock and roll
– Az ötvenes évek elején a hidegháború kibékíthetetlenül dühöngött az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Amerika egyre gazdagodott, ám mégis voltak olyan mély társadalmi problémák, például a faji megkülönböztetés, amelyek megkérdőjelezték a „szabad világ” vezetőjének szerepét. De idesorolhatnánk a fiatalság sorozatos lázadását is, amely az új zenéhez, a rock and rollhoz kötődött.
– Az Egyesült Államok déli államaiban még mindig a fehérek hegemóniája érvényesült: itt 1876 és 1965 között faji szegregációs, Jim Crow-ról elnevezett törvények voltak érvényben. A törvényre és a szokásjogra épülő faji elkülönülési politika az élet minden területén érvényesült. A déli területek lakossága – dél-afrikai vagy algériai elvbarátaikhoz hasonlóan – hidegháborús elvakultságában jellemző módon a polgárjogok kiterjesztését is a kommunista összeesküvés részének tekintette.
Azzal érveltek, hogy az afroamerikaiak egyenjogúsági követelése része az Amerika lerombolásáért folyó szisztematikus kampánynak, sőt az egyik felsőfokú tanulmányokra jelentkező hölgyet egyenesen a keletnémet Stasi bábjának bélyegezték. A fiatalok lázadása a farmernadrág hordásában és a rock and roll imádatában jelentkezett, amely egyesítette az afroamerikai és a fehér zenei hagyományokat. A koncertek során számos városban zavargásokra került sor, emiatt a hatóságok betiltották a rock and roll koncerteket, sőt elrendelték a megbotránkoztató lemezek eltávolítását a helyi boltokból. Az új zenei irányzat szellemiségét Elvis Aaron Presley fejezte ki legjobban, aki a rock and roll első globális sztárja lett. Első lemeze majdnem egymillió példányban kelt el, s az új stílus viharos gyorsasággal terjedt.
– A keleti blokkban Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak ’56 februárjában az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén tartott beszámolója szokatlan őszinteséggel tárta fel a sztálini évek brutalitását és a személyi kultusz bűnös révületét. Bár a beszédet titkosnak szánták, mégis valóságos szélviharként söpört át a „béketáboron”.
– Hruscsov Sztálin elleni támadása szorult helyzetbe hozta az NDK-t, Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot, mert ezek kormányai nemcsak létüket köszönhették a Szovjetuniónak, de vezetőik korábban túlcsorduló személyes lojalitásukat is demonstrálták Sztálin iránt. Sőt sztálinista módszereket alkalmaztak: a mezőgazdaság kollektivizálását, az üzemek, gyárak, bányák és bankok államosítását, könyörtelen iparosítást, központi tervezést, sajtócenzúrát, az egyházak és a polgári társadalom elleni támadást, a politikai riválisok eltávolítását és rendőri terror alkalmazását. A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) vezetése márciusban tömegkampányt indított a beszéd megismertetésére, és 15 ezer példányban megjelentette a lefordított szöveget, amely megrázta Lengyelországot, és széles körű vitákhoz vezetett a többi kommunista országban. A legnagyobb és legvéresebb ellenállásra és felkelésre Lengyelországban és Magyarországon került sor.
Szuezi forrpont
– A lengyelországi fejlemények, az 1956-os nyári poznani felkelés, a varsói októberi események mennyiben tekinthetők a magyar forradalom előszelének?
