2017. június 24., szombat, Iván napja
Lugas, Lugas Tudomány
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/monarchia-szazotven-eve-koronaztak-kirallya-ferenc-jozsefet-1764475/

Monarchia – Százötven éve koronázták királlyá I. Ferenc Józsefet

Minden magyar királlyá koronázásnak hagyományosan Székesfehérvárott kellett volna történnie. De az ország három részre szakadása után ennek a gyakorlatnak maga a történelem, a török megszállás vetett véget. Az utolsó két koronázás és a hozzájuk kapcsolódó ünnepélyes események Budán, illetve Pesten és Óbudán zajlottak le

Poczner Konrád kötcsei evangélikus kántortanító 1867 májusának végén szeretett volna elmenni Pestre, hogy ott legyen a koronázáson. A mai értékben mindössze háromezer forintnyi útiköltséget nem kapta meg az elöljáróságtól – indoklás nélkül, minden bizonnyal a testület garasoskodó tagjai miatt. Ugyanúgy járt utóda, Bernhard Henrik is, aki viszont a millenniumi ünnepségeket szerette volna látni 1896-ban.

Genetikailag, nyelvileg és szocializációjukat tekintve teljesen svábok. Bernhard az asszimiláció mintapéldájává fejlődött, magyarabbá vált a magyarnál. Pofozta a gyerekeket, ha svábul mertek beszélni. Az ezeréves Magyarország álmai netovábbját jelentette. Poczner még maga volt az átmenet. Ferenc Józsefben német uralkodót látott bajor feleségével, akik elindultak valami „megmagyarázhatatlan” felé, ami korábban a német Habsburgok számára tiltott övezet volt.

Koronázás. Egyszerű jogi aktus? Nemzetkialakító erő? Mindkettő, de ez az általunk „egyszerűnek” mondott jogi aktus arra is képes volt, hogy a fennálló nemzetközi diplomáciai viszonyokban módosulást idézzen elő, illetve – s ezen van a hangsúly – a meglévő helyzetet stabilizálja, erősítse.

Minden magyar királlyá koronázásnak hagyományosan Székesfehérvárott kellett volna történnie. De az ország három részre szakadása után ennek a gyakorlatnak maga a történelem, a török megszállás vetett véget. Az utolsó két koronázás és a hozzájuk kapcsolódó ünnepélyes események Budán, illetve Pesten és Óbudán zajlottak le. V. Ferdinánd – Ferenc József közvetlen előde a magyar királyok listáján – koronázása Pozsonyban híján volt minden különösebb látványosságnak. A szertartás minél egyszerűbb keretek között tartása nyilván V. Ferdinánd „ellentmondásos” személyiségével magyarázható.

Ferenc József 1865-ben

Nem úgy az utódé, I. Ferenc Józsefé, aki – bár fizikai és szellemi kondíciója erre képessé tette volna – hatalomra kerülésekor (1848. december 2.) az országban zajló forradalom miatt úgymond „nem volt koronázható”. 1867. június 8-ig kellett erre a számára és a Magyar Királyság szempontjából is döntő eseményre várni. Miközben a koronázási szertartás az évszázadok során összetetté és az ősi világot visszaidéző, azt konzerválni igyekvő rendezvényfolyammá változott, annak jogi alapállása lakonikusan egyszerű maradt. „Legum copia iustitiae inopia.” Ahol sok a törvény, ott sok az igazságtalanság is.”

A „Ius coronandi”, királyok beavatási szertartása a középkori európai keresztény királyok koronázási hagyományaiból lett azzá, ami 1867 júniusáig sem vesztette érvényét. Ilyen csodaszép, szertartásos formában azonban csak Európa két országában, Angliában és Magyarországon maradt meg. Egyszerű jogi képlet: az új uralkodó jelképesen átveszi az ország feletti főhatalmat. A szertartási keret két fő részből áll: a „felkenés”, latinul az „unctio”, s amikor a királyi főre az arra illetékes személyek – a magyar hagyományt követve az esztergomi érsek és a nádor – ráhelyezik a koronát.

1867-ben az „illetékes személy” az esztergomi érsek és nádor hiányában Andrássy Gyula magyar miniszterelnök volt. Aztán ugyanakkor a királynévá koronázás. Valóban lenyűgöző látvány: a daliás, díszmagyarban pompázó Andrássy és a világszép Wittelsbach Erzsébet (Pesti Napló: „[…] női bájainak teljes fényességével ragyogott”). Andrássy a Szent Koronát nem Erzsébet fejére helyezi, hanem előírás szerint a vállához érinti.

