A hét elején nagy diplomáciai várakozás előzte meg az ENSZ hetvenedik közgyűlésének két rangos felszólalását: az Egyesült Államok elnökének, Barack Obamának és Oroszország vezetőjének, Vlagyimir Putyinnak a beszédét, majd az ezután megrendezett rövid, személyes találkozót. A felfokozott hangulat annak szólt, hogy a két nagyhatalom első embere, akik két éve nem találkoztak szemtől szemben, tud-e előrelépni a négy és fél esztendeje zajló szíriai polgárháború rendezése érdekében. Oroszország – jó diplomáciai érzékkel – kész tények elé akarta állítani a Nyugatot, amely a levegőből követi a szír fejleményeket. Moszkva ezzel szemben tesz is: megerősíti a tartúszi földközi-tengeri hadihajóbázisát, és Latakia El-Ládzikíjában repülőtér-korszerűsítéseket végez.
Putyin előzetesen világossá tette, ő azon dolgozik, hogy széles körű nemzetközi koalíciót hozzon létre az Iszlám Állam ellen. Azonban hozzáfűzött egy feltételt, Bassár el-Aszad szír elnök hatalmon hagyását. Ez érthető is, hiszen annyi dollármilliárdot belepumpált már Aszadba csak azért, hogy túlélését biztosítsa. Lényeges motivációs tényező, hogy a tartúszi kikötő jelenti az egyetlen földközi-tengeri orosz támaszpontot. A szír rezsim katonai erői és kurd fegyveresek adnák a koalíció magját, amellyel el lehetne pusztítani az iszlám fanatikusokat – vélte Putyin. Obama hétfői beszédében diktátornak nevezte Damaszkusz urát, innen már mindenki előtt világos volt, hogy az Egyesült Államok hallani sem akar Aszad tárgyalóképességéről.
Franciaország is dérrel-dúrral felsorakozott Amerika mögé, mondván, olyan emberrel nem lehet alkudozni, aki ártatlan polgárai tízezreinek haláláért felelős. Most megint Angela Merkel, a német kancellár került harapófogóba, ugyanis még a múlt héten azt hangoztatta, hogy ő akár személyesen is hajlandó találkozni a szír vezetővel. Vajon blöffölt-e Oroszország, amikor arról beszélt, hogy nemzetközi koalíciót akar összehozni az Iszlám Állam ellen folytatott harcra? Sokan úgy vélik, hogy diplomáciailag kiválóan felépített és időzített megtévesztésnek vagyunk szemtanúi. Moszkva nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek alkalmassá tennék az ilyen koalíció vezetésére. Több ezer kilométerre kellene eljuttatni egy legalább ötvenezres hadsereget, amelyet el kell látni fegyver- és lőszerutánpótlással, hadtáppal. A nyugati koalíció jelenlegi, csupán légi bevetésekre korlátozódó akciójának költsége napi húszmillió dollár.
Dezertőrök panaszai
Az Ukrajna miatt bevezetett Moszkva-ellenes európai szankciók és az olajáresés érezhetően egyre jobban hatnak az orosz gazdaságra. Vajon a jelenlegi helyzetben miből lenne Putyinnak több százmilliárd dollárja a közel-keleti kalandra? És miként fogadná ezt el az orosz közvélemény negyedszázaddal az afganisztáni beavatkozás fiaskója után?
Az ötlet kiváló. Ha megvalósulna, akkor Oroszország kitörhetne a diplomáciai elszigeteltségéből, újból tényező lenne a Közel-Keleten, ahol az Egyesült Államok űrt hagyott maga után. Az ötlettelen Nyugat ma mindent hajlandó lenne megbocsátani Moszkvának, még a Krímet és a keletukrán konfliktust is, ha meglengeti, hogy esetleg szárazföldi erőkkel is hajlandó belenyúlni a szír méhkasba. Ha semmire sem jutnak Szíria ügyében, már akkor jól sült el az orosz akció. Az ENSZ előtt Obama a szép szavak mestereként, valami megcáfolhatatlan erkölcsi bírói szerepben tetszelgett ahelyett, hogy mélyen magába nézne. Míg Putyin a tettekről beszélt, amelyek a világra várnak, ha egyszer tényleg összefog az Iszlám Állam ellen.
