Carrie Bradshaw, kedvesem, olyan dologról írok megint, amelynek egy részét nagyon is érted, de lesznek olyan részletek is, amelyeket nem. Bocs, megint arra kell hivatkoznom, hogy nem vagy magyar, és nem a mi országunkban szocializálódtál a rendszerváltozás után – egyáltalán tudod mi az, hogy rendszerváltozás?
Tényleg, hetek óta jobbnál jobb témáim vannak, amelyeket mind a Country Livingből kölcsönöztem. Minden erőmmel a zöld paradicsom felhasználására szerettem volna koncentrálni, és erről értekezni, de mi most végre veletek, New York-iakkal együtt és egy időben korszakot váltunk, és ez olyan fontos, hogy muszáj róla újra és újra beszélni. Néhány napja egy társaságban, ahol többségben voltak olyan férfiak, akiknek a nőkhöz való viszonyuk semmiképpen sem illeszkedik az úriember fogalmához, arról értekeztek öblös hangon, röhögve, hogy a nők szexuális zaklatásával kapcsolatos hírek csak liberális trükkök, és csak azt a célt szolgálják, hogy némelyek magukhoz ragadják a közbeszéd fonalát.
Az senkit sem zavart, hogy mindeközben liberális ikonok hullanak nálunk is, nálatok is. Én döbbenten azt dadogtam, hogy százötven évvel ezelőtt még természetes volt a rabszolgaság, meg százmilliók hitték, hogy a tanulás rongálja a méhet, és meddővé teszi a nőket – a hisztéria szó is a görög hyster (anyaméh) szóból származik… Próbáltam volna érvelni, de lehurrogtak, nekem meg lángolt az arcom.
Pedig igyekeztem volna pontosan fogalmazni: mostanáig azt gondoltuk, hogy a nők rendelkeznek ugyan a testük felett, de nem minden esetben. Ennek van most vége! El tudod képzelni, hogy nálunk évtizedes harc folyt azért, hogy a nők háborítatlanul szüljenek, emiatt mozgalmakat kellett indítani, büntetés, megaláztatás járt érte? Egészen komolyan érveltek férfiak és nők amellett, hogy a természet ritmusához alkalmazkodva születni veszélyes, ahhoz, hogy egy gyermek világra jöjjön, szoros kontrollra és számos beavatkozásra van szükség. Pont.
Most még sokan gondolják, hogy az, hogy a nők beszélni kezdenek arról, ami bántja, zavarja, megalázza, sérti őket – és most nem a büntetőjogi kategóriába sorolandó esetekről beszélek, hanem csak a sima bunkóságról –, akkor az feminizmus meg férfiellenesség, meg mit tudom én, mi. Pedig én egyre többet gondolok arra, hogy a nők – anyák és nagymamák – vastagon hibásak azért, hogy tűrtünk. Ők nevelték belénk, hogy ha erőszakot szenvedsz el – mindegy, milyen szinten –, azért te vagy a hibás. Kinek kellett szégyellnie magát a zabigyerekért, a verésért, a férj alkoholizmusáért? Miért ment hozzá? Miért viselkedik úgy? Miért hagyta magát? Miért ment oda? Miért öltözött úgy, kis ribanc?! Ha ez az ára, ne akarjon színésznő lenni!
A nagymamám fontosnak tartotta az egyik rokonról minden esetben elmondani, hogy „színésznő, drágám, de nem frivol!”. A pszichológia jól ismeri a normalitási torzítás elnevezésű jelenséget, amelynek az a leegyszerűsített lényege, hogy szentül hisszük, a világ alapvetően biztonságos hely, a bajok mindig mással történnek. Aki áldozattá válik, tehet róla, mi több: kiprovokálta azt.
Egy fotós készített egy felvételt ruhákról, amelyeket nők viseltek azon a napon, amikor megerőszakolták őket. Fenn van a neten, meg lehet nézni, többet mond minden érvnél. Ebben a pillanatban is éppen kivégeznek nőket a világ kegyetlenebb felén azért, mert erőszakot szenvedtek el, és ezzel szégyent hoztak a családjukra. Ami meg a férfiakat illeti: én nem szeretnék olyan világban élni, ahol nem mehetek este futni vagy kutyát sétáltatni, ahol nem viselhetek miniszoknyát, és senki sem udvarol.
A világ igenis jó hely, és ami most történik, csodálatos, mert gyógyulunk.
A szégyen a legalacsonyabb energetikájú érzelem, amelyben csak megsemmisülni lehet, előrelépni nem. Ha azt mondjuk a fiainknak és a lányainknak, hogy felelősek vagytok a tetteitekért, de mindig jogotok van választani, akkor olyan útra lépünk, amelyen lehet haladni.