2017. február 27., hétfő, Ákos, Bátor napja
Lugas, Lugas Riport
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/naszut-ket-kereken-1262743/
Lugas

Nászút két keréken

Életmód – Négy év, 46 ország – „Óriási érzés volt megtapasztalni, hogy az emberek jók”
Harkányi Árpád 28 éves informatikus 2011. május 1-jén felmondott a munkahelyén, és csak 2016. május 2-án kezdett el újra dolgozni. Mi történt közben? Hosszú nászút – ráadásul kerékpáron! A menyasszony, Zárug Zita tanár, kollégiumi gyermekfelügyelő az esküvőt tervezgetve felvetette, hogy a „boldogító igen” kimondása után utazzanak el, lássanak világot.

Eddig az ötlet elég hétköznapi, Árpád viszont azzal állt elő: jó, de akkor menjünk biciklivel! A fiatal pár képzelete meglódult, a nagy ötletelésben egymás alá adták a lovat, mígnem megszületett a terv: biciklivel megkerülni a földet. Kalandvágyból? Kezdetben talán igen. Hamarosan azonban életcél lett az út. És megkezdődött a lázas készülődés.

– Tisztában voltunk azzal, hogy akár többéves próba előtt állunk, ez pedig alapos tervezést igényel – mondja Zárug Zita.
– Jól megfontoltuk, mibe vágunk bele, és tudtuk, ez felelősséggel is jár. 2011 a család éve volt, friss házasként tehát zászlónkra tűztük a család és a természet értékeinek védelmét, ezzel a környezettudatos szemlélettel indultunk neki a világnak. Hittünk abban, hogy az emberek alapvetően jók és segítőkészek, mi pedig bárhol a világon barátokra találunk.

– Bár terveinket javarészt önerőből valósítottuk meg, mindvégig éreztük, micsoda erőt jelent számunkra a család. Sokat köszönhetünk szüleinknek, akik féltettek bennünket, de azért elfogadták a kalandos út tervét – kapcsolódik a beszélgetésbe az interjúra is biciklivel érkező Árpád a forró csokoládétól fölmelegedve, miközben felesége kedves mosollyal visszautasítja a pincér által felkínált szívószálat és műanyag kiskanalat. – Azt hiszem, ha nem így nevelnek bennünket, ha nincs ez a stabil hátterünk, talán nem is lettünk volna képesek álmaink megvalósítására. Az esküvőre ugyan évek alatt összegyűjtöttünk egy alsó középkategóriás autóra elegendő összeget, de amikor kipattant az ötlet a fejükből, úgy határoztunk, hogy nem autót veszünk, hanem világ körüli útra indulunk.

Miközben megkerültük a földet, minden év karácsonyára megjelent egy falinaptár a legszebb fotóinkból – a kiadványt útközben szerkesztettük, de persze itthon háttérországként működött a kiadó. Volt, hogy helyi munkával kerestük a kenyerünket, két hónapot dolgoztunk a világ egyik legrégibb borvidékén, Új-Zélandon, és élménybeszámolóink jelentek meg rendszeresen kalandjainkról a hazai magazinok utazási rovatában. Végeredményben – havonta fejenként százezer forintból – összesen négy év alatt körbekarikáztuk a világot.

Fotó: Harkányi Árpád

Földcsuszamlás okozta nehézségek Észak-Pakisztánban, a Hunza-völgyben

Kíváncsi, de egyben környezettudatos szemléletüknek tudják be, hogy a helyi lehetőségekre nyitottan, az adódó alkalmakat pedig bátran megragadva számtalan élettapasztalattal gazdagodtak. Élményeiket meg is osztották: a 360fokbringa címen blogoltak, és a legnépszerűbb közösségi oldalon négy év alatt tízezer fölé emelkedett a követőik száma. Bejegyzéseikre válaszul rengeteg inspirációt, utazási tippet kaptak – sőt szállást, vendéglátást is – olvasóiktól szerte a világban.