Nem árt, ha felidézzük, milyen tényezők vezettek az iszlám kalifátus megalakulásáig, amelyet ma a világ többsége a legfőbb ellenségnek tekint. Természetesen minket, európaiakat is érint, hiszen közvetlen köze van ahhoz az emberáradathoz, amely elárasztja az öreg kontinenst. A brit és a francia gyarmatosítók az első világégés éveiben felosztották maguk közt a Közel-Keletet, meghúzták az országhatárokat, mégpedig úgy, hogy nem törődtek a népcsoportok, vallási felekezetek elhelyezkedésével. Irakban – az ország húszas években történt megalakulásától kezdődően – vagy nyolcvan esztendeig a kisebbségben lévő szunniták voltak hatalmon, keményen elnyomták a síitákat és a kurdokat. A 2003-as amerikai megszállás ezen gyökeresen változtatott, hatalomra segítették a többséget, a mintegy húszmillió síitát. Eltörölték Szaddám Huszein államát, vezetőjét kivégezték, pártját, a Bászt betiltották, egy tollvonással szélnek eresztették a több százezres hadsereget. Erre válaszul gyorsan lábra kapott a szunniták közt a radikális fundamentalista ideológia és az ezt kísérő terrorizmus. Volt Bász-párti vezetők, funkcionáriusok, egykori felső katonai parancsnokok csatlakoztak a szunnita alapelveket követő ellenálláshoz.
Az iraki Iszlám Állam radikális szunnita szervezetét 2007-ben alapították, majd 2011-ben, a szír polgárháború kirobbanását követően csatolták hozzá a levantei jelzőt, amely egész térséget jelöl, ebbe beletartozik Libanon, Palesztina, Jordánia területe is. Elődjének tekinthető az Al-Kaida mezopotámiai szárnya, amelyet 2003-tól 2006-ban bekövetkezett haláláig Abu Muszab al-Zarkavi vezetett. A különböző csoportokból összeállt terrorszervezet első vezetője Abu Omar al-Bagdadi lett. Ám 2010 tavaszán az Al-Kaida „kiküldött” tisztjével együtt halálos rakétacsapásban életüket vesztették. Ekkor jelölték „emírnek” Abu Bakr al-Bagdadit.
A szíriai An-Nuszra Front, amely szintén a szunnita, fundamentalista, radikális szárnyhoz tartozik, 2013 tavaszán kötött szövetséget a Bagdadi-féle szervezettel. Az együttműködés hamar vitába fordult, amely odáig fajult, hogy nyílt összetűzésbe keveredtek, jelenleg is vérengzéseket követnek el egymás ellen a korábban együtt harcoló csapatok. A szír polgárháború kezdetén a formálódó dzsihadista szervezeteknek igen kevés esélyük lett volna a fennmaradásra, ha olyan országok, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, vagy ha a térségben maradunk, Szaúd-Arábia és az öböl menti szunnita monarchiák a szír rezsim elleni gyűlöletükben nem támogatták volna pénzzel, fegyverrel, kiképzéssel. Ők leheltek életet a feltámadó szörnybe. Azt azonban túlzás lenne állítanunk, hogy az Iszlám Állam Amerika szüleménye. Mint minden radikális ellenzéki iszlám csoport, ő is kapott a segítségből, de nem csak ő.
