Dominic Ongwen most negyvenéves lehet. A hágai nemzetközi büntetőszéken az ugandai férfi rezzenéstelen arccal hallgatta a múlt héten ellene felsorolt vádpontokat. Elegáns öltönyében, makulátlan nyakkendőjében az értelmes férfi – akinek, ha szerencsésebben alakult volna a sorsa, talán most az őt vádlók közt volna a helye – felegyenesedve röviden válaszolt minden vádpontra: „Nem vagyok bűnös.” Pedig súlyos vádak hangzottak el vele szemben. Hogy csak a legelrettentőbbeket idézzük: emberiesség ellen elkövetett cselekmények, tömeggyilkosságokban való részvétel, kínzás, csonkítás, nemi erőszak, rabszolgasorba kényszerítés, kiskorú erőszakkal történő besorozása. Közvetlenül vagy közvetve százezer ember haláláért felelős, és az irányítása alatt lévő csapatok hatvanezer gyermeket raboltak el. Ezekből a vádakból egy is súlyos ítéletet von maga után – de hetven? A nemzetközi bíróságnak még sincs könnyű dolga, a szakértők hosszú perre számítanak. Ugyanis állást kell foglalni arról, hogy jogi szempontból bűnös-e Dominic Ongwen, aki maga is áldozat volt, hiszen erőszakkal léptették be az ellenállási hadseregbe, ahol ugyanazokat a bűnöket követte el, amelyeket maga is elszenvedett. Az ördögi kör így bezárult.
A tízesztendős kisdiák, akinek tanárok voltak a szülei, épp iskolába tartott az észak-ugandai Coorom falunál, amikor fegyveresek állták az útját. Egy-két pofon után magukkal vitték a kis Dominicot. Az 1987-ben Joseph Kony által alapított az Úr Ellenállási Hadserege, az LRA nevű szervezet gerillái voltak. Kony, akit jelenleg is öt ország katonái keresnek, és mégis szabadlábon van, karizmatikus prédikátor, aki a misztikus varázsló, Alice Lakwena hatása alá került, aki pátyolgatta az akkori ugandai elnök, Yoweri Museveni ellen lázadó csoportot. A boszorka elbukott, és Kony követte a szervezet élén.
Az LRA tovább keverte a misztikumot a szélsőséges brutalitással, és sajátos toborzást folytatott, gyermekrablásokkal pótolva veszteségeit. Kony elképzelése szerint harcosainak a tízparancsolat szellemében kell élniük, és ezt minden eszközzel keresztülvitte. Az elfogott gyerekeknek először – nem tudni, honnan vette ezt a részt a Bibliából – agyon kellett verniük szüleiket, barátaikat, majd vérükből inniuk kellett.
Kony nem potyára vezeti immár harminc éve az Úr Ellenállási Hadseregét. Rendkívül kemény és ravasz, ráadásul politikai tehetséggel megáldott vezér, a maga javára játssza ki a térségben lévő konfliktusokat.
Amikor már nagy lánggal ég a tető a feje felett, akkor más országba helyezi át székhelyét és csapatait. Ugandából előbb a Kongói Demokratikus Köztársaságba, majd Dél-Szudánba tette központját, amikor az ország déli része az elszakadásért küzdött, majd következett a Közép-afrikai Köztársaság, ahol szintén polgárháború dúlt, csak választania kellett, melyik oldalon szálljon harcba. Harcosainak többsége már a dzsungelben született, évtizedek óta itt élnek, mezítláb járnak, harmatvizet isznak, fegyvereiken kívül csak annyi csomagot visznek, amennyi egy hátizsákban elfér, ezért hihetetlenül mozgékonyak, gyorsan el tudnak tűnni az erdőben. De hát pont ezért kellettek Konynak: volt olyan időszak, hogy minden helyettese gyermekkatonából felnőtt „tiszt” volt, csakúgy mint egész „hadserege”.
