Alig egy éve jelent meg a Lugasban a Budakeszin, az Agysérültek Rehabilitációs Osztálya mellett kialakított Kómacentrumban készült riportunk. Dénes Zoltán osztályvezető főorvos már akkor jelezte: hamarosan megnyitják az ápolási részleget, ahol azokat a betegeket helyezik el, akiknek az állapotán nem tudnak javítani, vagy akiket a hozzátartozók nem tudnak vagy nem akarnak vállalni.
Ott a családok kapnak időt, hogy felkészüljenek a betegek otthoni ápolására, ami nagyon kemény feladat, teljes embert igényel. De lehetőség van arra is, hogy akiknél a balesetet vagy a stroke-ot követően az orvosok nem láttak (még) esélyt a teljes felépülésre, azokat itt helyezzék el, és ha az állapotukban pozitív elmozdulás következik be, átvigyék őket a Kómacentrumba, ahol megkezdhetik a korai rehabilitációjukat – mondta akkor.
Hiánypótló ellátás
A részleg azóta felépült, s mint Cserháti Péter, az intézet főigazgatója mutatja, telt házzal üzemel: húsz beteg fekszik itt, akik a legkülönbözőbb okokból és a legkülönbözőbb helyekről kerültek ide.
A részlegen Derhán Tamás főorvostól és Kuzmányi Éva vezető ápolótól megtudom: a legtöbb ápoltjuk hatvanon felüli, nagy részük szívinfarktust kapott, és bár sikerült őket újraéleszteni, az agyuk túl hosszú ideig nem kapott elég oxigént, ami miatt az teljes egészében károsodik. Ráadásul döntően krónikus betegekről van szó, akiknél az első néhány hétben nehéz eldönteni, mennyire képes a szervezetük a regenerációra. A stroke-osok, főként, ha fiatalok, ilyen értelemben szerencsésebbek, mert a vérzés jellemzően csak egy konkrét agyi területet érint, amelyiknek a funkcióját részben vagy egészében átveheti egy másik.
Már ha nem többszörös stroke-on estek át. Itt olyan beteget is ápolnak, akit nemcsak hogy kihoztak a kómából, de már jócskán benne járt a rehabilitációs programban, úgy tűnt, teljesen fel is gyógyul, amikor újra stroke-ot kapott, ami után még koponyaműtétet is végre kellett rajta hajtani. Ez a férfi most ugyanúgy itt fekszik, szinte magatehetetlenül, megjósolhatatlan prognózissal a gyógyulásra, mint az a fiatal anyuka, akinél szülés közben alakult ki oxigénhiányos állapot, több mint fél éve, és az óta is éber kómában van. Félig nyitott szemmel mered most a semmibe, ágya mellett két fotó: az egyiken egy fiatal nő mosolyog, a másikon egy kisbaba – anya és lánya, akiknek lehet, hogy már soha nem lesz lehetőségük megismerniük egymást.
Az osztályon azonban nemcsak agy-, hanem gerincvelősérültek is fekszenek. Van, aki évek alatt bénult le: eleinte csak a járás esett nehezére, mára egyedül az ágyból sem tud kikelni, és a legrosszabb, hogy az orvosok sem tudják, mi okozza nála a folyamatos állapotromlást. De van olyan beteg is az osztályon, aki amellett, hogy egy gerincdaganat miatt részben lebénult, skizofréniával küzd, miközben egyébként egyedül neveli gyermekét. Ő ebben az állapotában ma légüres térbe került volna az egészségügyben, ha nincs ez az osztály.
Ugyanúgy, mint azok a tartósan éber kómás betegek, akikről ugyan a családjuk gondoskodik, de akiket egyszerűen nincs hol elhelyezni, még átmeneti időre sem, ha a gondozó szülő, nagyszülő szorul orvosi kezelésre – mondják kísérőim. S hogy ez egyáltalán nem ritkaság, azt nemcsak az bizonyítja, hogy százas nagyságrendben lehetnek otthon ápolt kómás betegek, de az is, hogy csak az osztály megnyitása óta eltelt pár hónapban már több ilyen pácienst is felvettek néhány hétre.
