Franciaországban az 1930-as évektől kezdve a szakszervezet képviseli azoknak az érdekeit, akiknek mesterségük, évtizedes szakmai tapasztalatuk van, iskolai végzettségük viszont nincs, mondván, hadd vizsgázhasson le a munkavállaló. Szakmai bizottság előtt adjon számot a tudásáról, de ne kelljen végigjárnia az iskolát, hogy papírt szerezzen arról, amit már amúgy is tud.
Hasonló kezdeményezést indítottak hazánkban intézményvezetők és népművészek, mert több helyen rejtve, bújtatva alkalmazzák az alapfokú művészeti intézmények sikeres pedagógusait. Illetve: éppen hogy nem pedagógusokról van szó!
A rendszer rendezetlenségére utal, hogy szakmájukban elismert mesterek rendszeresen tartanak pedagógus-továbbképzéseket felkérésre, miközben maguk nem pedagógusok. Nem is taníthatnának. De ismerik a szakma csínját-bínját, és tudásukra, úgy tűnik, szükség van az oktatásban. Sokan járnak ebben a cipőben. Egyikük idén a legjobb tanárnak minősült a diákjai szemében, a másikat a külvilág is megsüvegeli, nem tudja nem észrevenni elhivatottságát – tanítványai az országos versenyeken ott állnak a dobogón, és kiváló eredményeket érnek el a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőn.
Az oktatási rendszer partizánjai ők? Vagy képzettség nélküli, mintaadó tanáregyéniségek? Az biztos, hogy nem a hagyományos – a felsőfokú oktatási rendszeren át vezető – úton sajátították el a mesterségbeli tudást.
– Éppen ők járnak a hagyományos úton – állítja Juhász Zoltán, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének művésztanára –, mert a népi műveltség továbbélésének hagyományos útja arról ismerszik meg, hogy nincs hozzá iskola. Miközben hatalmas bennünk az igyekezet, hogy intézményekbe tereljük és megmentsük a nemzeti értékeinket, tapasztalatból tudjuk, hogy a régi út is működik. Elfogadom: vakbelet ne műtsön, aki nem végezte el az orvosi egyetemet, de hogy valaki ne tudja továbbadni azt a tudást, amelyet definíciószerűen nem egyetemen tanítanak, azt hatalmas pazarlásnak tartom.
A zeneakadémiai oktatás a hagyományoshoz képest sokoldalúbb: elméleti ismereteket és áttekintő képet nyújt a magyar népzene dialektusairól, de a felvételt nyert hallgatók száma korlátozott, a furulya esetében ez a szám nem képes kielégíteni még a mai országos igényeket sem. A hagyományos vagy az azt megközelítő módszerrel viszont húszéves korra kész népzenésszé és jó tanítóvá lehet válni. Ezért a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata indítványozza: aki független grémium előtt bizonyítja, hogy mesterszinten műveli a népművészet valamelyik ágát, az jogosítványt kaphasson arra, hogy elhelyezkedhessen, és az évek során beilleszkedhessen a pedagógus-életpályamodellbe.
Évszázadokon át apáról fiúra vagy mesterről tanítványra öröklődött a kézműves tudás. A kisiparosok helyzetén a tömeggyártás sokat rontott ugyan világszerte, de még a gépesítés sem tudta teljesen kiszorítani a kézügyességet igénylő szakmákat. A XX. század második felétől hazánkban az ideológiailag is megdolgozott paraszti közösségekből, lassanként pedig a köztudatból is kezdtek kikopni a régi mesterségek, ám – miközben a szakmai fogások eltűnésének a lehetősége valósággá vált – megfogalmazódott a szándék, hogy a fellelhető hagyomány intézményekbe terelve élhessen tovább.
A tradicionális műveltséget közvetítő iskolák szerepe ezért kulcsfontosságú: biztosítékai a hagyomány fennmaradásának, egyben népszerűsítői a kultúrának, legyen szó akár az órarendbe illesztett néptáncról vagy kézművességről, akár a felsőoktatásban vagy a felnőttképzésben egyre népszerűbb művészeti szakokról. Az Óbudai Népzenei Iskola mellett szép példa az intézményesülésre a keszthelyi Család Általános Iskola vagy a gödi Búzaszem Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, amelyeknek kimondott célja a keresztény magyar kultúra továbbvitele.