– Egyértelműen. A lázadás 1956. június 28-án a lengyelországi Poznanban kezdődött, ahol a munkáselégedetlenség társadalmi zúgolódásba csapott át. Az események azonban eszkalálódtak, és fegyveres összecsapásokhoz vezettek. A várost lengyel páncélos egységek és tízezer fős katonaság „pacifikálta”. Az utcai harcokban 57-en haltak meg; a sebesültek száma a két oldalon 1200 fő volt. A pártvezetés a poznani harcokat „imperialista ügynökök és az illegális reakció” provokációjának bélyegezte, 250 embert őrizetbe vettek, és bíróság elé állításukat tervezték. A főleg emiatt 1956. október 19-én kirobbant lengyelországi politikai válság során azonban szovjet–lengyel kompromisszum jött létre: Moszkva letett a fegyveres beavatkozásról, Gomułka viszont biztosította a szovjeteket, hogy a tervezett reformok sem a kommunista hatalom fenntartását, sem a szovjet blokk egységét nem veszélyeztetik. A szovjet hadsereg lengyelországi bevetése – a kényes szovjet–lengyel történelmi hagyományok miatt – rendkívüli vérfürdővel járt volna. Hruscsov és a szovjet vezetés napokig abban reménykedett, hogy a magyarországi fejlemények a lengyelországi megoldás keretei között tarthatók, és a helyzet rendezése, miként ott Gomułkától, Magyarországon Nagy Imrétől várható. De október 30-ára a magyarországi helyzet radikalizálódása miatt kimerültek a válság békés rendezésének lehetőségei, ezért az SZKP KB elnöksége október 31-én döntött a fegyveres beavatkozásról.
– Eközben Nagy-Britannia és Franciaország reménytelenül azért küzdött, hogy fenntartsák gyarmatbirodalmukat. A szuezi válság egybeesett a magyar forradalommal, amely nagyrészt elvonta a magyar ügyről a nemzetközi és diplomáciai figyelmet. Mi volt a brit, a francia és az izraeli szereplők célja a konfliktus kirobbantásával?
– Többéves politikai küzdelem után a négymillió lakosú nyugat-afrikai Aranypart Brit-Togofölddel egyesülve 1956 áprilisában Ghána néven kivált a brit birodalomból. Ugyan a brit kormányzó 1946-ban több reformot és új alkotmányt vezetett be, 1948-ban mégis felkelésre került sor Accrában. 1949 nyarán pedig színre lépett Kwame Nkrumah hadnagy, aki az európai gyarmatosítás alól felszabadított Afrikát tűzte ki célul. A Francia Unió néven újjáalakított gyarmatbirodalomban a tízmilliós (kilencmillió muzulmán, egymillió európai) Algériában a gazdasági és politikai hatalom teljesen a gyarmattartók, illetve az algériai franciák kezében maradt. 1956 májusában súlyos fegyveres és brutális konfliktus tört ki a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia hadsereg egységei között. Franciaország rövidesen valóságos háborúban találta magát, amelyben 350 ezer katona és 20 ezer FLN-harcos állt szemben egymással. A köztársasági Egyiptom Nasszer ezredes vezetésével szovjet katonai segítségért folyamodott, majd elnökké választása után 1956 júliusában államosította a Szuezi-csatornát. Ezért az angol kabinet úgy döntött, hogy „minden erőfeszítést meg kell tenni a csatorna feletti hatékony nemzetközi ellenőrzés helyreállításáért”, szükség esetén katonai beavatkozással is. A franciák is elutasították a Szuez-társaság államosítását. Az amerikaiak ugyan aggódtak a csatorna államosítása miatt, de a vízi út kisajátítását nem tartották elegendő oknak a katonai beavatkozásra. 1956. október 22-én Párizsban angol–francia–izraeli vezetők titkos találkozójukon megállapodtak az Egyiptommal szembeni háborús fellépés forgatókönyvében és Nasszer megbuktatásában: Izrael október 29-én általános támadást indít, erre válaszként Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumban tűzszünetet és az összes izraeli és egyiptomi csapat kivonását követeli a csatorna övezetéből, valamint azt, hogy a vízi út biztosítása érdekében Kairó fogadja el a terület átmeneti megszállását. Valójában azt követelték tőle, hogy az ellenséges invázióra tekintettel saját területéről vonja ki csapatait. Az ultimátum egyiptomi elutasítása után az angol bombázók a földön megsemmisítették az egyiptomi légierő zömét. Szovjet figyelmeztetésre és Eisenhower amerikai elnök fegyverszüneti javaslatára és nyomására Nagy-Britannia azonban meghátrált.
