Téged nem idegesítenek az állandó jajveszékelések, hogy hol vannak a férfiak, meg hogy vissza kell térni a régi értékekhez…, blabla? Amerikának is megvan a maga Biblia-övezete, sőt, ha nem tévedek, a te karakteredet játszó Sarah Jessica Parker is onnan származik, tehát nyilván kívülről tudod ezeket a szövegeket.
Kedvencem közülük a „régen a gyermek volt a legnagyobb érték” kezdetű litánia. Tudod, itt, Magyarországon szörnyen fogy a lakosság – pont úgy, mint az Egyesült Államokban a fehér bőrű emberek –, de sajnos ez nem most kezdődött.
Nálunk évszázadokon keresztül az volt a divat sok területen, hogy a parasztság egykézett. Vagyis csak egy gyerek születhetett a családban, utána jött a bába, és megoldotta a dolgot, hidd el, ezek közül egy sem volt kíméletes, a módszerekről gazdag irodalom áll rendelkezésre.
Nagyon szomorú dolog volt ez ez egész, és igaz, hogy nem osztódott a vagyon, viszont elfogyott a magyarság, és idegen népek kezére jutott az ország kétharmada.
De most térjünk vissza a férfiak dolgához! Én azt gondolom, hogy a férfiak itt vannak, csak éppen elképesztő nyomás nehezedik rájuk.
A nőies érzelmesség mellett azt várják el tőlük, hogy férfiasan kemények és sikeresek legyenek, és keressenek jól – tudom, tudom, tudom, most az jön, hogy régen minden királylány a szegény ember legkisebb fiához akart férjhez menni, és régen nem a pénz számított.
A rossz hírem az, hogy dehogynem, és emlékeztetnék: a szegény ember legkisebb fia akkor vihette a menyasszonyt, amikor letette az asztalra a sárkány összes fejét és a fele királyságot.
Egyébként meg jól áll a férfiaknak, ha sikeresek, nincs ezzel semmi baj, talán kevésbé szerencsés, mikor a hagyományosan női terekbe kényszerítjük őket: a szülőszoba, a gyerekfürdetés és a sorozatnézés meg a gügyögés nem biztos, hogy inspirálóan hat rájuk.
A következő mondás az, hogy manapság nők nevelik a férfiakat, hiszen annyi az elvált család, és ez nem egészséges. Egyetértek. Nagyon nagy szükség volna férfi tanárokra, mesterekre, olyan nagy egyéniségekre, akik tovább tudják adni a férfiasság kódjait. Ezzel elég csehül állunk, de ez sem a férfiak és a nem a kor bűne, hanem a legendásan gyalázatos állapotú magyar oktatási rendszeré.
Lehet, hogy csak én olvasok figyelmesen irodalmat, és csak engem érdekelnek a szociográfiák, de én kemény, megközelíthetetlen, érzelmileg elérhetetlen apákról olvastam – nem, nem mindenhol, és nem mindenkinél, a Mikszáth-regények apáinál édesebbek a világon nincsenek –, és a nagy bajuszú agyonidealizált Mózsi bácsik néhány pálinka után a négy fal között sem voltak mindig annyira cukik, mint a turisták fényképein.
Aki nem hiszi, olvassa el Balázs Lajosnak, a ma élő legnagyobb erdélyi néprajztudósnak Jack Holland Nőgyűlölet című könyvéhez írt, adatokkal, forrásokkal, dátumokkal, névvel, címmel alátámasztott zseniális tanulmányát a székely-magyar nők alávetett helyzetéről, persze azért mindenki gondolja meg, hogy el akarja-e dobni az illúzióit, mert ha igen, iszonyatosan fog fájni!
Szerintem a mai férfiak ehhez képest nagyon-nagyon jó fejek.
Egyébiránt meg a régi nők is egyedül nevelték a gyermekeiket, mert a férfiak meghaltak a háborúkban és a verekedésekben, akkor is voltak olyanok, akik elhagyták a családjukat, mint most (lásd: József Attila anyja).
Mi is van még? Az erős nők teszik tönkre a férfiakat. Én nem gondolom, hogy Hunyadi János elgyengült volna a kemény és okos Szilágyi Erzsébet mellett, hogy Thököly Imre ne tudta volna megélni a férfiasságát Zrínyi Ilonával, ami meg a magyar történelem legvagányabb nőjét illeti, a murányi Vénuszt, Széchy Máriát, kevés nő volt, aki olyan boldoggá tett volna volna egy férfit, mint ő Wesselényi Ferencet. Viktória királynő vagy Mária Terézia házassága meg mai szemmel nézve is kifogástalan.
Tehát a férfiak szerencsére megvannak, de ettől még Carrie, drágám, neked teljesen igazad van: Egy pasi olyan – mondtad –, mint a keresztrejtvény a The New York Timesban. Idegesítő, bonyolult és megfejthetetlen.