Sajnálatos módon kihagyott ziccer Guy Ritchie brit filmrendező legutóbbi alkotása, a Pendragon-legendán és az Artúr-mondakörön alapuló Artúr király – A kard legendája. Jóllehet egy ideig kifejezetten szórakoztató és izgalmas, illetve tele van jó ötletekkel, a vége főcím alatt már kevésbé lelkesen, inkább kissé fásultan hagytuk el a mozitermet. Ugyanis a kicsit több, mint kétórás filmidő második felében egyre több a következetlenség, a túlspilázott mágia, az unalomig fokozott CGI-csatajelenet.
Pedig az Artúr király kifejezetten jól indul, Ritchie-nek az atmoszférateremtés mindig is erőssége volt, és ebben most sem hibázik. A csodálatosan ködös, a legendák középkorába illő, köves és elvadult angol (pontosabban walesi) tájon átsuhanva rögtön Camelotba csöppenünk: Uther Pendragon király (Artúr apja) és Mordred varázsló csatájának vagyunk tanúi, látjuk, mire képes az Excalibur, és a későbbi szemben álló feleket (Uther öccse, Vortigern, illetve követői és Uther, valamint Artúr hívei) is megismerjük. Tökéletes felütés – Daniel Pemberton vagány és ősinek ható kelta zenéjével megspékelve.
Innentől aztán be is indulnak a bonyodalmak, a hataloméhes Vortigern (Jude Law) véres puccsot hajt végre, a varázserejű Excalibur eltűnik, a kisgyermek Artúr pedig Londinium egyik bordélyházában köt ki. A Guy Ritchie kultfilmjeiből (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff, Sherlock Holmes) ismert gyorsított felvételre hajazó, rövid vágásokkal, vissza- vagy előrepörgetett eseményekből álló részekből látjuk aztán, hogyan nő fel a kisfiú, illetve Artúr (Charlie Hunnam) későbbi vagányságát és merészségét.
Díjaztuk, hogy egészen a mindent eldöntő csatáig Artúr figurája Robin Hood-osra van véve. Sőt kicsit az egész történet is az erdőben bujkáló és a regnáló hatalom orra alá borsot törő lázadókkal. Ráadásul mindez nincs a néző szájába rágva, finom utalások, áthallások vannak az angol középkor másik hősére.
Természetesen a Ritchie-re oly jellemző elemek később is visszaköszönnek, jó pár poén társaságában, picit megbolondítva ezzel a film ritmusát. Amely nagyjából a feléig igazán feszes, a cselekmény izgalmas, a történetvezetés követhetően lineáris, de a legenda misztikusságának megfelelően gyakran ugrál a terek és idők között, ami szintén nem hátrány. Csak aztán az egész leül.
A végső nagy csihi-puhiban a karakterek személyes szálai is háttérbe szorulnak, ez önmagában még rendjén is volna, ám Richie vagy a forgatókönyvírók itt-ott egyszerűen elfelejtkeztek bizonyos alakokról. Miközben a színészi alakítások kiválóak, mind a fő-, mind a mellékszereplők (például Sir Bedivere: Djimon Hounsou vagy Angolna Bill: Aidan Gillen) szintjén, még David Beckham cameója sem lóg ki nagyon a sorból, bár akaratlanul is nevetésre késztet.
A színészek hús-vér embereket, jó figurákat, egyéniségeket hoznak. Mimikában, gesztusokban, poénokban nincs hiány, a párbeszédek, kapcsolatok életszerűek. Igazán kár értük – főleg, hogy aztán belőlük lesznek a kerekasztal lovagjai. Tulajdonképpen az egész filmért kár, hiszen kiváló is lehetett volna, az alapanyag adott volt hozzá. Így csak egy viszonylag izgalmas, helyenként egészen vicces és szórakoztató, fantasybe oltott, közepes kalandfilm lett belőle.
(Artúr király – A kard legendája [King Arthur – Legend of the Sword]. Magyarul beszélő, amerikai–ausztrál kalandfilm, 126 perc, 2017. Rendezte: Guy Ritchie)