– Volt-e annak valami lehetősége – mint azt a Szabad Európa Rádió állandóan harsogta –, hogy nemzetközi erők megsegítik a magyar forradalmárokat, és már a határ felé közelednek az ENSZ-csapatok?
– A még élő kortársak – közöttük jómagam is – pontosan emlékeznek a SZER ezen felhívásaira. A rendszerváltás után Magyarországra hazahozott hanganyagban azonban már nem szerepeltek ezek a részek. De mégiscsak történhetett valami, mert a bajor tartományi gyűlésben már négy nappal a szovjet beavatkozás után interpellált egy német szabaddemokrata képviselő, kifogásolva, hogy a Szabad Európa Rádió a magyar népet felelőtlen segítségígéreteivel értelmetlen ellenállásra biztatta. A CSU szintén szigorú ellenőrzést követelt a rádiónál. Az Adenauer-kormányzat vizsgálatot indított, amely 1957. január végén zárult le, de a részletes megállapításokat sem akkor, sem később nem tették közzé. A Szövetségi Sajtóhivatal lehallgatóosztálya egyébként képtelen volt a teljes ellenőrzésre, az általuk használt magnófelvételek nem fedték a teljes műsoridőt. November 12-én az Abendzeitung újság három pontban összegezte az elég szerteágazó és megfoghatatlan vádakat: „Először: a SZER éveken keresztül szította Magyarországon a felkelést, és az utóbbi hetekben a felkelőket kitartásra szólította fel, külső segítséget ígért, ezzel félrevezette őket, tehát bűnrészes a magyarországi vérfürdőben. Másodszor: a Szabad Európát Amerika finanszírozza és irányítja, de az adásokért nagyobbrészt emigráns csoportok voltak a felelősek, akik önző célokat követnek, és egymás ellen is harcoltak. Harmadszor: a rádió elvesztette a vasfüggönyön túli élet és valóság ismeretét.” A botrány hullámai az amerikai elnökig is eljutottak. A német vizsgálattal párhuzamosan, november 20-án Allen Dulles, a CIA főnöke is készített jelentést az elnöknek, amely valamit mégiscsak elismert a vádakból. De a CIA-nak nem kellett volna a magyar adásokkal kapcsolatban nyilatkoznia, mert egyszerűen nem is tudtak arról, mi folyik a rádiójukban. Az adásokat ugyanis nem fordították le angolra.
Feltehetően az történt, hogy a Szabad Európa magyar osztályának munkatársai vívódásaikban és vak szárnyalásaikban a korabeli hírekből összeraktak a maguk számára egy virtuális célt és elképzelést, amelyet felelőtlenül sugároztak Magyarországra. November 1-jén ugyanis a világ értesült a magyar kormány lépéseiről: a Varsói Szerződés felmondásáról, a semlegesség deklarálásáról és arról, hogy Nagy Imre az ENSZ-hez fordult, és a négy nagyhatalom segítségét kérte a szovjet érdekszférába tartozó ország semlegességének megvédelmezésében. Nagy-Britannia és Franciaország hajlandónak mutatkozott a kérelem támogatására, hiszen csapatai éppen Szuezt támadták.
A magyar kormány egyoldalú radikális lépéseinek nyílt amerikai támogatása és a szovjetek kiszámíthatatlan reagálása azonban komolyan veszélyeztethette volna az amerikai–szovjet viszonyt, a közöttük megindult enyhülési folyamatot. Ezért az amerikai külügyminiszter kijelentette: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek.” Kijelentését Moszkvában úgy értelmezték, hogy az Egyesült Államok semmit sem szándékozik tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében; egyébként Hruscsov kezdettől fogva nem számolt „nagy háborúval”. A Szabad Európa Rádió felelőssége azonban vitathatatlan az ügyben. Mikes Imre, a Reflektor című műsor szerkesztője 25 évvel későbbi önvizsgálatában nyilvánosságra hozott egy Budapestről kapott fullasztó levelet: „Kedves Uram! Ön ma egy éve, 1956. október 28-án azt mondotta Reflektorában, hogy ifjaink, ne tegyétek le a fegyvert! Az én fiam 21 éves volt, leendő orvos, szintén nem tette le. Most jövök a sírjától. Erről mit gondol, tisztelt Uram? D. Istvánné.”