Jelenleg is több száz milícia harcol Szíriában a kormánycsapatokkal és egymással is. 2014 nyarán a levantei szervezetből lett az Iszlám Állam, Al-Bagdadi Mauszilban Ibrahim kalifának kiáltotta ki magát. Mintegy fél tucat, Szaddám Huszein alatt szolgált iraki katonatiszt és hírszerző jelenti az iszlamisták döntéshozó magját. A kalifa kivételével egyik sem tekintélye a szunnita vallásnak, ami közös bennük, az az Amerika-ellenes bosszúvágy. Bagdadi szemében a „haditanács” tagjai jó muzulmánok, előző életükért megbocsátást nyertek, hiszen felesküdtek a dzsihádra. A kiterjesztett felső vezetésben kétszáz lehet azoknak a száma, akiknek közük volt Szaddám rendszeréhez. A csúcson a döntéshozatal rendkívül központosított, ám lejjebb haladva ez már koránt sincs így. Javarészt sivatagos, kietlen vidéket ellenőriznek, nagyobb város csupán jó, ha tucatnyi van az uralmuk alatt.
Az iraki területekről havi nyolcmillió dollárt szednek be forradalmi adóként. Aztán a bevett városok bankjaiban felhalmozott devizára is rátették a kezüket. Az elsődleges forrást a hatalmuk alatt álló területeken lévő mintegy tucatnyi olajmező szolgáltatja, ám ezeket az amerikai légierő gyakran bombázza. Az Iszlám Állam rablógazdálkodást folytat, az olajkutakat csúcsra járatják, amelyekből naponta mintegy 15 ezer hordó kőolajat hoznak felszínre, ennek negyede a haderőé, a többi pedig heti mintegy kétmillió dollárért a feketepiacon talál gazdára. Időről időre saját (arany) pénz kibocsátásáról is szóltak a hírek, de ezt még nem sikerült bevezetni. A nemzeti bank megalapításáról is szól a fáma, de még csak a korábbi önkormányzati megbízottak soraiban folyik a toborzás, akikből a tervek szerint bankárt faragnak.
Hány katonával rendelkezik az Iszlám Állam? A kezdeti becsült pár tízezresről az eltelt egy esztendő alatt alaposan felduzzadt a számuk. Egy bagdadi szakértő – mindent összevetve – 100-125 ezresre becsüli a haderőt. Persze ez nem egy csoportban értendő, hanem a ki tudja, hány szír és az iraki fronton szétszórva harcolnak a katonák. Az iszlamisták hadserege a világ nyolcvan országából verbuválódott, a külföldiek létszáma elérheti a 15 ezret. A környező arab országokból jöttek mindegyike jelentős létszámmal van jelen a csoportokban, de érkeztek Csecsenföldről, Tunéziából, Kínából és természetesen a nyugat-európai iszlám közösségekből is. A kétezer Kaukázusból jött harcos különösen kiváló katona, az orosz vezetés egyik célja, hogy ezeket szír vagy iraki területeken megsemmisítse, mielőtt hazatérnének. Az európaiak számát hat-hétezer fő körülire becsülik, a legnagyobb „kontingenst” a britek, franciák, belgák adják. A több tízezer harcost viszont fel kell szerelni fegyverrel, lőszerutánpótlással, élelmezni kell, sőt az sem árt, ha zsoldot fizetnek nekik. Havi háromszáz és ötszáz dollár közt mozognak egy katona juttatásai, ami háborús körülmények közt elfogadható. Az áldozatok után a családtagok is támogatásban részesülnek. Az Iszlám Állam propagandája révén páratlan ismertségre és elismertségre tett szert dzsihadista körökben. A válogatott borzalmak, kínzások, szívkitépések, lefejezések, keresztre feszítések is a számlájukra írhatók. Ha a dzsihadista harcosok valahova bevonulnak, ott rend lesz. Volt szövetségeseikkel is elbánnak, vezetőiket rövid úton kivégzik.
De miért hagyják ott ezeket a „dicső” csapatokat azok, akik életük kockáztatásával csak arról gondolkoznak, hogy miként lehet innen elmenekülni? A közelmúltban 58 iszlamista dezertőr beszámolóját összegezte a King’s College of London. Az iszlám haderőtől sikeresen leléceltek elsősorban a belső leszámolásokat, a brutalitást, a korrupciót említették meg az okok között. Volt, akinek abból lett elege, hogy a szír frontokon állandóan szunnita testvéreivel, egykori szövetségeseivel kellett harcolnia. Más a kegyetlenséget hozta fel, ahogyan a dzsihadisták a helyi lakossággal és foglyaikkal bántak, ami nem felel meg a muzulmánok könyörületességének. Megint mások az egyre jobban elharapózó korrupciót említik meg okként, a tisztek harácsolása köszönőviszonyban sincs a tökéletes iszlám társadalomról hangoztatott elvekkel.