A szertartás többi része is fontos ugyan, de a két fő elem az, amely szimbolikus jogforrásként a hatalom legitimitását biztosítja. Mind az országon belül, mind a külföld, a többi kisebb-nagyobb hatalom számára üzenve, hogy a dolgok megváltoztak, magára a Monarchiára sem úgy kell már tekinteni, mint amely katonailag is és politikailag is csődöt mondott 1859-ben Solferinónál és 1866 válságos nyarán a königgrätzi csatamezőn. Egy régi-új, politikailag a konszolidáció útjára lépett, a polgári alkotmányosságot előtérbe helyező birodalom született magyar közreműködéssel a korábbi közép-európai válsággóc közepén.

A nehézség ott kezdődik, hogy a legitimitásigény és a hatalmi érdek nem mindig – és nem mindenkinél – fedi egymást. A június 8-i aktus ezt beszámítva is majdnem teljes harmóniával találkozott, amelyet hellyel-közzel disszonáns hangok is megbontottak. A németek részéről nem. Bismarck 1866 őszén megkegyelmezett a Monarchiának. Az európai uralkodók többségével egyetértve úgy gondolta, hogy a Monarchia az európai egyensúly fontos eleme, s minden, ami stabilitása mellett szól, a német érdekekkel azonos. Pontosabban akkor már az Északnémet Szövetség érdekeivel.

A koronázás legitimitásának elfogadása számára nem volt kérdés. Igaz, hogy a Monarchiában Bismarckot (akkor még) nem szerették, az udvari párt, a főhercegek, a magas klérus és a katonai felső vezetés a porosz–osztrák háborúban elszenvedett megaláztatások miatt, az osztrák és a magyar liberálkonzervatívok pedig azért nem, mert benne az ultrakonzervatív porosz junkert látták. Joggal. A német egység létrehozásának grandiózus terve Franciaország legyőzésétől függött. Ebből a szempontból pedig nem volt mindegy, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia melyik oldalon áll. Egy konszolidált Monarchia a franciák ellen szövetséges vagy legalábbis jóindulatúan semleges lehetett.

A franciák teljesen más szempontok szerint, de ugyanezt akarták. Antoine Gramont bécsi francia nagykövet úgy nyilatkozott Beust közös külügyminiszternek, hogy Németországot meg kell állítani a Majnánál, s ebben egy erős Monarchia Franciaország szövetségese lehet. Főnöke, Lionel Moustier külügyminiszter ugyanezt jelentette ki más tartalommal: Ausztria erősödése Franciaország érdekében áll, a magyar elem a dualizmuson belül francia szemszögből hasznos, a csehek pánszláv orientációja káros. Egyenes beszéd, de még azonos diplomáciai testületen belül is diametriálisan térhettek el a vélemények.

Jelesül a temesvári francia konzul, Eric Picot például vette a bátorságot, s saját külügyminisztériumával szemben megkérdőjelezte az új állami konstrukció legitimitását. A koronázás kapcsán tüntetően a románok mellé állt, amikor azt hangoztatta, hogy a kiegyezés, a nemzetiségellenes magyar erőszak-politika a Kárpát-medencében faji háborúhoz fog vezetni. A szlávok megerősödtek, a jövő záloga Oroszország.

Bajorország az ügyben megosztott, a semleges középállamok, Svédország, Spanyolország, illetve a fényes elszigeteltségből helyenként kilépő Anglia a dualizmust támogatja. Anglia magatartása 1848 óta nem változott. Ugyanazt az oroszellenes álláspontot érvényesítették, amelyet Lord Palmerston Kossuth követei, Szalay László és Pulszky Ferenc előtt: egy teljesen önálló Magyarország szláv részei leválnak, s nem tudja egyedül feltartóztatni az oroszok közép-európai behatolását. Summa summarum: a brit külpolitika legfontosabb pillére keleten az Osztrák–Magyar Monarchia.

Mindenki beszélt, írt, gratulált, ünnepelt, egyedül az oroszok hallgattak. Válaszul összehívtak Moszkvába egy etnográfiai kongresszust, amely etnográfiai volt ugyan, bemutatva, hogy Európa mit köszönhet a szlávoknak, kik is ők régészeti, néprajzi, történelmi értelemben, de sok volt a mögöttes politikai tartalom. Mindez természetesen pánszláv alapon, mondván, hogy az elgyengült európai keresztény népekkel szemben a szlávoké a jövő, mert ők – ahogy Picot francia konzul is mondta – erősek, s át fogják szervezni a világot. A szláv nemzetek képviselői mind megjelentek. Csehek, szlovákok, szerbek, horvátok.