Kegyetlen lojalitás
Még a drónok és helikopterek korában is – egy „kis amerikai egység” is részt vesz a gerillacsapat levadászásában – Kony csapata addigra mindig végez egy falu lerohanásával, mire az őket követő katonák odaérnek. Ott támadnak, ahol a legkevésbé várnak rájuk. A helyi nyelven „tongo-tongónak”, azaz „hajnal-hajnalnak” hívják a rajtaütést végrehajtó LRA-t, ugyanis ez idő tájra időzítik akcióikat. Visznek mindent, ami a kezükbe akad, de főleg terményekre, élelmiszerre van szükségük, hogy tovább élésüket a dzsungelban biztosítani tudják. És gyermekeket, tizenéves fiúkat és lányokat, hogy biztosítsák a hadsereg létszámát. A horrortörténet végeláthatatlanul folytatódik: az elrabolt gyermekek újabb gyermekeket rabolnak el, hogy ők is folytassák ezt az életmódot. Miért nem lőtték le vagy gyilkolták meg a gerillavezért? – tették fel a kérdést az LRA-ból megszökött néhány harcosnak a borzalmat kívülről szemlélők. „Mert eszünkbe sem jutott – válaszolta egyikük. – És mert láttuk, milyen sors vár azokra, akik dezertálni próbálnak, nekünk kellett szétmarcangolnunk őket.”
Konynak hazájától távol nincs különösebb követelése, sem politikai, sem területi, sem vallási, katonáival egyszerűen élik az életet, amelyhez értenek, amelyet megszoktak.
Az évek során Dominic Ongwen szépen haladt a ranglétrán. Lojalitását értékelték feljebbvalói, különös kegyetlenségével parancsokhelyettesi beosztásig vitte. Kony rábízta legképzettebb egysége, a Sinia vezetését, amellyel falvakat zaklattak. Az egyik ilyen esetnél negyven-egynéhány parasztot öltek meg mindenféle indok nélkül, a túlélők tanúskodni fognak Hágában. Dominic különösen aktív volt, ha lányokat kellett rabolni, magának legalább hét „menyasszonya” volt. A legfiatalabb alig múlt tízéves.
Az erőszakos házasságokért is felelősségre vonják a parancsnokot, ugyanis úgy kezelte a lányokat, mint hadizsákmányt, amelyet kiosztott a katonák közt. És van egy először alkalmazott vádpont: az erőszakos teherbe ejtés.
A társai és a túlélők a legkegyetlenebb, a legbrutálisabb, a legkönyörtelenebb gerillaként írják le Ongwent. Csak ő volt az egész seregben, aki ellent mert mondani Joseph Konynak. Valószínűleg ilyen szóváltás után döntött úgy, hogy jobb lesz, ha távolabb tartja magát a főnökétől. Tavaly év elején Dominic Ongwen a közép-afrikai Obo város környékén pár emberével kijött az erdőből, és az első fegyveres csoportnak, amellyel találkozott, megadta magát. Ezek a Séléka nevű, muzulmán lázadócsapat tagjai voltak. Ők értesítették az ugandai hatóságokat, amelyek közelben állomásozó amerikai helikoptert küldtek az elfogott harcosért. Valószínűleg egy-két Séléka-parancsnoknak ugyancsak „megmosták a fejét” az ingyenes átadás után, ugyanis a „hadifogolyra” korábban az Egyesült Államok ötmillió dolláros vérdíjat tűzött ki. Az amerikai helikopter meg elszállt Ongwennel anélkül, hogy egy vasat fizettek volna.
Az afrikai sajtó tele van szerencsésen megszökött gyermekkatonák történeteivel. Ilyen a Kongói Demokratikus Köztársaságban elrabolt Junior Nzita Nsuami élete. Tizenkét évesen, 1996-ban őt is iskolába menet rabolta el a Kongói Felszabadítási Demokratikus Erők Szövetsége (AFDL) nevű lázadócsoport. Kiképzőközpontba került, amely az erőszak iskolája. Megtanították a tűzfegyverek kezelésére, ettől a perctől kezdve megszűnt gyerekként létezni. Az agymosás következtében csupán egy cél lebegett a szeme előtt: hogy megdöntse az országban uralkodó rendszert. Parancsnokai azzal tömték a fejét, hogy közössége, kultúrája el fog tűnni, ha ez ellen nem tesz.