Stratégiai kudarc
Hogyan szerezték meg az ellenőrzést ilyen hatalmas terület felett? Helyismeretük és taktikájuk révén. Dzsipekre szerelt, nagy teljesítményű géppuskáikkal villámgyorsan, akár több irányból is lecsaphatnak az ellenségre, ahogyan a beduin lovascsapatok tették ezt régen. A dzsihadisták egyszerűen elsöprik az ellenfelet az útból. Komolyabb erőt képviselő, reguláris hadseregek ellen is bevált ez a harcmodor. Az amerikai elnök tavalyi nyilatkozataiból sütött az eltökéltség, hogy gyorsan megsemmisíti az Iszlám Állam szélsőségeseit. Ebben jelentősen tévedett. Ehhez követhető stratégia kell, amely jelenleg nincs a Nyugat kezében. Fel kellene hagyni a sem-sem taktikával, hogy sem a Damaszkuszban hatalmon lévő Aszadból, sem pedig a szélsőséges radikálisokból nem kérünk. De mi lenne a harmadik megoldás? A világ nagyobbik felén soha nem volt ekkora egyetértés abban, hogy mennyire veszélyes a kalifátus. A szunnita olajmonarchiákban a lakosság továbbra is rokonszenvezik az Iszlám Állammal, annak törekvéseivel és Amerika-ellenességével. A Nobel-békedíjas Obamára, aki azzal akart bevonulni a történelembe, hogy lezárta elődjének sikertelen beavatkozásait, de legalábbis kivonta a fiúkat Irakból és Afganisztánból, most mégis ráragadt egy befejezetlen háború. Irakban – és hamarosan Afganisztánban is – a nemtörődöm munkának, az elvek vezérelte, végiggondolatlan, sebtében végrehajtott kivonulásnak látjuk most a következményeit. Sokan felróják az elnöknek késlekedését, határozatlan cselekedeteit. Légitámadásokkal esetleg le tudja lassítani, szerencsésebb esetben fel tudja tartóztatni a muzulmán fanatikusokat, de képtelen legyőzni ezeket az erőket.
A nyugati koalícióban való részvételt az államok zöme ahhoz a kitételhez kötötte, hogy szárazföldi harcokban nem kíván részt venni. A szomszédos arab monarchiáktól se lehet azt elvárni, hogy katonaságot küldjenek az iraki sivatagba a hittestvéreik ellen harcolni. Az amerikai elképzelés szerint a szíriai mérsékelt ellenzéket kell felnöveszteni olyan erővé, amely képes a szunnita fanatikusokkal szembeszállni. Ám ez az elképzelés is kudarcba fulladt. Törökországban és Jordániában megkezdődött az önként jelentkezők kiképzése. Úgy fél év múltával nekiszegezték a kérdést az illetékes tábornoknak, hogy Amerika hány katonával rendelkezik a szír frontokon. „Négy-öt” – szólt a mellbevágó válasz. A kiképzés összköltsége 500 millió dollár, amelyből ezer katonát kellett volna hadba állítani. Jelentkeztek is ennyien, de az első egészségi vizsgálatok után nagy részük kihullott. Aztán jött a biztonsági ellenőrzés, amelyen kiderült, hogy a megmaradtak közül számosan hamis útlevelet adtak le. A következő vízválasztó az volt, hogy a katonajelöltek felháborodtak az alacsony zsoldon – 225 dollár –, és felük hazament. Végül a megmaradt 54-ből az idén nyáron tucatnyit indítottak útnak, hogy csatlakozzanak az Északnyugat-Szíriában tartózkodó 30-as divízióhoz. Igen ám, csak épp ramadán volt, így a harcosok úgy döntöttek, hogy előbb felkeresik családtagjaikat. Jó részüket az An-Nuszra túszul ejtette. Ekkor megérkezett parancsnokuk, akinek sikerült meggyőznie az An-Nuszra helyi vezetőit, hogy ők csak az Iszlám Állam ellen fognak harcolni. Elengedték őket, de cserébe a jó amerikai fegyvereket ott kellett hagyniuk. Hát ily módon apadt az ezer harcos négy-öt fős, fegyvertelenül bolyongó brigáddá. Totális csőd, és mindez félmilliárd dollárba került!