Az egyiket évek óta a nagymamája ápolja, neki onkológiai műtétje volt, a másikat idős szülei gondozzák, de mivel anyuka agyvérzést kapott, és apuka egyedül nem bírta volna ellátni felnőtt fiát, ide hozták, míg édesanyja haza nem térhetett. Ebben is hiánypótló tehát a súlyos idegrendszeri sérültek speciális emelt szintű krónikus osztálya, amely, mint neve is mutatja, sokkal több, mint egy sima ápolási vagy krónikus osztály.
Éppen a betegek instabil állapota miatt ugyanis – mondja az osztályvezető – gyakorlatilag intenzív osztálynak megfelelő felszerelésre, gyógyszerre és ellátásra van itt szükség. A páciensek emellett olyan speciális ápolásban-gondozásban részesülnek ezen a helyen, amely nem csupán az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen, de abban is segít, hogy amennyire csak lehet, felépüljenek. A speciális kórházi ágyakon például felfekvés elleni matracokat, párnákat használnak, a betegekkel rendszeresen gyógytornász, logopédus, szakpszichológus foglalkozik – teszi hozzá Kuzmányi Éva.
– Tucatnyi kellene az ilyen helyekből az országban – vetem fel a látottak alapján Cserháti Péternek, aki válaszként csak annyit mond: „És még nem is látott mindent.”
Ekkor már a központi épületbe tartunk, így csak amikor a Kómacentrum felé vesszük az irányt, kezdem sejteni, mire utalhatott a főigazgató. Ez ugyanis az a részleg, ahol az agysérültek korai rehabilitációját végzik, de ahová csak azok kerülhetnek, akiknél valóban van esély legalább a részleges felépülésre.
Akiknél ezt a sérülést követő első időben nem látják az orvosok, illetve akiknek az állapota még nagyon instabil, azokat az előbb bemutatott speciális krónikus osztályra viszik. Az tehát, hogy itt vagyunk, nem jelenthet mást, mint hogy van már olyan páciens, aki a krónikus osztályról felkerülhetett a Kómacentrumba – okoskodom, de még végig sem fut a fejemben a gondolatsor, már ott „áll” előttem Laci. Az idézőjel nem indokolatlan, a 27 éves fiatalembert ugyanis egy úgynevezett állítógépbe szíjazták, hogy teste és belső szervei is szokják a gravitációt. Az egykori élsportoló, edző ugyanis, mint megtudom, hónapok óta nem képes állni, de még ülni sem. Március elején, a gyerekeknek tartott délutáni edzés után éppen az „öregfiúkkal” játszott, amikor összeesett és nem mozdult. Megállt a szíve.
A helyszínen a mentők újraélesztették, és a kórházban rendezték a ritmuszavarát, de közben masszív oxigénhiányos állapot alakult ki nála, amely súlyos éber kómás állapotot hozott létre – sorolja a történteket a főigazgató. A fiatalember heteken át feküdt itt a Kómacentrumban, próbálták elkezdeni a rehabilitációját, ám közben kiderült, hogy a szívritmusproblémája miatt pacemakert kell kapnia.
Fent és lent
Egy ilyen állapotú betegnél ez rendkívül bonyolult, ráadásul óriási a dilemma is, hiszen semmi garancia nincs arra, hogy fel fog épülni. Mégis, ahhoz, hogy elkezdődhessen a rehabilitációja, stabil életfunkciókra van szükség, vagyis indokolt a műtét. Végül a Városmajor utcai klinikán vállalták a szívritmus-szabályozó beültetését. Laci tudati állapota azonban változatlan volt, így az orvosok újabb dilemmával szembesültek: küzdjenek-e még érte, vele, amikor lehet, hogy másnál közben már jelentős előrehaladást érnének el.
– Tavaly még kénytelenek lettünk volna hazaadni, vagy egy krónikus osztályra áthelyezni őt. Azzal azonban, hogy elkészült és beindult az átmeneti osztály, nem volt kérdés, hogy oda kerül, amíg valami csoda nem történik. Nem kellett sokat várnunk, már néhány hét után reagált és elkezdett kommunikálni, a rugalmas rendszernek köszönhetően pedig visszahozhattuk a Kómacentrumba, ahol a kollégák meg is kezdték a tényleges rehabilitációját – eleveníti fel a történteket Cserháti Péter.
