Európa több térségében az első világháborút lezáró békeszerződések következményeként minden korábbinál markánsabban jelent meg a nemzetiségi kérdés. A Párizs környéki és washingtoni békerendszer kötelezte az újonnan létrejött vagy éppen területükben megváltozott államokat a határaikon belül élő nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására, s a nemzetközi ellenőrzést a Népszövetségre bízta. A gyakorlat azonban az volt, hogy számos ország – így például a hazánkat körülvevő kisantantállamok – nemhogy védték, de kifejezetten támadták és korlátozták kisebbségeiket.
Ötödik hadoszlop
Ezzel párhuzamosan a közép-európai államokban mind a politikai, mind a tudományos élet bizonyos köreinek érdeklődése egyre inkább a nemzeti/nemzetiségi kisebbségek felé fordult. A német tudományosság például az 1920-as évektől kezdve számos diszciplína mentén – a nyelvtudománytól a történelmen keresztül a szociológiáig – vizsgálta a Németországon kívül kisebbségben élő németek világát.
A nácizmus hatalomra kerülését követően, a harmincas évek közepétől egyre inkább politikai nyomást is igyekezett kifejteni a hitleri Németország a „népi németségre”. Ez eleinte kimerült a kommunikációs és agitációs tevékenységben, hogy aztán a második világháború idején átváltson a kisebbségi sorban élő német közösségek „ötödik hadoszlop” jellegének hangsúlyozására. Erre a folyamatra jó példa – mint Tilkovszky Lóránt és Spannenberg Norbert kutatásaiból tudjuk – a Basch Ferenc vezette Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége: Volksbund der Deutschen in Ungarn) tevékenysége, amely kulturális és kisebbségi emancipációs egyesületi gyökerein túlnőve, nem a hazai németség, hanem kifejezetten a Harmadik Birodalom érdekeinek a képviselőjévé vált. A Volksbundban megfigyelhető nemzetiszocialista befolyás ellensúlyozására jött létre a magyarországi németek alternatív szervezete, a Hűségmozgalom (Hűséggel a Hazához: Mit Treue zum Vaterland). A Volksbund a magyarországi németek mintegy harmincöt-negyven százalékát tömörítette, míg a Hűségmozgalomhoz hét-nyolc százalékuk csatlakozott.
A magyarországi németség a trianoni Magyarország legnagyobb létszámú kisebbsége volt. 1920-ban valamivel több mint 550 ezer fő vallotta magát német anyanyelvűnek, ami hazánk akkori lakosságának csaknem hét százalékát tette ki. Az 1941. évi népszámlálásnak – amelyet a Felvidék déli sávjával, a Kárpátaljával, Észak-Erdéllyel és a Délvidék egy részével megnagyobbodott területű magyar államban készítettek – a trianoni határok közé vetített adatai szerint 303 ezer fő volt német nemzetiségű, és 477 ezer fő német anyanyelvű. A két szám közötti eltérés jelzi, hogy a hazai német anyanyelvű népesség jelentős része (mintegy egyharmada) magyar nemzetiségűnek tartotta – és a hivatalos összeíráskor annak is vallotta – magát. A második világháború folyamán számos magyarországi német állt német haderő, elsősorban a Waffen-SS kötelekébe: kisebb részük előbb önkéntes alapon, később a többségük – hazánk német megszállása után – sorozás útján.
A baloldal öröme
A magyarországi németek száma a világháború befejeztével három hullámban fogyatkozott meg. Először 1944 végén és 1945 elején a szovjet Vörös Hadsereg Magyarországra nyomulása elől, a német megszállók által szervezett evakuálás keretében távozott sok német. Ezt követően a szovjet csapatok málenkij robotra nagyszámú németet vittek el elsősorban a polgári lakosság köréből (s rajtuk kívül a Szovjetunióban lévő hadifoglyok között is volt magyarországi német). Végül pedig 1946 januárjában állami irányítással megkezdődött a kitelepítés, amelynek történetéről mások mellett Fehér István, Zielbauer György, Zinner Tibor és Tóth Ágnes írt alapvető fontosságú, tényföltáró és összegző igényű könyveket.
A háborúban győztes mindhárom – az amerikai, a brit és a szovjet – nagyhatalom egyetértett abban, hogy a közép- és kelet-európai németek áttelepítendők Németország területére (pontosabban annak valamelyik megszállási övezetébe). A szövetségeseknek az 1945. augusztusi potsdami értekezleten is jóváhagyott elképzelését valósította meg – a megszállt Magyarország főbb politikai eseményeit irányító Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése nyomán – a 1945 decemberének végén kiadott 12.330/1945. számú miniszterelnöki rendelet: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.” A rendelkezés alól – elvileg – mentesülhettek azok, „akik bár német anyanyelvűeknek, de magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, ha hitelt érdemlően igazolják, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek”. Fontos kitétele volt a jogszabálynak, hogy „az áttelepülésre kötelezett személyeknek – tekintet nélkül arra, hogy az ország területén vagy azon kívül tartózkodnak – minden ingó és ingatlan vagyonát a jelen rendelet hatályba lépése napjától kezdődően zár alá vettnek kell tekinteni, a tulajdonos (birtokos) abból semmit el nem idegeníthet, és azt meg sem terhelheti”.
