Sokféle az étel. Van egyszerű, és van különleges. Vannak a sültek, a főttek, a pároltak, a nyersek, van a nagy magyar konyha, az egyszerű és egyszerűségében elragadó olasz konyha, van a rokokó francia, az ismeretlen kínai, a kommersz mexikói, a koriander köré szerveződő thai, vannak a húsok, a tészták, sósak és édesek, vannak a levesek, a mártások, a felfújtak és habartak, krémesek és szárazak, a csuszák és csúsztatottak, a perkeltek és tűzdeltek, pácoltak és kevertek, vadak és halak, szelídek és háziak, madarak, csúszómászók, egytálak és tepsisek, rakottak és lopottak, van a becsinált meg a kőleves, a fűszeres meg a kímélő, a madárlátta, a komatál, a disznóság, a belsőség, a külsőség, a meleg s a hideg, az arató meg a kaszás, az ünnepi meg a szegény, van a belbecs és a külcsín, és vannak még a titkok.
És van a rántott csirke.
A rántott csirkével nem lehet viccelni. A rántott csirke nem bohóckodik, nem kacérkodik, nem mosolyog és nem mesél. A rántott csirke van. Ontogenezise és filogenezise azonos, ám keletkezése nem nyomon követhető, a rántott csirke egyszer csak lett.
– Az Úristen vasárnap rántott csirkét ebédezik – gondolta Rezeda Kázmér, akit régóta izgatott a rántott csirke problematikája, genezise, homályba tűnő hagyománya, amely mélyebb, mint a múltnak kútja – ha Thomas Mann magyarnak születik, a rántott csirkével kezdi a József és testvéreit –, gondolta Rezeda Kázmér, bár kissé bizonytalanul, de mi tagadás, bizonytalan volt, ha rántott csirkéről volt szó. Izgatta őt ez a tudomány, s hogy miképpen maradhatott ki éppen a rántott csirke Aquinói Szent Tamás istenérvei közül, mert ha van első mozgató, akkor kell lennie első ételnek is, az pedig mi más lehetne, mint a rántott csirke. Miképpen csinálhatta a nagyanyja úgy, hogy kívül mindig aranybarna lett, és a csont mellett sem maradt véres? Ugyanis ez a rántott csirke sok-sok titkai közt a legnagyobb, a legfélelmetesebb titok.
Főzött már Rezeda Kázmér mindent, és evett is majdnem mindent. Fókán, delfinen, zsiráfon és oroszlánon kívül mindent, illetve nem evett sárgaborsó-főzeléket és paradicsomlevest, mert ezt a kettőt úgy rühellé, mint Jónás a prófétaságot, továbbá mint Nyilas Misi a kukoricagölödint. De evett már Rezeda Kázmér csigát sokfelé, evett tengerimalacot Peruban, szamarat Veronában, evett tengeri sünt, evett hínárt, evett levegőeget is, még amikor együtt járta a világot János vitézzel, és úgy volt, hogy mégis ő fogja megmenteni a francia király szépséges lányát, hiszen Jancsinak úgyis ott van Iluska, szóval ismerte Rezeda Kázmér a világ ételeinek nagy titkait, csak azt a titkot nem ismerte, hogy hogy a ménkűbe lehet aranybarnára, egyszersmind nem véresre kirántani a csirkét.
És sajnos mindenfélét megkérdezett a nagyanyjától, mielőtt a pici, törékeny, madárcsontú kis öregasszony elment volna örökre, hogy a továbbiakban az Úristennek rántsa a csirkét odafönt, a Mennyek Országában, szóval megkérdezett mindent Rezeda Kázmér, csak ezt az egyet nem. És azóta járja a világot, és keresi a jó rántott csirkét.
Az a baj a rántott csirkével, hogy kétféle van belőle: a jó meg a rossz. Átmenet sincsen, változatok sincsenek. Aki a rántott csirkét megpróbálja „megbolondítani”, megújítani, feldobni, újragondolni, az mind pótcselekszik, szegény, és pokolra fog jutni. A pokolban pedig a kellemetlen klíma mellett az a legszörnyűbb, hogy mindennap rántott csirke van, csak rossz. Ebből pedig kikövetkeztethető, hogy például a plázák gyorséttermei lennének a pokol, ami egyfelől igaz, másfelől viszont ennél kicsit összetettebb a dolog.
Mindenesetre Rezeda Kázmér kereste a jó rántott csirkét. Kereste földön, vízen, levegőben, kereste távoli tájakon, aprófalvak főutcácskáján, templomtorony árnyékába bújt kicsike zöldvendéglőkben, gesztenyefák alá bújt teraszokon, „házias ételek” feliratú vendéglőkben, ahol a cigány húzta, és kockás volt a terítő, és jó volt a túrós csusza is, meg még Óbuda is volt – de jó rántott csirke sehol sem volt. A jó rántott csirke onnan ismerszik meg, hogy a melle húsa például minden körülmények között szaftos marad, s hogy az alsó combjáról, a „nyeles husiról”, ahogy gyerekként mondták Rezedáék odahaza az unokatestvéreivel, amikor nagymama vasárnap behozta a tálat, szóval, hogy az alsó combjáról csak úgy leomlik a hús. Legjobb belőle a felső comb, és ebben nincsen vita. Aztán a jó rántott csirke szárnya úgy van kirántva, hogy a hóna alá van dugva a kicsike, gyönge mája, és azzal rántják ki, és akkor a gyerekek hamarabb összevesznek a „hónikáért”, mint a nyeles husiért, és nagymama mosolyog olyankor, és jelen vannak az angyalok. Egyszer azért megkérdezte Rezeda Kázmér, már felnőtt férfiként, a nagyanyjától, hogy miképpen is készíti a jó rántott csirkét.
– Hát, úgy kirántom, kisfiam, kirántom – válaszolta nagymama. Rezeda Kázmér elmosolyodott, és megelégedett ezzel a válasszal. Hiba volt, mélyebbre kellett volna ásni – gondolta, mert hiába kereste azóta is azt a rántott csirkét.
Fel kell mennem az égbe az égig érő paszulyon, griffmadár hátán, a nagymama után, máskülönben nem fogok jó rántott csirkét enni többé itt, a földön. Igaz, kénytelen leszek a combom húsával etetni a griffmadarat. Persze ez sokkal becsületesebb, mint ha én kérnék egyfontnyit a más combja húsából. De ez már egy másik történet…
De ha valaki tud egy helyet, ahol jó rántott csirkét mérnek, szóljon!