Megírták a lapok, hogy Váci utcában általános figyelmet keltve kibújt az aszfaltból az első kikirics: az első férfiruhás nő. A kicsike sötét kabátot és szürke nadrágot viselt, szalonka tollakkal megtűzdelt vadászkalap volt a fején, szemfogára vetett angol pipa a szájában, a nadrágja azonban oldalt – és nem hátul! – gombolódott.
Tehát azután már el lehetünk rá készülve, hogy a gyöngébb nem divatba fogja hozni a ruháinkat (s ugyanakkor kihoz a divatból bennünket), köpködni, csibukolni és káromkodni fog helyettünk, ránk fogja bízni a konyhát, a rántáskészítést, miután a gyerekeinket már úgyis mi ringatjuk és kocsikáztatjuk, ők pedig csak világra hozzák őket, de bizonyosan már azt se hosszú ideig.
[…] Elkezdték ezt a kacér játékot nem sokkal már a nagy háború előtt. Volt bennük azonban annyi édes diplomácia, hogy nem a szakállnál és a bajusznál kezdték […], hanem szépen, fokozatosan vették át a férfias bűbáj alkotóelemeit: először nagy ártatlanul csak a babafürtöket – mikről még nem lehet tudni, hogy a gyermek fiú-e, vagy lány –, azután már követelődzőbb vérmérséklettel a suhanc lábikrákat, majd nemünk aranyifjúságának szabadabb modorát és még szabadabb erkölcseit, azután egyszerre váratlanul hadat üzentek az egész női anatómiának.
Ami eddig, 10.000 esztendeig széles volt rajtuk, azt hetek alatt keskenyre aszalták, ami keskeny volt, azt igyekeztek szélesre szaggatni, ami gömbölyű, azt laposra verni s közben, mint hálószakadáskor a balatoni halászok, ide is, oda is izombogokat kötöztek, hogy a megszorult szalonna moccanni se tudjon. Szóval, néhány rövid hónap alatt tökéletesen átöltöztették a csontvázukat, beleszólva a hús, zsír és izom nagy kérdéseibe, korlátlan hatalommal kevervén amazok arányát, mint valamikor Ádám oldalbordájával maga a Teremtő.
Ez volt a nagy divatforradalom! Ehhez képest igazán semmiség, hogy vívmányait egyes marconább hölgyeink most már külső öltözékükben is kifejezésre juttatják, hogy az újjá dagasztott testre atléta vállú férfikabátokat szabatnak, s nadrágjaink kisajátított tölcsérével igyekeznek felhőkig kavarni azt a társadalmi forgószelet, mely a fejnél kezdte, s a nadrágnál végezte (éppen fordítva, mint a francia forradalom, mely a sans
culotte-ok nadrágjánál kezdte és nem állt meg a király fejénél sem).
Érdemes ezen a különös folyamaton – ha ugyan van még fejünk –, egy kicsit elgondolkodni. Ilyesmit kétségtelenül csak az olyan csinálhat, amelyik nincs a saját nemével megelégedve. Van azonban egy más eshetőség is. Hogy a másik nemmel nincs megelégedve. Hát, ez még súlyosabb állapot, különösen ha van rá ok is. Valljuk be töredelmesen: mi férfiak is sokban változtunk az utóbbi évtizedek alatt, s nem éppen előnyünkre. Szoknyát, igaz, nem húztunk eddig […].
A múltkoriban találkoztam egy vidéki rokonommal, s amint egymás mellett menve beszélgettünk, gyönyörködve állapítottam meg róla, hogy ez a férfi kívülről-belülről mennyire férfias. Hát, ki a fenének tűnt volna ez fel még harminc esztendő előtt, hogy egy férfi férfias? Hova a gyehennába süllyedtünk, hogy már az is erény, ha a férfi férfias, a nő nőies, akire pénz van bízva: becsületes. […]
Mindnyájan átkozottul sokat vesztettünk a férfiasságunkból, anélkül, hogy valami jobbat kaptunk volna helyette. Az, hogy egy férfi gyáva, mindennapi dolog, hogy derűre-borúra hazudik, az még valami kedves vonásnak is látszik. Hogy hiúbb, mint az állatkert páviánjai? Ez már szinte kaméliás hölgyi rangot kölcsönöz neki. Hogy üres dolgokat fecseg, mint a gyöngytyúk, hogy örökösen saját magával van elfoglalva […], hogy tutyimutyi az ostobaságig, hogy ravasz, intrikus és élvhajhász a hisztériáig, hogy erkölcsi dolgokban megalkuvó, tudott és ismert igazság, amin senki se csodálkozik többé.
Bizony, nem csoda, hogy szegény hölgyeink nincsenek velünk megelégedve, végső elkeseredésükben nadrágra kapnak, hogy magukból faragjanak valami férfi félét, mert aki annak nevezi magát, az valami elfajzott és eltévelyedett nő. […] Sajnos ez idő szerint mind a két nem csak hitvány kópiáját adja a másiknak s mialatt ki akarja magában fejleszteni azokat az erényeket, melyek a másikból hiányoznak, eltanulja azokat a hibákat, melyekkel maga is bőségesen el van látva. Így tanulták meg Wallensteintől a katonái a hadvezetés tudománya helyett – hegyeset köpni.
Vagy talán éppen ez volna a cél? Egymás hibáinak eltanulása, s a magunk erényeinek eltemetése, hogy végül is találkozzunk a középúton valami bagószagú és neuraszténiás semlegességben?
(Maróthy Jenő írása, Pesti Hírlap, 1933. április 13. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)