– A nemzeti értékrendű iskoláknak komoly szerepük van abban, hogy a kézművesség vagy a zenei anyanyelv átadásának tradicionális útjai mind a mai napig fellelhetők. De a tanulás hagyományos módszere olyannyira ideális, hogy annak hatékonyságát az oktatási intézményekben csak megközelíteni lehet, utolérni semmiképp – állítja Juhász Zoltán –, ezért az anyanyelvi tanulást mint létező és hatékony módszert el kell ismerni, és az így szerzett tudást – ellenőrzötten – be kell csatornázni az oktatási rendszerbe.
Emlékezetes, micsoda erőfeszítésbe került a hangszeres és énekes népzenei képzés elindítása a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen: bár Kodály Zoltán „magyarságprogramjának” már az 1920-as évektől kezdődően a népzene képezte a legfontosabb részét, az önálló felsőfokú oktatás gondolata megrekedt a kezdeményezések szintjén, egészen a 2000-es évekig. A nehézséget többek között az okozta, hogy a képzés elindításához kvalifikált oktatókra lett volna szükség, de honnan termettek volna ilyenek egyetemi szintű népzenei képzés hiányában Magyarországon?! Idős mesterektől tanult, kiváló muzsikusokból viszont volt elegendő, egyikük, Jánosi András végül Norvégiában, a raulandi Telemark Egyetemen szerzett diplomát. Európában ugyanis akkor már több helyen: Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Észtországban és Bulgáriában is létezett gyakorlati népzenetanítás a felsőoktatásban, miközben az alapfokú oktatás általában tanfolyamokra, táborokra korlátozódott.
– Norvégiában kézművességet is tanítanak egyetemi szinten. A University College of Southeast Norway népművészeti intézet népi mesterséget – fém, fa és textil tradicionális technikákkal való megmunkálását –, valamint népi éneklést és hangszeres zenét oktat, doktori iskolájukba is ezekről a területekről várják a jelentkezőket – mondja Harmati Hedvig, a norvégiai egyetem oktatója, a MOME docense.
– Ma Magyarországon ugyan egyetlen egyetemen sincs tanszéke a népművészetnek vagy a népi mesterségeknek, de ettől még egy felsőfokú művészeti végzettség nem korlátozza, sokkal inkább kiterjeszti az autonóm alkotó lehetőségeit. A népművészet hagyományozódása ugyanakkor a kortárs, intézményesített viszonyok között alaposan megváltozott.
Mi a különbség a hagyományos és az iskolai tanulási modell között? Száz éve az alkotók még etnikumhoz és régióhoz – a családhoz és a faluhoz – köthető mintavilágot őriztek a hétköznapi tárgyaikban. Munkáikban a variációs igény mellett a minőség megőrzésének szándéka is megjelent. A kézi munka történeteket mesélt az emberi élet sorsfordító pillanatairól, miközben a természetből, a szokásokból, a család belső örökségéből inspirálódott. Mára eltűnőben az a belső igény, hogy környezetünket a saját kreatív tartalmainkkal egészítsük ki.
A hagyományok őrzése többnyire csak a kézműves technikák elsajátítását jelenti. Az oktatás problémája éppen ez: mire használja a tudását, aki megtanult hímezni, szőni vagy faragni? Az egyik nemes cél a tárgyak rekonstrukciója lehetne, hiszen rengeteg a sérült alkotás, ráadásul a mintát, a technikát, a minőségi alapanyagokat is érdemes volna megőrizni.
– A népművész, miközben hiteles tartalmú tárgyakat másol, ugyanazt csinálja, mint a népzenész, hiszen a muzsikusok is tudatosan, minden részletre kiterjedő pontossággal hagyományozzák egymásra a darabokat. A kézműveseknél sajnos általános, hogy a technikát megőrzik ugyan, de közben egyfolytában átkomponálják a mintát, az alapanyagot vagy a színvilágot. Olyan ez, mintha a népzenész a saját kénye-kedve szerint átírná a széki muzsikát – mondja Harmati Hedvig.