Démonok legyőzése
A gyermekkatonáknak eszükbe sem jutott, hogy megkérdőjelezzék az akciók helyességét, hiszen ők szabadságharcosok voltak, akik a népért, az ország területéért, az ásványkincsek megőrzéséért harcoltak. A gerilla-összecsapásokban négy évig vett részt. Aztán választásokon diadalmaskodott az AFDL. Nsuami otthagyta a hadsereget, és visszaült az iskolapadba. Ám közössége sem akarta visszafogadni a volt gyermekkatonát, mindenhol elutasítással találkozott, mintha a homlokára lenne írva: vigyázz vele, gyilkos. Mint ma elmondja, keresztény hite segítette hozzá ahhoz, hogy gyermekkora borzalmai után most már átél néhány jó pillanatot is. Befogadta egy család, megértve: ő lelki sérült „gyermek”, akinek sok-sok szeretet kell, hogy legyőzze a gyermekkatonamúltjából feltörő démonokat.
Idén a világ államainak többsége aláírta azt a nemzetközi megállapodást, amely fellép az ellen, hogy a fegyveres konfliktusokban gyermekeket alkalmazzanak. A gyermekjogok nemzetközi konvencióját eddig két ország nem ratifikálta: az Egyesült Államok és Szomália. Becslések szerint a világban zajló mintegy harminc fegyveres konfliktusban 250 ezer gyermek – hattól 18 éves korúig – vesz részt. Ez a szám az utóbbi időkben sem csökkent. Zömében fegyveresek rabolják el őket, de van, aki a kilátástalan nyomor vagy a rossz szülői bánásmód elől menekül a megélhetést jelentő katonai szolgálatba. Érdekesség, hogy a gyermekkatonák mintegy fele lány. Közülük jó páran maguktól jelentkeznek a „hadseregbe” a soha véget nem érő otthoni rabszolgamunka vagy a kényszerházasság elől menekülve. Aztán új helyükre belépve megtapasztalhatják ugyanezt: a vég nélküli főzést, az erőszakos házasságot, a nem kívánt terhességet, a szexuális kizsákmányolást és erőszakot. De az is előfordult például Srí Lankán, hogy a tamil szakadárok nemi betegséggel – így AIDS-szel is – megfertőzték a kislányokat, akiket „bevetettek” a hadsereg katonái ellen. Aki ezt elkerüli, az aknákat telepíthet, ütközetben munícióval láthatja el a harcolókat, az eszesebbje még hírszerző feladatot is kaphat.
Elsősorban az afrikai országokban dívik a gyermekkatonák alkalmazása. Maliban, Ugandában, Szomáliában, Ruandában és Dél-Szudánban
– különösen az afrikai tavak környékén – elterjedt mód ez a veszteségek pótlására. Természetesen a nagy „felvevők” a különböző gerillacsoportok, de több helyen a reguláris alakulatokba is toboroznak kiskorúakat. Dél-Szudán évekkel ezelőtt elnyert függetlenségét váltig támogatta számos nemzetközi híresség, csak épp arról feledkeztek meg, hogy 12 ezer kiskorú szolgál a Szudáni Felszabadító Néphadsereg soraiban.
Talán most lezárulhat Dél-Amerika legrégebben zajló háborús konfliktusa, a kolumbiai a kormány és a lázadók közti, a közelmúltban elfogadott második békemegállapodás eredményeként. Az elmúlt ötven év harcaiban 14 ezer gyermeket alkalmaztak a szemben álló felek, a FARC gerillái és a kormányt támogató paramilitáris erők. Ázsiában Afganisztán, India, Laosz, a Fülöp-szigetek és Srí Lanka fegyveres csoportjaiban is találunk gyermekeket. Különös figyelmet érdemel Burma (Mianmar), ahol még a hadsereg is besoroz 18 évnél fiatalabbakat. A Közel-Keleten, például a megszállt palesztin területeken szintén ehhez a harcmodorhoz nyúlnak. A szíriai és iraki válsággócban nincs olyan fél, amely soraiban ne tudna gyermekkatonákat. A felkelők előszeretettel alkalmaznak gyermekeket különböző harci tevékenységekre, robbantásra, megfigyelésre. De ugyanígy a szíriai kurdok, a Damaszkuszhoz hű milíciák és a szíriai frontokon aktív libanoni Hezbollah is.
