– Idén lenne hetvenesztendős Tunyogi Péter. Ha közöttünk lehetne – aki ismerte, tudja róla –, az évfordulót aligha tenné publikussá.
– Ebben biztos vagyok! Mindig is hiú ember volt. Odafigyelt az öltözködésére, a haját mindig gondosan rendezgette, és persze igyekezett eltitkolni valódi életkorát. Kevesen tudják róla, hogy fiatalkorában fotózták. Alacsony termete miatt „kifutóra” ugyan nem mehetett, ám – jóképű, jó testalkatú fiú lévén – öltönymodellként szívesen foglalkoztatták az újságok.
– Ön szinte belenőtt a rockzenébe. Azonkívül milyen zenei hatások érték?
– Kezdetben, a Magyar Rádió és a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusának tagjaként a klasszikus zene fogott meg. Énekeltem a Zeneakadémián és különböző operákban. Egyébként apu hívta fel a figyelmemet a fekete zenére, s tőle ered, hogy nemcsak rockot, de azon túl is minden jó zenét szerettünk. Többek között ronggyá hallgattuk a Jézus Krisztus szupersztár rockoperát Ian Gillannel, amelyet annak idején megszerzett kazettán.
– Mennyire befolyásolta, hogy művészcsaládban nőtt fel?
– Több életrajz tévesen hozza összefüggésbe nagyszüleimet a vándorszínészettel. Ők egyszerűen színészek voltak. Még a szocializmusban vezették be a tagságra épülő társulati rendszert, amely szerződés alapján működött. Akár a mai időkben, akkoriban is ott játszottak, ott vállaltak munkát, ahová éppen hívták őket. Végül – zalaegerszegi létükre – Győrben jutottak társulati tagsághoz, ahol le is telepedtek. Így édesapámat nagyszülei nevelték Egerszegen. Valószínű, hogy innen eredeztethető színészi vénám, amelyet nem én, hanem elsősorban édesanyám fedezett fel, hiszen jórészt ő foglalkozott velünk. Apu a hetvenes-nyolcvanas években rengeteget turnézott, alig jutott ránk ideje. Vérbeli rockerként élt-halt a műfajért, a zenéért, de amint belépett az ajtón, példás családapaként nevelte mindhárom gyerekét. Odafigyelt ránk, féltett bennünket, ugyanakkor adott helyzetben kellően szigorú tudott lenni. Jól ismerte azt a világot, amelyben élt, és konzervatív szemléletű ember lévén meg akart óvni bennünket a vadhajtásoktól. Édesapja színészként kereste a kenyerét; miután híresen szép orgánummal rendelkezett, mind a prózai, mind a zenés darabokban megállta a helyét. Nagymamám, akitől alkatomat másodíziglen örököltem, inkább a prózai szerepekben jeleskedett, emellett kitűnően táncolt. Később megutálta a színházat, s megpróbált lebeszélni erről a hivatásról. Visszatérve apura: említettem, hogy sokat dolgozott; talán épp általános iskolás korszakunkban járt népszerűsége csúcsán. Húgom és öcsém már aludtak, sokszor a konyhában vártam, hogy hazajöjjön. Reggel alig tudtunk kiférni a bejárati ajtón, mert a rajongók beköltöztek a lépcsőházba, ahol az egész éjszakát hálózsákban töltötték, csakhogy pár szót beszélhessenek apuval. Anyu pedig reggeli kávéval honorálta kitartásukat, rajongásukat.
– Úgy tudni, édesapjuk nem lelkesedett lányai művészi ambíciójáért. Belenyugodott végül, hogy mégiscsak itt kötöttek ki?
– Éppen emiatt félig-meddig titokban kezdtük az énekespályát. Eleinte nem is tudott róla, hiszen akkoriban külföldön zenélt. Nagyon fiatalon, 16-17 évesen kerültem be különböző előadókhoz, zenekarokhoz háttérénekesnek, de kaptam reklámzenei ajánlatot, illetve szólófelkérést is. Akkortájt erősödött fel a vokalisták iránti igény: Ákos, Demjén vagy a Tátrai Band dalaihoz mi magunk írtuk meg a háttérszólamokat. Jólesett, hogy rendes zenekari tagoknak számítottunk, és úgy is kezeltek: nagyon szerettek bennünket. És főleg vigyáztak ránk. Apu akkor szerzett tudomást a munkánkról, amikor egyik este húgommal, Orsival javában készülődtünk egy fellépésre. Persze nagyon nem örült ennek, de aztán anyunak, aki mindenhová elkísért bennünket, sikerült megnyugtatnia őt, hogy miattunk nem kell aggódnia. Ebbe többé-kevésbé bele is nyugodott, ám amikor megtudta, hogy a színművészetire is jelentkeztem, megneheztelt rám. Olyannyira, hogy a vizsgáimra sem jött el. Másodéves hallgatóként az Operettszínházban játszottam a Valahol Európában című darab főszerepét; ez volt az első alkalom, hogy megnézett a színházban. Nagy szó volt, hogy utána megkaptam az elismerést: így érdemes! Ami meggyőzött arról, hogy van helyem ebben a szakmában. Miután eMeRTon-díjat kaptam, jöttek a főszerepek, és Az év háttérénekese címet is elnyertem, apu büszke lett rám.
