Csörög a telefon. A miniszterelnök hív az éjszaka közepén. Az ügy nem tűr halasztást, mondja zavartan, mire én megnyugtatom: „Ne mentegetőzzön, biztos vagyok benne, hogy nyomós oka van annak, ha ilyen lehetetlen időpontban zaklat.” Bátorító szavaim erőt öntenek bele, és a szokott határozottsággal adja tudtomra, hogy kinevez isteni kormánybiztossá. „Maga lesz az, aki rendszeresen tájékoztatja Istent a magyarok ügyeiről.” Megilletődöttségemet leplezendőn szinte hűvösen szólok: „Miniszterelnök, köszönöm a bizalmát…” Nem hagyja, hogy folytassam, közbevág: „Én nem tudom, ki maga. Isten ragaszkodott a személyéhez.” Kissé csalódott vagyok, de nem mutatom.
Ez Rómában történt, négy nappal ezelőtt. Épp itt tartózkodom. Gondoltam, kicsit pihenek, kikapcsolok, reggel méregerős espresso a Trasteverén, a sarki bárban, délben egy carbonara, hozzá a ház vörösbora… Valahogy így. Aztán csak lődörgök, hallgatom a sirályok kotkodálását vagy a papagájok ricsajgását a Gianicolo cédrusainak és a Palazzo Corsini pálmafáinak magasában. Na, ennek most lőttek. Azóta nincs nyugtom, állandóan azon töröm a fejem, hogy mi a teendőm.
Mert ez a megbízatás nagy felelősség. Istennek dolgozni. Itt nem lehet hibázni, hiszen Ő mindent lát. Egyből lebukik az ember. Éppen ez az. Itt van a gondom is. Mit jelentsek, ha egyszer úgyis mindenről tud? És hogyan jelentsek? Hívjam fel a miniszterelnököt, és kérjem meg rá, hogy továbbítsa a jelentésemet? Képtelenség. De ha nem úgy, akkor miképp? És miért éppen én vagyok a kiválasztott? Talán egyszerű a magyarázat: nincsenek különösebb érdemeim, csak közel vagyok Hozzá (itt Rómában).
Kézenfekvőnek látszott. „Az a fiú ott a via Garibaldin. Igen-igen, az. Száraznak hívják. Az épp jó lesz.” Lehet, hogy csalódást fogok okozni? Már négy nap eltelt, és még mindig nem csináltam semmit. Nem jelentettem, nem tájékoztattam. Csak kódorgok céltalanul, hallgatom a sirályok borzasztó kotkodácsolását, a papagájok fültépő rajcsúrozását, figyelek, és igyekszem kitalálni, hogy mi a dolgom, ahelyett, hogy lopnám az Isten drága napját.
Lehet, hogy ez volna az? Lehet, hogy ez a kérdezősködés, ez a belső faggatózás maga a feladat? Lehet, hogy a bizonytalanság eszköz? Lehet, hogy négy napja már egyfolytában jelentek, csak nem tudok róla? Lehet, hogy minden gondolatomat olvassák? Lehet, hogy amit magam sem értek, nem is tudnám megfogalmazni, egzakt módon körülírni, mert csak futó benyomás, körvonalazatlan gyanú, egy ködös sugallat, lehet, hogy valahol ezt is értelmezik? Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész? Nem kell a dolgokat bonyolítani? Tudtomon kívül már négy napja dolgozom?
Nem-nem. Nem úszom meg ennyivel. Hiszen Isten minden ember fejébe belelát, előtte minden kósza gondolat nyitott könyv, neki szándék és tett éppúgy megfogható. Engem pedig az Ő határozott kérésére maga a miniszterelnök nevezett ki. Itt valami van. Valami több. Muszáj valaminek lenni. Különben nincs értelme. És nekem erre kell rájönnöm. Hogy mi ad értelmet a feladatnak.
„Ön lesz az, aki rendszeresen tájékoztatja Istent a magyarok ügyeiről.” Milyen ügyeiről? Milyen ügyei vannak a magyaroknak? Nándorfehérvárról és Mohácsról rég tudnia kell. Trianonról is. Meg 1956-ról. Rendszerváltás? Az utóbbi negyed évszázadról lenne szó? Nézzük csak, mi abban a legnagyobb horderejű? Amiről tudnia kell. Amiről muszáj. … Lehet, hogy mégis fel kellene hívnom a kormányfőt? „Miniszterelnök, pontosítaná, kérem, a feladatot?
Az Úr nem körvonalazta, hogy pontosan mit is vár tőlem?” Képtelenség. Különben is, még akkor meg kellett volna kérdeznem. De legkésőbb másnap. Most már nem lehet előállni azzal, hogy „Istenem, segíts megértenem a szándékodat. Kérlek, tudasd, mi a terved velem és általam. Mondd, mi végre vagyok e világon, miért teremtettél engem?” Nevetséges. Tízezer éve ezt kérdezi minden gondolkodó ember. Minden vívódó ember. Minden nyomorult ember. És most te akarod megfejteni?
A harmadik napon már zavartnak éreztem magam. Hóbortos ötletek, hagymázas gondolatok környékeztek. Hogy talán nem fogtam fel a lényeget. Hogy talán magáról a miniszterelnökről kell tájékoztatnom Őt. Kikkel veszi körül magát? Mit olvas? Milyen filmeket néz? Milyen eszmények mozgatják? Hogy miként teszi a dolgát. Rémes volt. Tudom, hogy Ő mindent tud, nem mondhatok neki újat, nem szolgálhatok semmivel, amivel ne lenne tisztában, mégis kényelmetlenül éreztem magam.
Besúgónak lenni. Még ha a Mindenhatóé is… Istenem, miért hozol engem ilyen helyzetbe? Mit követtem el? Mivel érdemeltem ki ezt? Te, aki minden teremtettnek teremtője vagy, aki már akkor hallottad az isteni muzsikát, amikor az még csak Mozart koponyájában döngicsélt, aki már akkor olvastad a mennyei próza felejthetetlen sorait, amikor Cervantes tolla még a fehér árkus fölött tétovázott, aki Weöres Sándor elméjébe plántáltad az angyali Psychét és ezt a sort: „Csukott ajtó csukott ajtóra néz”, Te miért kínzol engem? Mi a bűnöm?
Kérlek, engedj utamra. Hagyd és segítsd, hogy a dolgomat tegyem. Ne tégy engem besúgóvá. Ígérem, soha többé nem panaszkodom. Fogadom, zokszómmal nem nyaggatlak többé. Engedd, Atyám, hogy ne kelljen jelentenem, és engedelmes fiad leszek.
Sirályok kotkodácsolására ébredtem. A sarki bárban az espresso erős volt, a Tevere-parti kisvendéglőben ízes a makaróni és alvadtvér-színű a bor, a Corsini-palota kertjében csörögve viháncolnak a papagájok. És mégsem ugyanaz semmi. Töprengve rovom az utcákat, fejemben a megválaszolatlan kérdéssel.