Hollywood ma filmszériákból, előzményekből és folytatásokból, remake-ekből, rebootokból és requelekből áll. A remake a legegyszerűbb, egy korábbi film aktualizált újragondolása, amely többé-kevésbé követi az eredeti történetszálat és karaktereket (például a hitchcocki Psycho 1998-as újrája). A reboot megszakít minden kapcsolatot az új és a régi filmek között, és új alapokra helyezi a történetet (ilyen az új Star Trek vagy Christopher Nolan Batman-trilógiája). A requel egy folytatás, amely azonban remake-elemeket is tartalmaz a nosztalgia kedvéért (mint a Star Wars: Az ébredő erő).
A karakterek, történetszálak újramesélése évszázadok óta folyik regényekben, novellákban, drámákban. Összességében a filmipar is nyolc alaptörténettel dolgozik, például minden romantikus komédia egy Rómeó és Júlia, némileg kevesebb öngyilkossággal fűszerezve. Így bár az elmúlt öt-tíz évben hatványozottan megnőtt a remake-ek és rebootok száma, azok valójában a filmkészítés elmúlt száz évében is jelen voltak. Mégis 1985-ben az év tíz legsikeresebb filmje között mindössze egy volt folytatás vagy remake, a Mad Max 3. Tíz évvel később, 1995 top tízes listája csupa eredeti koncepciót tartalmazott. Ám 2005-ben már csak egy film volt tízes listán, amely nem egy korábbi film, képregény vagy klasszikus mű alapján készült volna (A 40 éves szűz). Mára eljutottunk odáig, hogy a 80-as évek nagy sikerei közül összesen hármat nem dolgoztak még fel valamilyen formában (E.T., a földönkívüli, Aranyoskám és az Esőember).
Paul Dergarabedian amerikai médiaelemző szerint Hollywoodnak jelenleg „a 80-as évek az új 50-es, 60-as évek”, és számos film azért kerül újra terítékre, mert korábban nagyon sikeres volt, de a minőséget már nem sikerül átmenteni a feldolgozásba. Egy amerikai filmesadatblog szerint a feldolgozások átlagosan 46 százalékot érnek el a legnagyobb kritikai oldalon, a Rotten Tomatoeson, míg az eredeti filmek 78 százalékos átlagot produkálnak.
Pedig számos film bizonyítja, hogy a feldolgozások „működhetnek”. Martin Scorsese mocskos és korrupt gengsztervilága A téglában a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek szó szerinti fordítása. David Cronenberg horrorklasszikusa, A légy az 1958-as Kurt Neumann-változat újrája. A Coen testvérek 2010-es remake-je (A félszemű) jobban sikerült, mint John Wayne 1969-es eredetije. Ezek azonban egytől egyig tartják magukat Alfred Hitchcock híres mondásához, miszerint egy jó film legfontosabb összetevői: „a forgatókönyv, a forgatókönyv és a forgatókönyv”. Ilyenkor a remake nem feltétlen ördögtől való, mivel lehetőség nyílik a kor elvárásaihoz igazítani egy adott alkotást, megismertetve az új generációt is egy jó történettel és szerethető karaktereivel. Pavlics Tamás filmszakértő-kritikus szerint így előfordulhat, hogy a mai fiatalok az eredeti Frászkarika effektjeit például megmosolyogják, ám a Colin Farrell főszereplésével készült verziót már izgalmasnak találják.
Azonban a hitchcocki alapvetés sok remake esetében elfelejtődik. Ahogy Tim Dirks filmes szakújságíró-szerkesztő fogalmaz, a 80-as évek sikereit olyan „jól szerkesztett filmek” jelentették, amelyek „erős karakterekkel dolgoztak, és nem kizárólag a speciális effektusokra építettek”. Így ezeket a filmeket nem is kizárólag karácsony környékén és a nyári szünet alatt mutatták be. Ma viszont csak ezekben az időszakokban várható szinte, hogy egy-egy film kasszasiker legyen.