Laci tehát, ha lassan is, de talán végre valóban a gyógyulás útjára lépett. Ebben pedig legalább akkora szerepe volt az őt ápoló intézeti dolgozóknak, mint annak, hogy a családja soha, egyetlen percre sem engedte el a kezét. És ezt majdnem szó szerint kell érteni. Szülei, testvére és felesége, Ildikó felváltva járnak be hozzá, több mint hat hónapja, minden egyes napon. Ildikó most is ott áll Laci mellett, simogatja, csókolgatja férje mozdulatlan, lesoványodott karját, kezét. Keveseknél érezhető az a hihetetlenül erős, mégis gyengéd szeretet, amellyel a párja felé fordul, és amely szinte burokként veszi körbe mindkettejüket. Csodálattal vegyes döbbenettel nézem, hogyan fér bele egy ilyen kicsiny, éteri nőbe ekkora hit és akarás.
– Ildikó, hogy lehet ezt bírni?
– Ő az, aki erőt ad. Az ő küzdelméből építkezünk mi is, napról napra. Már az elejétől fogva érezhető volt benne az akarás, de ezt csak mi éreztük, a családja. Nem tudtunk vele kommunikálni, de a tekintetéből láttuk, hogy itt van még akkor is, amikor mindenki más azt mondta, hogy nincs. Többször hallottuk az elmúlt hónapokban, hogy el kell őt engedni.
Szeretet és elfogadás
– Óriási próbája egy ilyen helyzet egy párkapcsolatnak. Volt mélypont, amikor azt gondolta, ezt nem fogja tudni végigcsinálni?
– Ilyet soha nem éreztem, de persze volt, amikor elfáradtam. Mindennap jövök Lacihoz, és ez nagyon megterhelő. Előfordult, hogy éreztem, ki kell kapcsolnom, mert nem olyan feltöltődve jövök, nem olyan energiával, mint kellene. Amikor itt vagyunk vele, nem csak lelkileg, fejben is nagyon elfáradunk, mert mindig aktívan foglalkozunk vele is, feladatokat adunk neki, hogy mi is segítsük a fejlődését.
– Ő egyszer már volt itt, de áttették az átmeneti osztályra. Elmondták, miért?
– Igen, mondták, hogy nem javul, ezért nem tudnak már vele itt foglalkozni. Az egy újabb komoly mélypont volt. De szerencsére nagyon rövid idő alatt elkezdődött a változás, és most már ismét itt vagyunk.
– Van sejtése, mi volt a fordulópont, amely segített a férjének átbillenni?
– Azt gondoljuk, több tényező is közrejátszott ebben. A speciális krónikus osztályon olyan helyen feküdt, ahol kinézhetett az ablakon, az egyik betegtársa rendszeresen beszélt hozzá, és volt egy ápoló, aki úgy gondoskodott róla, mintha a fia lenne. De nem csak itt, de mindenütt, ahol jártunk, olyan szeretet és odafigyelés vette körül Lacit, ami nagyon sokat segített nekünk. Csak jó tapasztalataink vannak, mi egyáltalán nem érzékeljük azt a sok rosszat, amit hallok a hírekben az egészségügyről.
– Biztatják önöket, hogy van remény a felépülésére?
– Természetesen. De most már azt is elfogadom, ha többé nem lesz ugyanolyan, mint volt.
Laci története még az orvosok szerint is csodaszámba megy. A szakirodalom szerint hat hónapon belül lehet spontán javulás, de a mai magyar egészségügyben ezt a hat hónapot is nehéz kivárni. Egy hagyományos krónikus osztályon sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem adottak ahhoz, hogy a súlyos idegrendszeri sérültek állapota javuljon – nem véletlenül nevezi ezeket a helyeket a köznyelv elfekvőnek.
Ezért kellenek a kómacentrumok és mellettük a speciális krónikus osztályok. Az előbbihez legalább hasonló ugyan másutt is van az országban, az utóbbiból azonban egyelőre csak egyetlenegy. Itt, Budakeszin.