A pozitív visszajelzések átlendítették őket a nehezebb útszakaszokon, néhol úgy érezték, mintha szó szerint a boldogság nyomába eredtek volna, de nem a tárgyi világban találták meg azt. Bár a klasszikus típusnál kényelmesebb, fekvő biciklivel utaztak, és az óceán fölött átrepültek, eszük ágában sem volt mindenfélét összevásárolni, hogy aztán országról országra cipelhessék a szuveníreket. Tanulságos volt viszont belelátniuk a helyiek mindennapjaiba, figyelni, hogy némi ötlettel mennyire boldogan és milyen kicsi ökolábnyommal is meg lehet élni. A Himaláján például hatalmas, fénylő, parabolaantennának látszó tükrös felületre lettek figyelmesek, mint kiderült, szolárfőző volt, amelyen a helyiek az ebédjüket készítették a napsütésben.

– A kukabúvárokkal Ausztráliában ismerkedtünk meg, bár a mozgalomnak itthon is vannak aktivistái – folytatja az élménybeszámolót Zita. – Többségük nem magának gyűjt, egyszerűen felháborítónak tartja, hogy jó minőségű élelmiszerek tonnaszámra kerülnek a szemétbe. Egy tavalyi felmérés szerint a Magyar Élelmiszerbank Egyesület tagjai jó logisztikával csak 64 üzletből száz tonna kidobott élelmiszert osztottak szét a hajléktalanszállók vagy az állatmenhelyek között. Naponta megtapasztaltuk, hogy a fogyasztói társadalom velejárója a pazarlás. Az élelmiszerboltokban a szigorú szabályozás miatt egyszerűen kidobják a lejárathoz közeli, a sérült csomagolású árut vagy az olyan terméket, amelyet a vásárló levett a hűtőpultról, de aztán meggondolta magát, és otthagyott a pénztár előtt.

Ezek az élelmiszerek érintetlen, zárt csomagolásban ott hevernek az üzletek mögötti konténerekben. A kukabúvárok ötletén felbuzdulva az ausztráliai Katherine-ben egyik este meglátogattunk egy ilyen konténert. Az előző két évben bejártuk már Ázsia legszegényebb vidékeit, így különösen elkeserítő volt a látvány: másutt egy nagyobb család hetekig elélt volna azon a tíz kiló rizsen, amelyet itt minden rossz érzés nélkül hajítottak a kukába, csak mert megsérült a zsák sarka. Voltak ott óriási kutyaeledeles zsákok is, pedig a kutyának aztán tényleg mindegy, hogy szakadt zacskóból kapja-e a vacsorát.

– Érdekes tapasztalat volt a sivatagban az egyre növekvő hulladékmennyiség – veszi át a szót Árpád. – Itthon, ami szemét keletkezik, bedobjuk a kukába, és többé nem gondolunk vele. De a sivatagba sok előrecsomagolt termékkel, konzervvel voltunk kénytelen menni. Amikor már nyolcadik napja cipeltem egy műanyag és fémdobozoktól duzzadó zacskót, akkor szembesültem igazán azzal, mennyi szemetet termelünk.

Bringás esküvő Budapesten. Készülődés a nagy útra

Bringás esküvő Budapesten. Készülődés a nagy útra

A világ körüli úton nemcsak zászlóra tűzött elvek, de valódi lobogók is lengedeztek az ifjú pár feje fölött. Piros-fehér-zöld zászlóval hívták fel magukra a figyelmet, de már Törökországban megelégelték, hogy mindenki olasznak nézi őket. Örményországba csomagot rendeltek, a benne érkező címeres magyar zászló kopva és fakulva, de három évig társuk volt az úton. San Franciscóban aztán kitűztek egy vadonatújat, amelyen az amerikai magyarok szeme is megakadt.

