A holttestek mutogatása, a maradványokkal való bármilyen kapcsolat meglehetősen mélyen belénk ivódott, ősi beidegződést, a halottak eltemetésének csaknem mindennél fontosabb parancsát próbálja tagadni. A temetetlen holtaknak kétféle üzenetük lehet: a társadalom kivetettjei, a halálra szánt bűnözők ítéletének volt évszázadokon, évezredeken keresztül része a holttestek hosszabb-rövidebb ideig tartó közszemlére tétele.
Ennek célja pedagógiai, az elrettentő hatás fokozása. A gonosztevő minden járókelő előtt lassanként elbomló hullája nem csupán a mulandóság érzését volt hivatva erősíteni. A végtisztesség ugyanis mindenkit megillet, minden embernek joga van arra, hogy földi porhüvelyének szétbomlása diszkréten, kíváncsi tekintetek elől elrejtve történjen. Kivéve a legsúlyosabb ítélet áldozatait.
Ám a földi maradványok láthatóvá tételének van egy teljesen ellentétes funkciója is: az ereklyekultusz, amely nem a halálos ítélet „súlyosbítása”, épp ellenkezőleg, a szentként tisztelt ember megdicsőítése. A vértanúk földi maradványainak tisztelete valószínűleg egyiptomi hatásra terjedt el a kereszténységben, és már a legkorábbi időszakra is jellemző volt. A II. század körül íródott vértanúaktákban Szent Polikárp mártíromságánál olvashatjuk, hogy miután Szmirna püspökét máglyán elégették, tanítványai összeszedték a számukra „drágaköveknél és aranynál értékesebb és becsesebb csontokat”.
A szentek földi maradványainak tisztelete Szent Pál teológiájával és Krisztus második eljövetelének várásával magyarázható: az egyház a szentek közössége, Krisztus titokzatos teste, így az örök boldogságra jutott és megdicsőült tagjainak földi maradványai és egyéb emlékei tiszteletet érdemelnek. Legalábbis a nagy egyházszakadások előtt többé-kevésbé így gondolták a keresztények.
Igaz, ellenvélemény minden korban volt. Például a IV. században Vigilantius presbiter semmit érőnek nevezte a szentek földi maradványait. Az ereklyetisztelet nem kizárólag keresztény sajátság, a buddhizmusban, hinduizmusban, iszlámban egyaránt előfordul – ám megerősödése legtöbbször külső hatás következménye.
Az életszentség hírében meghaltak holttestének természetes mumifikációja a sírnál történt csodálatos gyógyulásokkal és egyéb rendkívüli eseményekkel együtt erősítette az üdvösség bizonyosságát – amint azt például Szent István király Hartvik püspöktől származó legendájában olvashatjuk. István jobb keze ma is legfontosabb ereklyéink egyike.
Híres természetes úton mumifikálódott maradvány Páduai Szent Antal nyelve, Montefalcói Szent Klára szíve és egész teste vagy akár a III. században élt Szent Cecíliáé, akinek épen maradt holttestét állítólag még Baronius egyháztörténész is látta 1599-ben. Ám érthető, hogy időnként a szent életűnek tartottak holttestét mesterségesen is igyekeztek konzerválni, s így a kanonizáció során a sír felnyitásakor és a holttest felemelésekor gyakran teljes épségben találták a földi maradványokat. Legalábbis az egyházüldözések elmúltával.
A 300 körül meghalt Szent Sabinus spoletói püspök vértanúságának történetében más okokból találkozunk a balzsamozással. Mielőtt kivégezték volna a pogány isteneknek áldozni nem hajlandó egyházfőt, a római bíró arra ítélte Sabinust, hogy a hóhér vágja le a kezét. Egy jámbor özvegyasszony megszerezte a végtagokat, és bebalzsamozva üvegedényben tartotta egészen addig, amíg hozzá nem jutott a később kivégzett püspök többi földi maradványához is, hogy a város mellett méltóképpen eltemethesse.