Kettős szerep
Az amerikai elképzelés szerint a folyamat végén ötezer szárazföldi katonával kellene majd rendelkezniük. Vajon mire elég ez? Az oroszok Szíriában lévő állománya sem haladja meg a kétezer főt. Közben jelentős szárazföldi erőt kellene telepíteni a Tigris és az Eufrátesz partjaihoz. Kinek van erre szándéka és képessége? Szíriában jó, ha az Aszad-rezsim belátható időn belül nem omlik össze, nemhogy valós ellenfele lenne az Iszlám Államnak. Abból, hogy az oroszok augusztusban elkezdték a tartúszi hajókikötőt és Latakia El-Ládzikíj repülőterét megerősíteni, egyesek pont azt a következtetést vonták le, hogy közeleg az Aszad-rezsim végórája. Akkoriban az Iszlám Állam már Damaszkusz elővárosáig jutott. Az iraki hadsereg jelenleg alkalmatlan arra, hogy visszaszorítsa a dzsihadistákat, a kurdok sem merészkednek tovább saját állásaiknál. A mai helyzet szerint közel és távol nincs olyan szárazföldi erő, amely felvenné a harcot az Iszlám Állammal.
A nyugati országokból érkező emberutánpótlás, amely különösen nyugtalanítja az európai fővárosokat, a török–szír határon jutott át a szélsőséges felkelőkhöz. Szükség volt ehhez a török hatóságok félrenézésére. Ankara csendben akarja a dzsihadista utánpótlás átengedésével tovább gyengíteni legfőbb térségbeli ellenfelét, az Aszad-rezsimet. Törökország, bár a nyugati szövetség részese, lévén NATO-tag, kettős szerepet játszik. Júliustól azzal a címszóval, hogy bombatámadásokat hajt végre az Iszlám Állam ellen, a kurd állásokat pusztítja. Vajon nem a dzsihadistáknak juttatott segítség-e, hogy török „üzletemberek” felvásárolják a szélsőségesek által kitermelt kőolajat? A menekültválsággal megszorongatott Európa, de talán még az Egyesült Államok is rábólintana arra, hogy Putyin tegyen lépéseket a szárazföldi erők összegründolására. Nem úgy Törökország és Szaúd-Arábia, amelyek nem adnák jóváhagyásukat az akcióra. A megbékélés Aszaddal mindkét ország számára elképzelhetetlen.
Az amerikaiak rendszeresen bombázzák a dzsihadisták állásait, de a győzni akarás legkisebb jele nélkül, inkább csak azért, mert ezt várja el tőlük a közvélemény. A szunnita hatalom – ellentétben a síita felfogással – messianisztikus, célja az iszlám terjesztése, az ő fundamentalistái mindig kicsit kijjebb akarják tolni a határokat. De kiben bízzunk, ki tartóztatja fel, ki fogja megsemmisíteni az Iszlám Államot, miközben a kalifátus szép lassan megerősödik? A Nyugat ezekre a kérdésekre sem tud felelni.