– Szervusztok, magyarok! – köszöntek ránk örömmel. Nicaraguában egy kaliforniai, ötvenhatos magyar úr szólított meg minket, szó szót követett, végül érdekes napot töltöttünk el a nyaralójában, ahol elmesélte az életét. Ausztráliában a magyar családok szinte kézről kézre adtak bennünket. Buharában pedig városnézés közben ugrottak a nyakunkba magyarok – eleveníti fel Zita. – Minden alkalommal óriási érzés volt megtapasztalni, hogy az emberek jók.

A fiatal pár tapasztalata szerint a valóság sokkal tágasabb, mint ahogy azt összességében a média láttatja. Zitáék 46 országban csupán néhány olyan területet érintettek, ahol a helyiek jelezték, jobban tennék, ha biciklizés helyett inkább stoppolnának. Megértették és tiszteletben tartották a figyelmeztetést, nem keresték magunknak a bajt.

– Bár nagy útra indultunk, de ez nem azt jelenti, hogy naivan mentünk a rózsaszín ködben. Tisztában vagyunk azzal, hogy sok rossz van a világban, de ezernyi jó is történik mindennap. Sztereotípiák mentén gondolkodunk, amelyeknek van igazságtartalmuk, mégis az adta nekünk a legtöbbet, hogy teret engedtünk a személyes találkozásoknak. Kíváncsiak voltunk, hogyan reagálnak ránk, és szívesen érdeklődtünk a másik sorsáról. Pakisztánban nagyon kedvesek voltak hozzánk, teával kínáltak még a rendőrök is – meséli Árpád. – Az egyikük igazoltatás közben mindenáron meg akarta tudni a telefonszámunkat, nem tágított, erősködött, hogy hívjuk fel, ha bármi bajunk van. De hát miért hívogattuk volna? Erre esténként SMS-t küldött, a hollétünk felől érdeklődött.

Végül 64 napot töltöttünk Pakisztánban, bár soha nem voltunk tolakodóak – a helyiek kezdeményezték, hogy látogassuk meg őket, mert érdekesnek találtak bennünket a furcsa biciklikkel. Többször előfordult, hogy amikor sátorhelyet kerestünk, és megkérdeztünk, hol lehet kempingezni, behívtak magukhoz. Aludtunk matracon garázsban, autószerelő-műhelyben, ékszerüzletben, irodai lépcsőházban, mecsetben és templomban. Vallástól, nemzettől, anyagi hovatartozástól függetlenül mindenütt nagyon kedves, segítőkész, barátságos és közvetlen emberekkel találkoztunk.

Zita és Árpád nem is nagyon tud negatív élményről beszámolni. Talán csak a közúti forgalomban érezték, hogy egy világ választja el őket a folyamatosan dudáló kamionostól. „De hát mi akartunk odamenni” – nevetnek –, és megvallják, hogy azért a hazatérés is nagy élmény volt. A felfedezés itthon folytatódott, és azóta is tart. Amikor elmentek, az emberek még dohányoztak a vendéglátóhelyeken. Örömmel tapasztalták, hogy a városi utakon több lett a kerékpársáv, digitális táblák kerültek a megállókba, megépült a Bosnyák téri templom tornya, és elkészült a 4-es metró, amelyet mostanáig nem volt alkalmuk kipróbálni, mert még ma is biciklivel járnak.

Kiemelt

Balog Zoltán: Európa szégyenét jelentik a kommunizmus bűnei

Az Elba és Vlagyivosztok közötti területen élők a múlt század közepére megismerték a Gulág valóságát, így az „nem speciálisan magyar történet”.

Poszt-trauma

Jönnek az új kossuthok?

Kossuth szíve nélkül.

Deutsch Tamás helyre tette a Momentumos srácokat

Hatalmas fityisz a ballib csipet csapatnak.

A Momentum esete a Népfronttal

Tagtoborzó szavazás.

Elképesztő mélységekbe süllyedt a Momentum

Az alelnök a hazugságnál is messzebb ment.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!