Gyengékből élő pajzs
Ez alól nem kivétel az Iszlám Állam sem, sőt. Az egyetlen jó hír, hogy Európából, amióta a nyugati hírszerző szervek komolyan veszik, szinte minimálisra csökkent a főleg tizenéves muzulmánok Közel-Keletre csábítása. Lezárták a Törökországon át Szíriába irányuló „katonaexportot”, csak egynéhány kitartó kamaszkorú tud csatlakozni a különböző ellenállóegységekhez. Ám az Iszlám Állam propagandavideóján mégis százával láthatunk masírozni tíz év körüli kisgyerekeket. Kik ők? Arra mérget vehetünk, hogy nem a dzsihadista szervezet vezetőinek gyerekei. Ők az elüldözött vallási kisebbségek, a jazidik, valamint a szír és iraki keresztények elrabolt fiai és lányai. Ők azok, akik részt vesznek kivégzéseken is, ők vágják el a foglyok torkát, vagy lövik fejbe a szerencsétleneket. Van nevük is: a kalifátus oroszlánkölykei. Megfigyelők számukat ezer-ezerötszázra teszik. Valóságos késleltetett emberi bombák. A terrorszervezet osztályozza őket: túl fiatal, gyenge, izmos, mindegyiknek saját sorsot szánnak. A gyengébbeket emberi pajzsként használják, hogy így védjék meg a légitámadásoktól a fontosabb állásaikat. Esetleg kapnak egy robbanómellényt, amellyel besétálnak az ellenség sorai közé, és megnyomják az indítógombot.
Az erősebbekre fordítanak különös figyelmet, ők már valódi harci kiképzést kapnak. Előbb minden „oroszlánkölyök” agymosáson esik át. „Nevelőik” gyakran ok nélkül verik őket, hogy megszenvedjenek apáik bűneiért. A Korán oktatását is sajátos módszerekkel oldják meg: hónapokra meztelenül bezárják a diákokat egy nagy helyiségbe, ahol a szent könyvet kell megtanulniuk. A második szakaszban jön a harci kiképzés. A gyermekek elsajátítják, hogy miként működik a Kalasnyikov, hogyan állítsanak össze rögtönzött bombát, miként kell robbanómellényt kivitelezni és alkalomadtán működésbe hozni. A kis katonákat az oktatás végén bekábítószerezik, hogy hatalmasnak, legyőzhetetlennek, feltartóztathatatlannak érezzék magukat. Párhuzamosan olyan „hőstettekről” szóló videókat mutatnak nekik, amelyeken a dzsihadisták irtják az ellenséget. Az utánpótlás is „készül”: az ENSZ mellett működő gyermekjogok bizottsága szerint jelenleg az Iszlám Állam területén 31 ezer nő, többségük szexuális rabszolga állapotos. Csak reménykedhetünk abban, hogy a manapság megszületett gyermekeknek már nem lesz idejük arra, hogy harcossá váljanak. Egy bukott rendszer, amely végóráihoz közeledik – bízzunk abban, hogy előbb vagy utóbb ez lesz az Iszlám Állam sorsa –, minden erkölcsi értéket sutba vágva csak a maga túléléséért küzd, és ezért hajlandó feláldozni még a gyermekeket is. Nagy a veszélye annak, hogy Európában is megjelennek vagy már itt is vannak a gyermekterroristák, látszatcsaládot alkotva bejutnak a nyugati államokba, ahol elélnek egy darabig az akciójukra várva.
Azokban az országokban, ahol elfognak egy gyermekkatonát, a megfelelő eljárások után többnyire amnesztiát kap, bár ennek ellenére a társadalom továbbra is bűnösnek tartja. De vajon miért nem részesült amnesztiában Dominic Ongwen, aki most Hágában felel tetteiért? Joggal tették fel a kérdést annak a filmnek a főszereplői, amelynek bemutatója hetekkel ezelőtt volt Uganda fővárosában, Kampalában. A dokumentumfilm három volt gyermekkatona visszailleszkedési nehézségeiről szól. „Ha én amnesztiát kaptam, vajon ő miért nem?” – ez foglalkoztatta a bemutató után az egyik főszereplőt. Egy észak-ugandai faluban erről nem folyik vita. Az osztályterembe bezsúfolódott 150 ember, és nézte a hágai per egyenes közvetítését. 2004. május 19-én éjszaka Dominic Ongwen csapatával betört a faluba, távoztával többtucatnyian hevertek holtan a településen. Szeretteik, férjek és feleségek, szomszédaik mentek el örökre aznap éjjel. A túlélők 12 éve várnak erre a napra. Arra, hogy végre megszülessen az igazság, és az az ember, aki mindezért felelős, elnyerje méltó büntetését. Csak ez hozhatja vissza a nyugalmat a kis közösségbe.