Az év egyik legjobban várt filmje beváltotta ígéreteit: a Szárnyas fejvadász 2049 méltó ’82-es elődjéhez. A történet folytatása apokaliptikus sci-fibe bújtatott művészfilm, amely nem azoknak szól, akik pörgős, akciódús blockbusterre számítottak az előzetes alapján. Fel kell venni a ritmusát, és minden oldalról megcsodálni.
Ridley Scott harmincöt évvel korábbi klasszikusáról a korabeli kritikusok azt írták, hogy fantasztikus barokk, sokkoló jövőképe, sötéten hanyatló technozűrzavara végül maga lesz a történet. A Szárnyas fejvadász vegyes fogadtatást kapott, kultfilmmé csak később, a VHS-korszakban vált. Ma már úgy tartjuk, hogy különleges hangulata mellett éppen a tökéletlensége és a sok-sok nyitva hagyott feltevés tette remekművé ezt az alapvető emberi kérdéseket megfogalmazó sci-fit.
Harminc évvel az után járunk, hogy Rick Deckard, a legendás szárnyas fejvadász (Harrison Ford) megszökik replikáns szerelmével, Rachaellel (Sean Young), ahelyett, hogy parancsot teljesítve kivégezné. Az ember már jó ideje leigázta és megnyomorította a Földet, és Istent játszva saját képmására teremtett lényeket, legális rabszolgákat, azonban fél elszámolni ennek következményeivel.
Az androidok gyártásáért felelős Tyrell Corporation helyét átvette egy még szektásabb vállalat és Niander Wallace (Jared Leto), akinek sikerült megalkotni a rabszolgasorsot békésen tűrő egyedeket. Néhány régi típus azonban még mindig rejtőzködik, az ő kiiktatásukért felelős a K-nak nevezett faarcú fejvadász (Ryan Gosling). Egyik küldetése során aztán K olyan rejtélyre bukkan, amely túlmutat a múlttal való leszámolás küzdelmén. A válaszokhoz meg kell találnia Deckardot.
Ryan Gosling ugyanazt a karaktert hozza, ami a legjobban megy neki: a sötét terepen mozgó, hallgatag jófiút, Harrison Ford pedig talán még jobb, mint az eredetiben. Ahányszor a vásznon van, szinte mindig katarzist okoz, vele szemben az istenkomplexusos gonosztevőt alakító Jared Leto viszont majdnem túlripacskodja a szerepét. K ügynök virtuális barátnőjének (Ana de Armas) története erősen idézi a Her című filmet, míg a szinte ismeretlenként beválogatott, gyakorlatilag a női főszerepet játszó Sylvia Hoeks replikánsa egészen széles skálán mozoghat az engedelmes szolgától a könyörtelen kivégzőosztagig.
A film tempójában, stílusában, a díszletben és a jelmezekben megidézi elődjét, ám saját atmoszférát teremt. Vangelist felváltotta Hans Zimmer zenéje, amely egyszerre futurisztikus és retró, a már-már meditatív, lassan csordogáló történet pedig ámulatba ejtő képeket tartogat: nincsenek felesleges szálak, a városok és a kihalt szeméttelepek, sivatagok képei olyanok, akár egy apokaliptikus festmény. A terek geometriája, a pusztulás és a technika együtt élésének szörnyű természetessége, a rideg, embertelen terek fájdalmasan gyönyörűek. A magány kézzel kitapintható. A már 13-szor (!) Oscar-díjra jelölt Roger Deakins idén minden bizonnyal elviszi az aranyszobrot hóviharos belvárosaival, rózsaszín posztapokaliptikus sivatagjával és vibráló neonjaival, Philip K. Dick története az audiovizuális csodával lesz kerek egész.
A két és háromnegyed órás játékidő ugyan ijesztően hathat, ám ha képesek vagyunk beleolvadni a ritmusába, kizárt, hogy csalódjunk benne. Denis Villeneuve rendező (Érkezés) szereti megdolgoztatni az agyat és a szívet, karaktereit mindig nagy érzelmi traumákon viszi át. Van választásuk, a szabadság elérése viszont ironikus módon mégis korlátok közé szorítja őket. Mindenkinek vannak érzései, álmai és emlékei, de vajon mennyire tartjuk ezeket valódinak attól függően, hogy kitől származnak?
A néző gyötrő érzéssel távozik, és még sokáig elgondolkodhat a Szárnyas fejvadász 2049 által megpiszkált, zavarba ejtő kérdéseken.