Irodalmi körökben régóta folyik a vita, hogy szükséges-e újraírni valamit, ami egyszer már megjelent. Az ismeretterjesztő és a szakirodalom esetében a válasz egyszerű: a technológiai és történelmi újdonságok miatt szükségessé válhatnak bizonyos változtatások. A fikciós irodalom más tészta.
A közönség nagy része szerint az újraírások nem tisztelik az eredeti történetet, és különösen nem annak szövegét. Az ellentábor azonban gyakran arra hivatkozik, hogy maguk az írók is szeretnek hozzányúlni saját műveikhez.
Isaac Asimov például alternatív lezárásokkal adta ki többször a Kavics az égben munkáját vagy A halhatatlanság halálát. A 30-as években kezdődött Nancy Drew szériát pedig már az 50-es évektől folyamatosan újragondolták, hogy a korszakhoz igazítsák a vagány tinédzsernyomozó történetét – a megjelent regényekben is.
Kétségtelen, hogy számos klasszikus tartalmaz mai szemmel rasszistának ható megjegyzéseket, gendersztereotípiákat, szexizmust vagy más politikailag inkorrektnek számító fordulatokat. Kérdés azonban, hogy csak mert Homérosz Iliászában a nőket a férfiak tulajdonaként kezelik, vajon hány férj kívánja áruba bocsájtani feleségét, vagy mert Ian Fleming regényeiben James Bond mindig dohányzik, hányan rohannak cigarettát venni. Valószínűleg nem túl sokan.
Mégis számos mű esett már áldozatul a politikai korrektségnek. 2011-ben Mark Twain gyerekklasszikusait, a Tom Sawyer kalandjait és a Huckleberry Finn kalandjait szövegezték újra, mivel a két könyvben mintegy kétszázötvenszer szerepel a „nigger” és az őslakos indiánokra utaló, angolul szintén lealacsonyítónak számító „injun” szó. Az előbbit az új kiadásokban „rabszolga”, az utóbbit „indián” kifejezéssel helyettesítették.
– A probléma a tanítással és nem a könyvvel van. Dickenst sem lehet megváltoztatni csak azért, hogy jobban illeszkedjen a tanítási metódushoz. Twain könyvei nemcsak irodalmi, de történelmi dokumentumok is, és a szavak a rabszolgaság erőszakosságát jelenítik meg – nyilatkozta az első példányok megjelenése után Sarah Churchwell, a Kelet-angliai Egyetem amerikaiirodalom-professzora, hozzátéve, hogy a változtatásokkal gyakorlatilag értelmezhetetlenné tették Huckleberry Finn jellemfejlődését, aki a könyv elején rasszista, ám a történet végére megváltozik a véleménye.
– Az irodalom lényege, hogy különféle ideákat és korokat jelenítsen meg, és ezek nem mindig szépek vagy kellemesek. Az átírás így nem más, mint a történet lebutítása.
Churchwell véleményével nem mindenki ért egyet. 2013-ban például az egyik legsikeresebb német gyerekkönyvet, az Otfried Preussler jegyezte A kis boszorkányt írták át. A történet egy fiatal boszorkányról szól, aki egy jelmezbáli jelenetben gyerekekkel találkozva azokat „negro” és „eszkimó lány” kifejezéssel illeti. Ezeket a kiadó „fájdalmasnak” és „inkorrektnek” minősítette, és azóta mellőzi.
Hasonlóan járt Michael Ende 1978-as Álomfaló Csodamanója vagy Astrid Lindgren Harisnyás Pippije, amelyben Pippi apja már nem a „néger király”, hanem a „déltengerek királya”. De a leghíresebb átírást Agatha Christie Tíz kicsi négere szenvedte el, amely Tíz kicsi katona vagy még inkább És már senki sem címmel fut csak.
Gyerekkorunk tündérmeséi sem menekülhetnek a korszellemtől. Egy 2009-es brit felmérés kimutatta, hogy számos szülő már nem meséli a Hófehérkét, a Hamupipőkét, a Csipkerózsikát vagy a Piroska és a farkast, mert azok „érzelmi sérüléseket okoznak a gyerekeknek”. (A felmérés a mesék Disney-változatára vonatkozott, és nem azok valóban sokszor horrorba illő eredetijére.)
A megkérdezettek harmada szerint túlzottan ijesztő egyedül átkelni egy sötét erdőn, csak hogy az ember találkozhasson a farkas által megevett nagymamájával. Egytizedük a „törpe” szót kifogásolta, és javasolta, hogy Szundi, Szende, Morgó és társaik politikailag korrektebb nevet kapjanak. Elsöprő többség pedig az intézményesített rabszolgaság allegóriáját látta a Hamupipőkében, amit – véleményük szerint – a gyerekek ilyen fiatalon nem képesek feldolgozni.