– Ha a zenében ez nem megengedett, akkor a tárgykultúrában sem volna szabad – a gyorsuló világhoz alkalmazkodva – elvetni az időigényes megoldásokat, vagy elfogadni a műszálas alapanyagot. Önmagában tehát a jó kézügyesség nem biztosíték, mert az elmélyültség nélküli mesterségbeli tudásból születik aztán a kovácsoltvas Miki egér, mondván, hogy az is a kultúra része.
Ha megkérdezik az öreg pásztort, kitől tanult furulyázni, százból száz azt válaszolja: „Magamtól.” De ez a „magamtól” mégsem egyezik a tévéműsorokból inspirálódó kézműves önálló és meghökkentő megoldásaival.
– Pál Pista bácsi nógrádi törzspásztornak minden őse pásztor volt, hatalmas példák mutatkoztak előtte, mégis egy hatéves gyermek szemével mondja el az alapélményét, hogy csak úgy, a legelőn bámészkodva tanulta a mesterséget – vázolja fel a műveltség átadásának a hagyományos módját Juhász Zoltán.
– Pista bácsit hat-hét éves korában kiküldték segíteni a legelőre, ekkor kezdett a hangszerrel is foglalkozni. Amikor először fel tudta fújni a dudát, az apja felkapta őt, és szertartásosan a feje fölé emelte: „Itt van az én fiam, itt az utódom!” A szülők tehát fontosnak tartották a zenei anyanyelv átadását, miközben módszeres tanítást nem folytattak. A pásztorgyerek életének a legénykorba is belenyúló programja volt, hogy ellesse a technikát, és megtanulja elfurulyázni azokat a nótákat, amelyeket hatéves koráig a családja körében megismert. Ez a játék persze társadalmilag hasznosult a fonókban vagy a lánykereső akciókban, ugyanakkor a cél a saját teljesítmény felmutatása volt – a felnőttől kapott minta alapján.
Andrásfalvy Bertalan szerint a törzspásztorénál régebbi az a Gyimesben ma is élő modell, hogy tizenéves gyerekek nagycsaládi összefogással vigyáznak az állatokra a falu közös határában. Tankó Dezső gyimesi furulyás megerősíti, hogy amikor kikerültek a legelőre, társaival jelképesnek szánt ajándékként kapták kezükbe a furulyát. Elérhető volt számukra a tudás: testre szabott mintát követtek, amelyet nem sulykoltak, ezért nem is lázadtak ellene. Pál Pista bácsit sem tanította az édesapja: „Nem kellett. Ahogy csinálta, úgy figyeltem, és az embernek a fülében volt az a hang.”
A hangszerjátékot sok helyen ma is ellesik, „maguktól” tanulják a gyerekek, így a zenetanulás egyben személyiségfejlődés is. Mivel nincs számonkérés, a furulyás maga építi a repertoárját. Ettől valamivel eltér a gyimesi Timár Viktor esete, aki zeneszolgáltatóként is működött felnőttkorában, de még így is a dallamtudásának több mint hatvan százalékát hatéves koráig szerezte.
Juhász Zoltán szerint akik a régiekhez hasonló elszántsággal építik fel a mesterségbeli tudásukat, azoknak a tanítványai is saját élményként élhetik meg, amit a maguk erejéből megtanultak. Ez a módszer a fiatalok önazonosságát erősíti.
– Az egész társadalomról reményteli képet fest a hagyományőrző táborok nagy választéka szerte a Kárpát-medencében, ami arra utal, hogy a magyar társadalom kisközösségek formájában is újraépíti önmagát. Nemcsak mint nemzet, amely évente megünnepli az évfordulóit, hanem úgy is, mint a kisközösségek egyre bővülő rendszere – mondja.
– A nyári táborozások alkalmával megtapasztalhatók a műveltség átadásának hagyományos útjai, a természettel együttműködő ember szinte vallásos emelkedettsége, aki, miközben tanul: ünnepel.