Gomułka alkui
– A lengyelek, miközben dörögtek a fegyverek Budapest utcáin, jelentős politikai engedményeket tudtak kicsikarni a szovjet vezetőktől, akik tartottak attól, hogy a fegyveres konfliktus lengyel földre is átterjedhet. Melyek voltak ezek?
– Gomułkának sikerült fontos engedményekkel enyhíteni a feszült helyzeten. Több ezer titkosrendőrt elbocsájtottak, újjászervezték a titkosszolgálatokat. Támogatták a munkástanácsokat, emelték a bányászok és vasutasok munkabérét, megígérték, hogy a jövőben erőteljesebben támogatják a magánvállalkozásokat. Bezárták a „sárga függönyös” üzleteket, ahol kizárólag pártvezetők vásárolhattak, és a kommunista párt villáit bölcsődévé és öregek otthonává alakították. Csökkentették a mezőgazdasági beszolgáltatások mértékét, és emelték a beadási árakat. Nem zavarták többé a külföldi rádióadásokat, az egyetemek visszakapták intézményi autonómiájukat és bizonyos fokú oktatási szabadságukat. A Szovjetunióhoz fűződő viszonyt illetően Gomułka elérte Lengyelország 500 millió dollárra becsült adósságainak elengedését és a kereskedelmi hitelek bővítését. Elbocsájtották a szovjetek fő képviselőjét, mondhatnánk kormányzóját, Rokosszovszkij marsallt, aki bár lengyel születésű volt, de a szovjet politika megvalósítója. Visszahívták az összes szovjet tanácsadót a lengyel hadseregből és a belbiztonsági minisztériumból. Egyik legmerészebb lépése azonban az volt, hogy újjáalakította az egyház és az állam közötti viszonyt. A titkos tanácskozásokon a kormány hajlandónak bizonyult azon rendeletének visszavonására, amellyel az egyházi állások betöltését befolyásolta, a korábban elbocsájtott lelkészek visszatérhettek hivatalaikba, és biztosították a katolikus sajtó szabadságát. Végül megszüntették Wyszyński bíboros házi őrizetét, aki október 28-án visszatért Varsóba.
Moszkva is lemondott az erőszak alkalmazásáról. Miután Hruscsov több napon keresztül a katonai beavatkozást mérlegelte, a szovjet csapatokat október 24-én visszarendelte támaszpontjaikra. Nyilvánvalóan befolyásolták azok a titkos-szolgálati jelentések, miszerint a lengyel katonaság nagy része szovjet beavatkozás esetén védelmezné Gomułka új kormányát. Elbizonytalanították azok a hírek is, hogy a varsói gyárakban fegyvereket osztottak ki a lehetséges szovjet támadás esetére. Hruscsov jól látta, hogy „egyszerű lenne indokot találni a fegyveres konfliktusra Lengyelországgal, de később a konfliktus befejezése már nagyon nehéz lenne”. Gomułka november 16–18. között Moszkvába utazott, ahonnét számos további szovjet engedménnyel tért vissza. Sok lengyelt hazahozott a kazahsztáni száműzetésből. Rokosszovszkij szovjet marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka sietve elhagyta Varsót, akit sok szovjet tiszt követett lengyel egyenruhában. Stalinogród visszakapta a Katowice nevet. A parasztoknak nem kellett többé belépniük a termelőszövetkezetekbe, a meglévők gyakorta feloszlottak. Politikai foglyok ezreit rehabilitálták.