Érdekes, hogy a magyar nemzeti közvélemény csak egy évszázad elteltével vesz tudomást a Bukovinába vándorolt székelyekről. A neves Szádeczky Lajos történész, kolozsvári egyetemi tanár 1880-ban látogatást tett a bukovinai magyar falvakban s úti tapasztalatairól a Pesti Napló azévi karácsonyi számában számolt be. Cikkével a nemzeti közvélemény figyelmét a „hontalanságban sínylődő elszakadt véreinkre” terelte, evvel a bukovinai magyarság történetében új korszak nyílik meg.
A bukovinai magyarság ügye egyre szélesebb érdeklődést kelt fel, annyira, hogy az 1882. év végén országos mozgalom indul visszatelepítésük érdekében. A visszatelepítésre különösen alkalmat adott az Alduna szabályozásával telepítésre alkalmas területek jutottak az állam birtokába. […] Eredetileg ezer ember hazaszállítását tervezték, de a Bukovinába érkező bizottság előtt kétezernél is többen jelentkeztek. A jelentkezőket nem utasították vissza, úgy hogy ez alkalommal 2200 telepes vasúti hazaszállításáról gondoskodtak. Kétszáz gazda szekerén indult Erdélyen át az Aldunához. A hazatért székelyeket Torontál vármegyében Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Székelykevén telepítették le. […] Az első telepesek 1883. március 30-án ültek vonatra. Hertelendyfalvára az andrásfalvi reformátusok és néhány katolikus család, Sándoregyházára a hadikfalviak, Székelykevére pedig az istensegítsi, fogadjisteni és józseffalvi visszavándorlók kerültek. Ε telepítés alkalmával összesen mintegy 4000 lélek került vissza magyar földre. A lecsapolt árterületek pusztaságán megindult a teremtő élet. A nádasok helyén öt év alatt virágzó mezőgazdaságot teremtettek a visszavándorlók, megalapozták anyagi jólétüket, megindultak a gyarapodás útján.
Sajnos, 1888 tavaszán súlyos csapást szenvedtek, a megáradt Duna nemcsak a bevetett határokat pusztította el, de elöntötte a falvakat is, teljesen tönkre téve az öt évi kemény és fáradságos munka minden gyümölcsét. A telepesek közül többen nem is tértek vissza földjeikre. Egyrészük visszament Bukovinába, másrészük a dunamenti és bácskai falvakban széledt el, a többség azonban újból elölről kezdte a munkát. Az aldunai visszatelepítés lebonyolítása után a földművelésügyi minisztérium vette át a visszatelepítés ügyét, melynek során több ezer bukovinai magyar került Dévára, Vajdahunyadra, Babsára, Vicére, Magyarnemegyére, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra. A földművelésügyi minisztérium telepítési akciója 1888. évben indult meg. […]
A bukovinai visszatelepítési akciót részben a világháború állította meg, de meg kell említenünk a visszatelepítéssel megbizott közegek szűklátókörűségét, a telepesekkel szemben mutatott tapintatlanságát és sokszor az egyesek részéről sem titkolt ellenszenvet is. A telepítési közegek nem vették tekintetbe a bukovinai magyarság évszázados elmaradottságát és a viszonyai szülte lelki beállítottságát, mely sokkal több jóindulatot és megértést követelt volna, mint türelmetlenséget, melyet velük szemben gyakorta tanúsítottak. Ez a nép nevelésre és vezetésre várt, nem rideg hivatali szigorra, mellyel különösen az alantasabb közegek kezelték. […]
A birtokelaprózódás korán megindult, úgy hogy egyre nagyobb és nagyobb tömegek váltak földnélküliekké. A földnélküliség új megélhetési lehetőségek felé terelte a népet, aminő a fuvarozás, a „moldvázás” és nem utolsó helyen a csempészet volt. A fuvarozás lebonyolítását és a moldvázást, mely alatt a Moldvában való mezőgazdasági idénymunkavállalást értették. […] A szegény bukovinai család gyakorta már a tíz éves gyermekét is leszerződtette a moldvai idénymunkára, ahol az embertelen bánásmód, a tömeglakás és a rossz élelmezés nemcsak a fiatal gyermeklelket, de a felnőtt embereket is eldurvította és közönyössé tette saját sorsa iránt. Sajnos, a moldvai munkavállalásra, bármennyire is irtózott tőle a nép, mind nagyobb és nagyobb tömegek kényszerültek.
A fuvaros élet is durvítólag hatott a nép lelkületére és erkölcsi felfogására, nem is beszélve a csempészetről, mely ha nem is fejlődött a banditizmusig, mégsem példázta a tisztesség és becsület eszméjét. Senki sem csodálkozhatík tehát, hogy a vezetés nélkül hagyott nép nehéz körülményei között nem tudott odaemelkedni, hogy viselkedésében, a visszatelepítés idején, ne lehessen kivetnivalót találni. Mélyen vallásos alaplelkülete és fajának nyílt észjárása azonban hamar hozzásegítette ahhoz, hogy apró-cseprő hibáit levetkőzze és műveltségi hiányait pótolja itthon, abban az új környezetben, ahol megfelelő vezetők befolyása alá kerülhetett.
(Halász Antal: A hazatértek – A bukovinai magyarok kétszáz esztendeje, 1941. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)