– Tunyogi Péter lányaként, de adottságait figyelembe véve is szinte adta magát, hogy szólóénekesként érvényesüljön. Miért döntött mégis a színház s azon belül a musicaléneklés mellett?
– Mindig is énekesnőnek készültem. A Tunyogi név kötelezett: akár a Színművészeti Egyetemen, akár színpadi szerepléseinkkor meg kellett felelni az elvárásoknak. Miután színészi adottságaim kiderültek, kihívásnak érzetem, hogy dalaimat ne csak egy helyben állva énekeljem, hanem különböző – akár zenés, akár prózai – szerepekben is megmutassam magam. Élvezem a sokszínűséget. Játszottam operettben, mint a nagyanyám, de musicalt és vígjátékot is szívesen vállalok. Fiatal lányként szerencsére jobbnál jobb szerepekkel halmoztak el. Ettől függetlenül szólóénekesként is érvényesülhetek: fellépek Cserháti Zsuzsa-emlékesteken, hívnak zenekari vendégszereplésekre, de a gospel is közel áll hozzám. Elsősorban énekesnőnek tartom magam. Pályakezdőként úgy gondoltam, ha idősebb leszek, a színházat felválthatja majd a szólóéneklés. Ma már azt látom, hogy anyagi és egyéb okokból nem könnyű szólólemezeket csinálni. A tehetségkutatókból kinőttem, főleg annak fényében, hogy a másik oldalon állva tanítottam; ugyanis húgommal, Orsival hat éven keresztül zeneiskolát is működtettünk.
– Vajon mi lehetett az oka annak, hogy amíg más, kevésbé tehetséges énekesek komoly sikereket értek el, Tunyogi Péter egyedülálló orgánumával élete végéig „csak” rockénekes maradt?
– Kevesen tudják róla, hogy nem csupán rockénekes, de kifejezetten multitehetség volt: külföldi vendéglátós időszakában meg kellett tanulnia az aktuális popslágerlistát, s ha kellett, népdalokat is gyönyörűen tudott énekelni. Az operán kívül minden zenei stílusban magas fokon produkált. Otthon sokszor hallgatunk klasszikusokat, egyik kedvence az Imigyen szóla Zarathustra volt. A temetésén is ez szólt. Ezt a sokszínűséget kaptam tőle örökségül, ezért vagyok otthon mindenféle műfajban. A tehetség és a helyezkedés két különböző dolog. Ez utóbbira nem mindenki képes, tőle pedig végképp távol állt ez. Magam is csupán bizonyos határig kötök kompromisszumot. Szükség van valamilyen mértékű önmenedzselésre; ennek hiányában megkérdőjeleződik az illető pályaalkalmassága. Vannak, akik tehetség nélkül is kitűnően érvényesülnek, ez alkati, illetve „gyomori” kérdés. Apu nem volt alkalmas arra, hogy önmagát „eladja” – amit fel is ismert –, ezt anyuval sokszor a szemére vetettük. Hiába.
– Meg tudják őrizni édesapjuk zenei örökségét?
– Színész szüleitől hozta útravalóként a mondást – amelyre nevelték –, hogy mindig az élvonalra törekedjünk; sose elégedjünk meg a harmadik vagy a második hellyel, mi legyünk a legjobbak. De arra is megtanított bennünket, miként kell viselkedni ebben a szép, mégis összetett, ellentmondásokkal teli szakmában. Ha hívnak a médiumokba, igyekszem szóba hozni őt, beszélni róla. Születésének hetvenedik évfordulója alkalmából a P. Mobillal és vendégeivel telt házas, sikeres emlékkoncertet csináltunk, de tervbe vettem emlékalbum elkészítését is. Nagyon fontosnak tartom – többek között a készülő lemez által is –, hogy a rockzenének e korszaka eljusson a fiatalokhoz. A magam eszközeivel mindent megpróbálok e zenei örökség fenntartására – és ezen nemcsak édesapám zenei örökségét értem, de a P. Mobilét és a Tunyogi Rock Bandét is. Igyekszem megfelelni apu mondásának, miszerint bennem látja zenei életének folytatását.