A felfokozott középkori ereklyetisztelet azonban a teljes tetemek megmaradását nem segítette, hiszen a szentek földi maradványai felértékelődtek, s a különféle partikuláknak nagyon komoly piacuk lett. A hatalmas kereslet hamar megteremtette a hamisítóipart is, amiből további nehézségek támadtak. Már a XII. században feltűnt Guibertus apátnak, hogy némely szentnek két holtteste, két koponyája is van – vagy legalábbis két helyen is tiszteletben részesítenek ugyanannak tulajdonított földi maradványokat.
Az ehhez hasonló anomáliákat és az ereklyekereskedelmet már a középkori egyházjog is tiltotta. A IV. lateráni zsinat 1215-ben mind az ereklyék áruba bocsátását, mind a földi maradványok mutogatását megtiltotta. Így aztán, bár a relikviatisztelet virágzott, a hívek nemigen találkozhattak sok évtizede vagy évszázada elhunyt szentekkel a maguk teljes, földi valóságában. Csak apró csontszilánkok, kis szövetdarabok voltak láthatók az ereklyetartókban.
Valószínűleg a holttesteket széttrancsírozó tisztelettel szemben megfogalmazott vélemény olvasható ki a 258-ban kivégzett Szent Fructuosus legendájából. E szerint ugyanis, bár sikerült a híveknek megmenteniük a máglyáról a vértanúhalált halt hispániai püspök csontjait, hamarosan osztozni kezdtek az ereklyéken, és jámbor lelkesedésből sokfelé kerültek a maradványok. Ám a korai ereklyetisztelőknek megjelent az üdvözült szent, és nemtetszését fejezte ki földi maradványainak széthordása miatt. Fellépése azonban nem akadályozta meg az ereklyekultusz megerősödését.
Mivel a szétaprózott, kisebb-nagyobb részekből – vagy akár teljes csontvázból – még a kor orvostudorai sem tudták volna rekonstruálni az üdvösségre jutott szent földi mását, elterjedtek a maradványok olyan művészi ereklyetartói, amelyek mindenki számára megjelenítették a szentet. A koponyacsont részleteit például a mellszoborban helyezték el.
A „herma” kifejezés egyenesen a pogány görög istenségről, Hermészről kapta a nevét, aki a tolvajlás és kereskedelem mellett a jó és a rossz utak istene is volt, ezért fejét ábrázoló kilométerköveket tettek az útkereszteződésekhez. A fejereklyetartók ezekről a fej- és mellszobrokról vették nevüket. Magyarországon a legismertebb herma Szent László király késő középkori mellszobra, amelynek belsejében a király koponyacsontját helyezték el.
A díszes fa- és fémszobrok készítésénél egyszerűbb megoldás volt a csontok megfelelő ruhába öltöztetése és a koponya fátyollal való elkendőzése. Rengeteg ilyen barokk kori és későbbi megoldás látható; katakombaszentek csontjai és más üdvözültek földi maradványai részesültek ebben a tiszteletben. Magyarországon mintegy harminc római katakombában talált ókeresztény szent földi maradványai lehetnek, ezek közül néhány – mint a pécsi Szent Faustinus vagy a szombathelyi Szent Placidus – teljes vagy csaknem teljes csontváz.
A csontváz öltöztetésénél és díszítésénél kicsit bonyolultabb megoldás a csontok viaszborítása, amellyel azonban remekül pótolni lehet az idő során megsemmisült szerves részeket. Egyes vélemények szerint Szent Klára földi maradványai teljes épségben megmaradtak, ám valószínűbb, hogy az assisi bazilikában látható maradványokat viasz fedi.
