Nem mindennapi életutat járt be; honnan indult a fotózás iránti szenvedély?
– Sokan megkérdezik, de az igazság az, hogy nem tudom. Tinédzserként inkább a zene, azon belül is a rap érdekelt, de ezt sosem vettem igazán komolyan. Pakson helyezkedtem el, tíz évet töltöttem az atomerőműben három műszakban, sugárveszélyes munkakörben. Nem volt olyan pillanat, amikor eldöntöttem, én mától fotós leszek. Valójában ösztönös a vonzódás, így kerülhetett a kezembe Scott Kelby digitális fotózásról szóló könyve, amely igazán meghatározó volt. Kelby egyedien közelítette meg a fényképezést, közérthetően magyarázta el a fogásokat, így autodidaktaként tanulhattam tőle egészen az alapoktól kezdve. Az első tükörreflexes gépemet 2012 végén vettem meg. Számtalan rossz képet készítettem, ez el is vette a kedvemet, de újraolvasva a könyvet rá kellett jönnöm, hogy a gyakorláson múlik minden. El kell készülniük a rossz képeknek is, hogy az ember megtudja, mit hol rontott el.
– Mai szemmel mitől rosszak a korai képei?
– Vannak bizonyos fotósbetegségek, ezeken kezdetben mindenki átesik. A technológiával ma már sok minden elérhető, a nyers képekbe olyan szinten lehet utómunkával belenyúlni, hogy a nüansznyi dolgok is számítanak. A technika nyújtotta lehetőségek csábítóak, túlhúzzuk a színeket, a fényeket, a részletességet, mert többet szeretnénk kihozni a képből, mint ami benne van. Fontos megtanulni, hogy az utómunka nem minden, hanem a téma, a koncepció és a nyers képhez használt beállítások alapvetőek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert éppen egy ilyen „hibás” képem hozta meg az első sikert. Úgy fél éve fényképezhettem, amikor Tolna határában hatalmas vihar kerekedett, messziről látszódtak a villámok, én pedig mindenáron nappali fényben akartam villámot fotózni. Annyit tudtam, hogy minél hosszabb képet kell készíteni, hogy nagyobb esélyem legyen elkapni egy villámot. Ezt úgy értem el, hogy túlzottan leszűkítettem a rekeszt, arra viszont nem gondoltam, hogy ezzel gyakorlatilag nem fognak látszódni a fényvillanások. Körülbelül 800 fotó készült, mire lett egy olyan, amelyiken tényleg rajta van egy villám. Szerencsémre azonban ez az egy éppen a naplementében csapott le. A magyar National Geographic aztán a hónap fotójának választotta a képet, és az első kiállításom is ennek köszönhetően nyílt meg egy évvel az után, hogy elkezdtem fényképezni. Ráadásul a rengeteg kép miatt egy sikeres time lapse (az idő múlásának sűrítése) videót is össze tudtam rakni a naplementében érkező viharfelhőkről. Ma már persze nem így fényképezném az Égszakadás című képemet.
– Ez a siker segítette a természet- és különösen a viharfotózás felé?
– Biztos, hogy közrejátszott benne, de inkább a hangulatba szerettem bele, abba, hogy egyedül vagyok a viharban. Az egyedüllét a kulcs, hogy a pillanat csak az enyém, de a képeken keresztül van lehetőségem megosztani. Ilyenkor nem is feltétlen a valóságot adom vissza, inkább azt az érzelmi állapotot, amelyet nekem a pillanat jelent.
– Miből áll a viharvadász élete? Folyamatosan figyeli az időjárást?
– Nehéz tervezni, rugalmasnak kell lenni. Volt, hogy azt hittem, elkészítettem életem felvételét, amely végül a kukában landolt. A vihar érkezése előtt, illetve a távolodása alatt érdemes fényképezni, és ha lehet, ismerjük a helyet, ahonnan fényképezünk, különben olyan balesetek érhetnek, mint például, amikor tíz méterre álltam egy trafóház mellett, és belecsapott a villám. Sok viharvadásszal vagyok kapcsolatban, akik küzdenek, hogy ott tudjanak hagyni csapot-papot, ha indulni kell a vihar után. Én most egyik esküvőről rohanok a másikra, közben óvodai, iskolai fényképeket is csinálok, így nehéz megtalálni az egyensúlyt. De jövő április-május környékén mindenképp szeretnék eljutni Amerikába, hogy ott egy csapattal tornádókat fényképezzek.
– Legutóbb egy viharfelhős esküvői képe aratott sikert az interneten. Hogyan készült?
– Általában rábeszélem a párokat, hogy a kreatív fotózást külön helyszínen, az esküvőtől eltérő időpontban csináljuk, így olyan fények és helyszínek állnak rendelkezésre, amelyek a szertartás napján szinte biztosan nem. Eddig legtöbbször például naplementében fényképeztem. Az említett képnél éppen egyik helyszínről mentünk át a másikra, amikor észrevettem a közelgő vihart. A párral együtt kerestünk egy mezőt a város határában, ahonnan nagyon festőiek voltak a viharfelhők.
Percek alatt elkészültünk, meg sem áztunk. Azóta az összes menyasszony ilyen fotót szeretne. Eddig egyre azon aggódtak, hogy ne essen az eső, most viszont várják, hogy hátha villámlik aznap, mert akkor nekik is lehet viharos képük. Egyre bevállalósabbak a magyar párok, így olyan környezetben, olyan koncepcióval is lehet őket fotózni, amely régen elképzelhetetlen lett volna.
– Ez a bevállalósság a magyar viharvadászokat is jellemzi, vagy vihart fotózni még mindig kitörési pont itthon?
– Azért kitörési pont, mert kevesen tudják jól csinálni. Sok időt kell rászánni, és folyamatos tanulásra is szükség van. A tanulmánytúrák a kapcsolatépítés és persze az új technikák megtanulása miatt fontosak. Nekem a legmeghatározóbb utam Izland volt, ahol a kedvenc fotósom, Daniel Cheong volt az egyik vendégelőadó. Megtanultam, hogy nagy hidegben legközelebb dupla kesztyűt húzzak, hogyan kell szélviharban hosszú záridős képet készíteni, vagy hogyan tudok csak térdig elázni, és nem elveszteni a teljes felszerelésem, miközben az óriási jégdarabokat folyamatosan ostromolják a hullámok.