Életforma
Milyen állam bontogatja szárnyait Mezopotámiában? A becslések szerint ma körülbelül öt-hatmillió ember él az iszlamisták által elfoglalt területen. A szunnita dzsihadisták az uralmuk alatt lévő városokban, falvakban visszapörgették az idő kerekét, középkori viszonyokat teremtettek. A fundamentalisták bevezették a saríát, az évszázadokkal ezelőtti iszlám törvénykezést. Lopásért kézlevágás, ha az asszonyt hűtlenségen kapják, akkor megkövezés jár. Egy cigaretta elszívása halált von maga után. A politikai főváros, a szíriai Er-Rakka feketében „pompázik”. Még az Iszlám Állam által kiadott személyi dokumentumok is feketék. Errefelé semmi vidámságnak nincs helye, a szórakozási lehetőség írmagját is kiirtották. Egy minapi hír szerint volt olyan város, ahol a játszóterek működését is megtiltották, mondván, ott olyan, gyermekeiket kísérő férfiak és nők találkozhatnak, akik nem állnak rokonságban egymással. Nem szólhat zene, bezártak a mozik, még a közösségi helyeket is felszámolják, sőt a dzsihadisták megtiltották a helybelieknek a néhány, még üzemelő kávézó látogatását is. Az iskolák működnek, de ezekben új tantervet fogadtak el, a gyermekek a Koránt tanulják naphosszat. Csak az Iszlám Állam katonái jogosultak fegyvert viselni. A közlekedési rendőröket meghagyták állásukban, csakúgy, mint a közösségi ügyeket intézőket, a helyi adminisztrációt, csak soraikból föléjük ültettek egy megbízható embert. Az orvosok megőrizhették munkahelyüket, mint ahogy a helyi képviselők közül is számosan a helyükön maradhattak. A radikálisok szeme előtt a „jó kormányzás” lebeg, hogy ne keressenek újabb konfliktust a helyi lakossággal. Elég nekik a dzsihadisták által megkövetelt életforma.
A kalifa
Abu Bakr al-Bagdadiról keveset tudni, felvett nevének első fele az első kalifára, a próféta követőjére utal, míg második részében Bagdad, az elérendő főváros szerepel. 1971-ben született az északi Dijála tartományban, a szülei szamarrai illetőségűek. A bagdadi teológiai főiskolán tanult, semmilyen katonai kiképzésben nem részesült. A második iraki háborúban a kezdetektől részt vett a fegyveres ellenállásban. Az amerikaiak 2005-ben letartóztatták, majd négy évre rá szabadult. Csak egy cél lebeg a szeme előtt: a fundamentalista szunnita állam fenntartása. Már-már idegbeteg módjára óvatos, állítólag a derekán mindig robbanóövet hord, hogy ne kerüljön élve az ellenség kezére. Az amerikaiak abban bíznak, hogy előbb vagy utóbb a tízmillió dolláros vérdíj felkelti egy hozzá közelálló érdeklődését. A hírek szerint Abu Bakr al-Bagdadi még márciusban súlyos sebesülést szenvedett. A kalifa egy szövetséges bombázásban olyan súlyosan megsérült, hogy sokáig az élete is veszélyben forgott. A támadásra még március 18-án került sor. Az amerikai pilóták ekkor a Mausziltól, a dzsihadisták gazdasági fővárosától háromszáz kilométerre nyugatra, az iraki–szíriai határ térségében fekvő Al-Badzs közelében három gépkocsira indítottak rakétát. A vidék olyan szunnita törzsi területnek számít, amely még Szaddám Huszein idején is „függetlenséget” élvezett.
Azóta a kalifa állapota javult, de Al-Bagdadi továbbra sem tud az Iszlám Állam napi ügyeivel foglalkozni. Az utóbbi időben több magas rangú dzsihadista vezető távozott az élők sorából a szövetségesek légitámadásai következtében. Legutóbb a kalifa vallásos utalásokkal teletűzdelt hangüzenetében felszólította követőit, hogy „mindenhol robbantsák ki a szent háború vulkánjait”. „A mudzsahedek menetelése addig fog folytatódni, míg Rómát el nem érik – fogalmazta meg a célt, a Nyugat kulcsának tekintett város bevételét Al-Bagdadi. – Hamarosan a zsidók és keresztesek kénytelenek lesznek leszállni a földre, és szárazföldi erőket küldeni (Irakba és Szíriába), amelyekre borzalmas halál és pusztulás vár.”