– Manapság megszaporodtak a látványközpontú feldolgozások, ahol a látvány felülírja a történetet vagy a karaktereket. Így könnyebben válik eladhatóvá egy film, mint tartalmas párbeszédekkel – mondja Pavlics Tamás, hozzátéve: a remake-mánia hátulütője, hogy a hollywoodi stúdiórendszer az összeomlás szélén áll, hiszen túlontúl a képregény-feldolgozásokból, adaptációkból, folytatásokból él, és lassan az egész egy hatalmas, egybefüggő franchise-rendszerré válik.
A nézők azonban kezdik megelégelni az álomgyár ötlettelenségét. Az akciódús thrillerek, a robbantásokkal és egyéb vizuális trükkökkel teli szuperhősfilmek ugyanis kezdenek veszíteni varázsukból. Ami 2008-ban Robert Downey Jr.-ral izgalmas volt, az közel tíz évvel később inkább újabb bőrlehúzásnak tűnik. Mégis legjobban a stúdiók lepődnek meg, hogy a legsikeresebb folytatások (A sötét ötven árnyalata, A beavatott és Az éhezők viadala záróepizódjai) sem hoznak mindig annyit a konyhára, mint az eredeti ötletek, például a Zootópia, A galaxis őrzői vagy a Kaliforniai álom.
– Az utóbbi években érezhető a fásultság a nézőkön, valami újra, valami merészebbre vágynak. Ez egyrészt magasabb korhatárt és szókimondást jelent, de ennyi önmagában még kevés.
A Deadpool azért tudott szórakoztató lenni, mert önironikusan használta az erőszakot, a Logan pedig azért, mert a történetre helyezte a hangsúlyt, hogy szereplői nem sérthetetlenek. Az erőszak ábrázolásában és az akciódömpingben nagyon könnyen lehet öncélúságba csúszni. És bár folyamatosan emelkednek a nézői igények, ha a kreativitás csak a látvány fokozására megy, háttérbe szorítva a történetet és a figurákat, az bizony visszaüt. A Mad Max viszont remek példa a kreativitás teljes kihasználására. Mert igaz, hogy állandó akciódömping, mégis a számítógépes rásegítés minimális, és olyan komoly témákat boncolgat, mint az önkényuralmi rendszerek vagy a nők társadalmi szerepe – magyarázza Pavlics Tamás.
Maga a remake és reboot jelző is kezd szitokszóvá válni. Tavaly Dwayne Johnson az Instagramon sietett mindenkit megnyugtatni, hogy az új Jumanji nem a Robin Williams fémjelezte változat rebootja, hanem „folytatása a történetnek”. Roma Downey, a tavaly mozikba került Ben Hur producere azt hangsúlyozta a Varietynek, hogy „annyi különbség van a Charlton Heston-féle klasszikushoz képest, hogyha valaki a nagypapájával menne moziba, a nagypapa nem is fogja felismerni a filmet”. (Az 1959-es Ben Hur egyébként maga is egy 1925-ös fekete-fehér film remake-je.) A szeptember végén bemutatásra kerülő Flatliners kapcsán Kiefer Sutherland nyilatkozta, hogy mivel ő az eredeti Egyenesen át karakterébe bújik ismét, a film folytatás és nem reboot lesz. Persze mindegy, mi áll a marketing mozgatta nyilatkozatokban, az egyszerű mozinéző pontosan tudja, hogy egy feldolgozás valamilyen formájára ül be.
Pavlics Tamás úgy látja, hogy a nézők egyre óvatosabbak, és nem mernek kockáztatni az egyre dráguló jegyárak miatt. Könnyebben fizetnek be egy ismerős névre vagy brandre, mint egy olyanra, amelyről semmit sem tudnak. – Hiába ömlik ugyanis a filmes marketing az interneten vagy a médiában, az egyszerű néző nem tud eligazodni a temérdek információ között, és a régi beidegződések alapján dönt. Így hiába kevésbé vicces Johnny Depp vagy puhányabb Jason Statham, korábbi filmjeik alapján még mindig termelik a bevételt. A közönség persze előbb-utóbb észreveszi a színvonalcsökkenést, és az új generáció már saját idoljait emeli piedesztálra. Ha a stúdióvezetés időben észbe kap, akkor befejezik az adott franchise-t, ha nem, akkor megkapjuk a sokadik Shreket.