Meglepő módon sem a nagy változásokat hozó, az ereklyetiszteletet is elvető nyugati egyházszakadás, sem a felvilágosodás és annak következményei nem szüntették meg a szentek relikviáinak kultuszát. Sőt az épségben maradt holttestek továbbra is hozzájárultak a szentek tiszteletének erősödéséhez, s mind a XIX., mind a XX. században bizonyítékként a nagyközönség elé tárták a romlatlanul, épségben megmaradt holttesteket. Az 1876-ban meghalt Labouré Szent Katalin apáca relikviái, az 1879-ben elköltözött Soubirous Szent Bernadett ereklyéi vagy a valóban kortársnak számító Pietrelcinai Szent Pio földi maraványai üvegkoporsóban láthatók.
Az 1968-ban meghalt Pio atya és Szent Mandics Lipót földi maradványait 2016 februárjában Ferenc pápa utasítására szállították nyilvános tiszteletre Rómába, és sok ezren imádkoztak üvegkoporsójuk előtt.
Nem csoda, hogy a földi maradványok konzerválásának sokak számára kissé bizarr szokása felekezettől és életszentségtől függetlenül is elő-előfordul. Magyar példa is van rá: a kórboncnoktan úttörője, Arányi Lajos egyetemi tanár tulajdon hatesztendős gyermekét, az 1862-ben diftériában elhunyt Arányi Zoltánt tartósította. A díszmagyarba öltöztetett, ülő testhelyzetben elrendezett preparátum a furcsa ízlésű tudós dolgozószobájában mindennap az édesapa szeme előtt volt.
Szintén újkori mesterséges gyermekmúmia látható Palermóban, a kapucinusok altemplomában. A mindössze kétesztendős Rosalia Lombardo tartósítása olyan tökéletesen sikerült, hogy 1920 óta csodájára járnak. A katakombában egyébként sok ezer szerzetes alussza örök álmát, ám az ő tetemük természetes úton, a rendkívül száraz levegő miatt mumifikálódott. Rosalia Lombardót azonban tartósították. Mintha csak egy alvó, szőkésbarna, göndör hajú kislány lenne a koporsóban, akinek földi maradványai annyira épek, hogy még az a legenda is elterjedt róla, hogy időnként pislog, sőt a szemét is kinyitja.
A tökéletes mumifikálást a szicíliai Alfredo Salafia végezte, aki – mint egy közelmúltbeli kutatás kimutatta – glicerin, formalin, cink-szulfát, cink-klorid, szalicilsav és alkohol keverékét injekciózta a holttestbe. Ez az elegy – valószínűleg az altemplom különleges klímájával együtt – sokkal jobb eredményt hozott, mint amivel Lenin első kétbalkezes kórboncnokai kísérleteztek.
Bár Lenin tartósítása kisebb ideológiai vitát kavart a bolsevik párton belül, a bizarr szokás divatot teremtett a béketáborban. A szovjet szakemberek előzékenyen megosztották szaktudásukat a múmiakészítés iránt érdeklődő csatlós országokkal. Lenin után az első látványossággá alakított szerencsés pártvezér Georgi Dimitrov bolgár kommunista lehetett, aki 1949. július 2-án halt meg Moszkvában. Mauzóleuma a Vörös téri építményt utánozta Szófiában, s csak a rendszerváltás idején bontották le az épületet, és temették el a Kommunista Internacionálé néhai elnökét.
A Csehszlovák Kommunista Párt egykori elnöke, Klement Gottwald 1953. március 14-én halt meg. Az ő tetemének tartósítása nem volt túlságosan sikeres, 1962-ig mutogatták üvegkoporsóban, amikor is a holttest már olyan rossz állapotba került, hogy a pártvezetés elrendelte: ne bajlódjanak vele tovább, hanem inkább hamvasszák el. Sztálin teteme még rövidebb ideig volt a Lenin-mauzóleum társbérlője: a diktátor 1953-as halála után 1961-ben az SZKP XXII. kongresszusának határozata után temették el.
A mérhetetlenül sok ember haláláért felelős kommunista diktátorok XX. századi tevékenységének fényében már csak az a kérdés, temetetlen földi maradványaiknak mi volt a valódi üzenetük a kortársak és az utókor számára.