A magyarországi baloldali pártok örömmel fogadták a németek kitelepítését. A kommunisták kifejezetten sürgették, de a nemzeti parasztpártiak is várták, mivel a szegényparaszti réteg földhöz jutását remélték a németek tulajdonának elvételétől és újbóli elosztásától. A szociáldemokraták ambivalens módon álltak a németkérdéshez, hiszen az 1890 óta működő szervezetben számos német származású tag volt, s közülük több személy töltött be fontos pártfunkciót. A kitelepítés és a kollektív bűnösség elvének gyakorlati alkalmazása ellen tiltakozott Kéthly Anna szociáldemokrata politikus. A történelmi egyházak vezetői közül Mindszenty József bíboros és Kapi Béla evangélikus püspök bírálta határozottan a kitelepítési folyamatokat.
„Legsötétebb mérgezők”
A Magyar Kommunista Párt álláspontját jól mutatja Szegeden megjelenő lapja, a Délmagyarország 1946. május 10-i számában a Csanád vármegyei németek kitelepítésének kapcsán megfogalmazott vélemény, amely szerint „a demokráciának legszívósabb ellenségei távoznak ezzel az országból, és a nemzet legsötétebb mérgezőitől szabadul meg”. Jelen sorok írója hosszasan tanulmányozta a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárában a Csanád megyei – almáskamarási, kübekházi és újszentiváni – németek kitelepítésének dokumentumait, amelyek közül említést érdemel Schreirer József – a szociáldemokrata párt almáskamarási elnöke – tájékozatója, amely szerint „a sváb származásúak összeszedése alkalmával az oroszok kimondottan baloldali, de sváb származású egyéneket elvittek, míg a községben még mindig vannak Volksbund-tagok”. Látszik tehát, hogy mind a málenkij robotra hurcoláskor, mind később, a kitelepítéskor a nemzetiségi hovatartozás számított, semmint a politikai meggyőződés vagy tevékenység. Mindezek mellett nem volt elhanyagolható szempont a gazdasági megfontolás sem, vagyis hogy a módosabb német gazdák földjeit, házait, termelőeszközeit meg akarták szerezni. Reibel Mihály – a Gyula melletti, németek lakta Elek katolikus plébánosa – beadványában megfogalmazta, hogy „ma elegendő, ha valakinek szép háza vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák”, azaz kitelepítsék.
A Csanád vármegyei kitelepítés eseményeit 1946. május 31-én megfogalmazott május havi jelentésében foglalta össze Páll Endre alispán. „Május hónapban megtörtént a torontáli járási németek kitelepítése is. Újszentiván és Kübekháza községekben éltek nagyobb tömegben a németek, míg Szőreg községben csak néhány család volt érdekelve. A kitelepítés lebonyolítására közel háromszázhúsz személy érkezett Újszentivánra, mely a munkát öt nap alatt elvégezte. Sajnos a községek lakossága megfeledkezve saját magáról a kitelepítés előtt és alatt valóságos hadizsákmánynak tekintette a kitelepítettek ingóságait, és a nemzeti vagyonban igen súlyos károkat okozott. Maguk ellen a kitelepítő bizottságok ellen is több panasz hangzott el, ezeket a panaszokat illetékes helyre továbbítottuk.”
Az 1946 januárjában kezdődött kitelepítések során – amelyeket állami szervként a Népgondozó Hivatal irányított – az első évben mintegy 120 ezer embert, 1947–48 folyamán pedig további ötvenezer személyt telepítettek át. A háború előtt csaknem félmilliós magyarországi német kisebbség létszáma több mint 200 ezerrel csökkent (a kitelepítettek számát mintegy 180 ezerre teszi a történeti kutatás), de számarányainál lényegesen nagyobb gazdasági veszteséget szenvedett. Már 1946-tól kezdve sokan hazaszöktek.
Tóth Ágnes kutatásaiból ismert, hogy az elfogott visszaszököttek a következőkkel indokolták döntésüket: a „magyar vagyok”, „magyarnak érzem magam” hivatkozás mellett szinte minden esetben elhangzott, hogy az illető nem volt a Volksbund tagja, és az 1941. évi népszámláláskor német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát („tévesen lettem a kitelepítési listára írva”).
A kitelepítések után a magyar politikai vezetés a német nemzetiséggel igen keményen bánt – ellentétben a szlovák és délszláv kisebbségekkel. A kollektív megbélyegzés, az üldöztetés és a kitelepítés következtében a magyarországi németség elveszítette – vagy legalábbis nyilvánosság előtt nem vállal(hat)ta – német identitását. Ennek bizonyítéka, hogy az 1949. évi népszámláláskor már csak két és fél ezren vallották magukat német nemzetiségűnek, míg mintegy 22 ezren német anyanyelvűnek (valójában a számuk 200 ezer körüli lehetett). 1950 tavaszától lehetővé vált, hogy az annak idején kitelepítettek visszatérjenek, és magyar állampolgárságukat visszanyerjék. Akkor már – a Rákosi-korszakban – nem sokan éltek vele…