A pirítós igazából himnusz. Vagy óda – gondolta Rezeda Kázmér, és komolyan gondolta. Azért gondolta komolyan, mert egyszer, egy kivételes, kegyelmi pillanatban, amikor ötszáz éves lett éppen, rádöbbent, hogy a pirítósban egykoron benne volt a gyermekség teljes univerzuma, és a gyermekség univerzuma a legelső és legutolsó végtelenség, amelyet képesek vagyunk felfogni, belakni – és leginkább elhinni.
Rövid időszak ez. S maradék életünkben ezt a rövid időszakot felejtjük el komoly, önemésztő munka árán.
Persze, gondolta Rezeda Kázmér, nem az előkelő pirítósokról van szó. Senki sem beszél ilyenkor előkelő angol sznobok jóisten sem tudja, hány perces pirítósairól, melyeket immáron toasterben készítenek, eltartott kisujjal vajaznak, műlekvárt kennek rá aprócska műanyag tasakocskából, vagy lágy tojás mellé tördelik, és olyan arccal, olyan mozdulatokkal eszik meg, hogy egészséges, „pusztai” ember inkább éhen halna.
Rezeda Kázmér szokatlan módon egészen belelovalta magát ezekbe a gondolatokba, és ha nem lett volna ötszáz éves, többször meghalt halhatatlan, azt mondanánk, hogy ideges lett. Ez azért volt, mert tényleg komolyan vette a pirítóst. Holott halhatatlan halott haloványan hisz, hiszen miben is hinne? Vagy mindenben, vagy semmiben. Úgy meg nehézkes a felhorgadás. De a pirítós, a pirítós univerzum volt, az eltűnt varázslat itt maradt hírnöke. S ha azt mondtuk, Rezeda Kázmér nem a toastra gondolt, akkor bátran kijelenthetjük, nem is a franciás léhaságokra.
Mert beláthatjuk, a franciák – különösképpen az angolokhoz képest! – tudnak élni, s miképpen Rezeda Kázmér hallotta valahol, a világ legvékonyabb könyve mégiscsak a „Híres angol szeretők” címet viseli… A franciák tudnak élni, s ez azonnal látszik a pirítósaikon is. A franciák pirítósainak nagy a rajongótáboruk, és kár lenne eltagadni gyáván, meghunyászkodva, hogy Rezeda barátunk is nagy tisztelettel adózott a Croque-monsieur-nek.
A Croque-monsieur az egyik legtipikusabb francia dolog a világon. Ahogy a lágy szendvicskenyér vékonyan megvajazódik, rengeteg sajt és sonka kerül rá, rétegezve, gazdagon, majd jön a másik lágy szendvicskenyér a tetejére, végül a reszelt sajt, és így be a sütőbe – nos, amikor ez a csoda előkerül a forróságból, melynek segítségével a két lágy kenyér közti sajt olvadékony lesz, és folyós, a tetejére reszelt sajt pedig aranybarna és ropogós, szóval, amikor ez előkerül a francia sütőkből, az a pillanat a nagy francia forradalom eleven tagadása, a jakobinusok alaposan megszolgált halálos ítélete, az a pillanat a vérbő életöröm, a hedonizmus maga.
Kálvin János egészen biztosan nem evett soha Croque-monsieurt…
S a franciák azért franciák, hogy ezt képesek legyenek fokozni.
Hiszen létezik a Croque-madame is! Ami ugyanilyen, csak a tetejére rátesznek még egy tükörtojást. Ha Rezeda Kázmér Croque-madame-ot evett (és evett!), mindig látta Madame Récamier-t, Juliette-et, s a frivol, imádni való gyűrűket, melyeket a lábujjain viselt.
De ezek a dolgok akkor sem tartoztak a gyermekkor univerzumához. Ott a mi pirítósunk lakott.
A mi pirítósunk ideje az este volt, és a tél.
A korán sötétségbe boruló hidegség, a hó s az üvöltő szelek, melyeket oly jóleső borzongással lehetett hallgatni a konyha párás melegében.
És akkor nagymama karéj kenyereket szelt, a régiből, a tegnapiból, és a karéjokat a legöregebb, pattogott zománcú serpenyőben zsírban megpirította.
Aranybarnára sültek a karéjok, jól megszívták magukat zsírral, ropogtak fenemód, s mindenki kistányérjára téve lett egy-egy gerezd frissen hámozott, igazi, békebeli, jó erős fokhagyma. Azzal dörzsöltük a pirítósainkat, s haraptuk kipirulva, kortyolva hozzá jó erősre főzött, tűzforró teát, benne méz olvadt, s elolvadt minden rossz is, mi csak létezhetett.
S ha nagypapa nem volt jelen éppen ezeken a pompás vacsorákon, olyankor kivihettük a könyvet is a konyhába, a párás gőzbe, meghittségbe, melegségbe, mi, unokák, és olvashattam két harapás között A kőszívet Haufftól, hogy az örökkévalóságig belém égjen a nagy német romantika.
Nehéz párák ezek, nehéz gőzök, nehéz szagok, nehéz zsírok.
Éppen ezekkel volt lehetséges túlélni ezt a sorsot, ezt a históriát.