A nagy stúdiók tehát alapvetően kényelmi szempontokat követnek, a művészi kifejezés helyett az üzleti érdekeket tartják szem előtt. Kifizetődőbb egy ismert koncepcióra filmtervet és marketinget építeni, mint egy kockázatos, új ötletre. A kérdés tehát itt is az ősi tyúk és tojás körforgásra szűkül: a mozinézőket – szokásaik és információhiányuk miatt – kevésbé érdeklik az új ötletek, a stúdiók viszont nem is nagyon törik magukat a több száz újdonságuk népszerűsítéséért. Majd amolyan „én megmondtam” jelleggel tárják szét karjukat, mikor az Oscar-jelölések bejelentése után a mozik konganak az ürességtől a nominált filmek mozis újrajátszásain. Az új ötleteket inkább független filmes körökben és a sorozatokban érdemes keresni, mert ott a merész, szókimondó történetmesélés, az érdekes koncepció elvárás, és nincs hiány az erre éhes közönségben sem.
Kis képernyős újrák
A tévét sem kerülte el a remake-mánia. 1985 és 1995 között egyetlen remake vagy spinoff (olyan sorozat, amely az alapsorozat egyik mellékszereplőjének életét meséli el, általában az eredeti sorozattól eltérő helyszínen) sem volt a legjobban nézett műsorok között. 2005-ben azonban a top tízbe már a Helyszínelők és az Esküdt ellenségek két-két verziója is befért. 2015-ben még rosszabb volt a helyzet a kétféle NCIS-szel, és több éneklős, illetve táncolós tehetségkutatóval. Az elmúlt két évben pedig folyamatosan érkeztek a 80-as, 90-es, 2000-es évek sorozatsikereinek újragondolásai, köztük a Bír-lak, a Szívek szállodája, a Szökés vagy az X-akták folytatásai, illetve a karácsonyi időszakban a klasszikus musicalek (A muzsika hangja, Grease) élő szereplős előadásai.
Legutóbb az ABC tévécsatorna májusban nyúlt mellé a Dirty Dancing musicalváltozatával. Ahol bár a dalok szinte meglepően tisztán szólnak, az ember a Time of My Life-ot legfeljebb élete rossz pillanatai közé tudja sorolni. Az Abigail Breslin és Colt Prattes nevével fémjelzett feldolgozás ugyanis hemzseg az olyan idegesítően 2017-es utalásoktól, mint például, hogy Baby nővére egy fekete férfihoz vonzódik, és ez 1963 ellenére senkit sem zavar, vagy hogy Johnny diszlexia miatt volt kénytelen otthagyni az iskolát. De a legdühítőbb, hogy az újdonság jegyében az eredeti habkönnyű happy endet sikerült a „valóság” mázával úgy elrontani, hogy ember nincs, aki ez után a feldolgozás után rózsaszín ruhában szeretne a fejek fölé emelkedni. Az ABC szerint ugyanis Baby és Johnny könnyű nyári románca nem vezetett sehova, és elváltak útjaik. Ami persze józan ésszel valószínű, hiszen az ember ritkán megy hozzá egy középiskolás románcához, de mióta várjuk el a Dirty Dancingtől, a repülő alsószoknyák és fehérneműt nem mutató csípőrázások világától, hogy valóságos legyen? Nem csoda, hogy az internet rögtön a bemutató után tele lett az új változatot kritizáló megszólalásokkal, feltéve a kérdést, hogy vajon tényleg szükséges-e a 80-as évek hurráoptimizmusával készült eredeti filmeket a Kaliforniai álom melankóliájával 2010-es évek végivé hangolni.