A lengyelek nem. Az orosz politika előtt Ausztria megerősödése a lehető legrosszabb fejleménynek tűnt fel, s az orosz kormány, ha hivatalos formában nem tudott is szervezkedni, de a szláv néprajz, a szláv népek egységének örve alatt akciófrontot tudott szervezni a Monarchia ellen. A lengyeleket pedig pellengérre állították, mert nem jöttek el. Nem tartanak igényt az oroszok „testvéri csókjára” – fejezte ki magát František Ladislav Rie­ger, a cseh pánszláv mozgalom egyik vezéralakja.
A legújabb lengyel kutatások fényében erősen valószínű, hogy meg sem hívták őket.

A külpolitika az ünnepi folyamatba lépten-nyomon belejátszott. A június 9-i koronázási díszebédet (nem tévesztendő össze az előtte nap során a Budavári Palotában már lefolyt koronázási ebéddel) Pesten a régi városi vigadóban, a Redoute-ban rendezték. A városi vigadó három nagy terme „[…] oly fénytől ragyogott, minőt az falai közt még nem láthatott, s egyuttal a civilisalt Európa népei majd mindegyik díszöltözékén gyönyörködhetett” – számoltak be a pesti lapok.

Együtt a fél Európa, a városi zenekar játszik, előzékeny pincérek, tucatnyi fogás, drága magyar borok. A „falmelletti hosszú asztalnál” Andrássy, Simor János esztergomi érsek, a bécsi Reichsrat vezetői. Délután négy órakor a királyi pár is megjelenik, megkezdődik az ebéd, a diplomáciai testület tagjai, mintegy tizenhatan, pamlagokon „passzívan” körbeülik a díszasztalt. A protokoll az protokoll: ők nem vehetnek részt az ebéden. Bloomfield angol, Gramont francia követ s – a protokoll az protokoll – a bécsi orosz követ is.

Pikantéria: a vendégek között ott van egy majd húszfős orosz delegáció. Már az érkezésük különleges. Akkoriban kevés orosz fordult meg Pesten. A „Keleti indóházba” érkező delegáció „megszemlélésére” kisebb bámészkodó tömeg jelent meg. A jelen lévő újságírók leírták, hogy úgy néztek a vonatból kiszálló oroszokra, mintha azok a Holdról jöttek volna. Idegenül, firtatva. Semmi üdvözlés, semmi éljenzés.

S amikor tapasztalták, hogy emberi hangon beszélnek, s nincs kutyafejük, oldódott a hangulat. A negatív diszkrimináció a Redoute-ban is folytatódott: a lengyeleket az időközben kapatossá vált vendégsereg ötpercenként tószt­tal ostromolta, az oroszokkal senki sem foglalkozott. Aztán a szegény oroszokat még az ág is húzta: az aznapi Városligetben tervezett kivilágítást és tűzijátékot elmosta az eső. A delegáció tagjai bőrig ázva tértek meg szállásaikra.

A pesti gyönyörű napok alatt Párizsban is fontos események zajlottak. III. Napóleon június 5-én magánlátogatáson fogadta II. Sándor orosz cárt, majd másnap I. Vilmos porosz uralkodó különvonata is befutott. A levert 1863-as felkelés lengyel emigrációja nagy tüntetést rendezett. A konzervatív partit merénylet is megzavarta. A Bois de Boulogne-ban egy lengyel diák egy fa tetejéről rálőtt a cárra. A golyó célt tévesztett, a cári lovászmester lovát találta fejbe. A szerencsétlen pára egyből kimúlt, s a feldühödött tömeg a merénylőt fel akarta akasztani. Ugyanarra a fára, amelyről a támadást elkövette. Pesten nyugtázták: figyelemre méltó jeladás. A Monarchiára valóban szükség van. Az orosz politika tartogathat még meglepetéseket.

Tefner Zoltán
egyetemi magántanár, Budapesti Corvinus Egyetem

Hirdetés

Kiemelt

Aleksandar Vucic: Szerbia a bátrak hazája

A beiktatáson részt vevő Orbán Viktor arra a kérdésre, milyen tanácsokat adna Vucicnak kijelentette: a szerb elnöknek nincs szüksége tanácsokra.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!