Tavaly novemberben egy londoni anyuka külön mozgalmat indított azért, hogy fia iskolájából távolítsák el a Csipkerózsika példányait, mivel azok „negatívan befolyásolják a gyerek szexuális fejlődését”. A hatéves Ben ugyanis anyja szerint nem tudja jól értelmezni azt a szexuális erőszakot, amelyet a herceg csókja jelent az alvó Csipkerózsika számára, hiszen Csipkerózsika nem egyezett bele a csókba.
A hasonló méregfogak kihúzása és a történetek modern korivá varázsolása céljából ma már gendersztereotípiákat eltörlő meséket is lehet vásárolni. A feminista író, M. David Green célul tűzte ki, hogy a klasszikus meséket egymás után újrameséli, megváltoztatva a főszereplők nemét. Így Patty Pan, Adam Csodaországban vagy női Scrooge lehet az esti mesék sztárja.
Egyes szakértők szerint ez még kevés a művészetben fellelhető szexizmus megszüntetéséhez. Jamie Leigh amerikai író szerint amíg a kortárs irodalom képes olyan soviniszta írókat ünnepelni, mint Bret Easton Ellis vagy Norman Mailer, továbbá felmentést találni az olyan durva és erőszakos viselkedésre, amely az elmúlt évek két legsikeresebb sorozatának (Alkonyat és A szürke ötven árnyalata) főszereplőit jellemzi, addig nincs mit a klasszikusok szemére vetni.
A probléma ugyanis, hogy az újraírások nemcsak a szöveget szokták megváltoztatni, hanem a történetet is logikátlanná teszik. Mark Twain bő évszázaddal ezelőtt egy szóviccel jellemezte a jelenséget: „A majdnem jó szó és a jó szó közötti különbség éppen annyira fontos, mint a szentjánosbogár (lightning bug) és a villámlás (lightning) különbsége.”
A firenzei operaház nem egyszerű szó-, hanem rögtön történetváltoztatással kíván a nők mellé állni. Január 7-én mutatták be a Carmen új feldolgozását, amelyben az előadás készítői az olasz nőket nagy számban érő erőszakos cselekményekkel szemben kívánnak állást foglalni.
Az új változatban a bántalmazott Carmen lelövi Don Josét, és nem Don José szúrja le őt, Cristiano Chiarot, a firenzei operaház vezetője szerint azért, mert „olyan időben, amikor a társadalmunknak nőgyilkosságokkal kell szembenéznie, hogyan mernénk tapsolni egy nő megölésének?”.
Például úgy, hogy nem nézzük hülyének a nézőt vagy olvasót, hanem – ahogy a Preussler-szakértő, Andrea Weinmann fogalmazott A kis boszorkány kapcsán – lehetőséget biztosítunk, hogy kritikusan szemlélje a múltat. Jelen esetben Georges Bizet 150 éves történetét, amelynek korában még értelmezhető volt egy nő áldozata saját szabadságáért. A darab rendezőjének, Leo Muscatónak igaza van, hogy ennek a XXI. században nincs értelme, ám a klasszikusok megváltoztatása helyett inkább meg kéne magyarázni a történeteket, hiszen problémafelvetés hiányában megoldás sem születhet.
Pozitív előrelépésnek tekinthető, hogy Amerika- és Anglia-szerte külön egyetemi kurzusok indulnak az egyes művek történelmi korának bemutatására. Így remélhetőleg nem fenyeget a veszély, hogy hamarosan esetleg a Tórát, a Bibliát vagy a Koránt kell újraírni azok túlzott véressége miatt.
Hollywoodi megközelítés
Az álomgyár gyakran ugyanazon történeteket meséli el valamilyen modern csavarral. Az indok egyszerű: csak a könnyen érthető, mai szemmel is releváns problémát bemutató film lehet nyereséges. A jó rendező ezért fogja a klasszikust, lenyes róla minden sallangot, beletesz néhány újdonságot, de felismerhetően hagyja az eredetit. Így például senkit sem zavart, amikor Morgan Freeman játszotta Redet A remény rabjaiban, pedig Stephen King írként írta le. Denzel Washington fekete hercege a XIX. századba helyezett Sok hűhó semmiért filmben már vitákat váltott ki, de minden korábbinál nagyobb döbbenet övezi a BBC és a Netflix Trójáról szóló sorozatát, ahol Zeuszt és Akhilleuszt is színes bőrű színész alakítja majd. Miközben minden görög elismeri a diverzitás fontosságát, mitológiai világuktól idegennek tartják az új megközelítést. Ez az a probléma, amelyre fordított esetben a hollywoodi kritikusok ugranak. Az egyébként Oscar-díjas Argo-akciót például többször bírálták, hogy Ben Affleck minden spanyol vér nélkül játszik latin származású ügynököt. A Perzsia hercege egyes vélemények szerint azért bukott meg, mert a sajtó szerint nevetséges volt, hogy a svéd, angol, német és zsidó felmenőkkel rendelkező Jake Gyllenhaal alakított perzsát. És hatalmas üdvrivalgás fogadta a Disney döntését, amikor egy kínai színésznőt választott az előszereplős Mulanhoz. A kérdés tehát, hogy az analógia visszafelé, egy görög származású Akhilleusz esetében miért hiányzik.